Interjú Victoria Eugenia Henaoval
25 évbe telt az, hogy egyáltalán felálljak ebből az egészből. Hogy összeszedjem a bátorságom ahhoz, hogy újra fel tudjam idézni magamban az életemnek ezt a szakaszát. Ez alatt a folyamat alatt leltem rá a saját hangomra. Másrészt annyi mítosz kering a férjemmel kapcsolatban. Szerettem volna, ha az én verziómat is látják.
Ez így van, elmentem oknyomozó munkát végezni Kolumbiába. Elképesztő meglepetésekben volt részem, mert rájöttem, hogy milyen volt Escobar az élete utolsó részében. És az az ember nagyon messze volt attól a férfitól, akit én korábban megismertem.
Mielőtt megírtam volna a könyvet, a végletekig idealizáltam őt. Még jóval a halála után is a fiatalkori szerelmem láttam benne, tőle volt a két gyermekem, akik a teljes szerelem hevében fogantak. Meg voltam róla győződve, hogy ő egy olyan ember, aki tényleg mindenre hajlandó a családja érdekében. Aztán amikor rájöttem, hogy milyen volt valójában, annyit sírtam, hogy a Duna medrét is megtölthettem volna a könnyeimmel. Elrettentett, beleborzongtam, hogy hogy lehettem én ott, e mellett az ember mellett. Hogyhogy nem haltam ebbe bele a gyerekeimmel? Az az igazság, hogy emellett is nagyon sok fájdalmon kellett keresztülmennem, de végtelen harag ébredt bennem, amikor rájöttem arra, mi is zajlott a hátam mögött valójában.
Soha. Nagyon szerelmes természet volt, együttérzett a szegényekkel, mindig odafigyelt másokra. Két személyisége volt. Egy szakember mondta ki először, hogy Pablo pszichopata lehetett.
Mit tudtam én akkor bármiről bármit! 14 éves voltam, egy csitri. Azt sem tudtam, mi az, hogy szexuális kapcsolat. Azt meg pláne, hogy ha valaki valami olyasmit csinál egy férfival, akkor akár még teherbe is eshet. Persze, ahogy érett fejjel tekintek vissza erre, tudom, hogy ez kegyetlenség volt. Egy kislányt rákényszeríteni arra, hogy elvetesse a babáját, ráadásul ilyen körülmények között, borzasztó dolog. Amikor a gyerekeim tudomást szereztek erről, egészen elborzadtak. A fiam, Sebastian iszonyatosan megváltozott. Teljesen áthangolódtak az érzelmei az apja iránt.
Kolumbiában, ebben a nagyon macsó kultúrában, arról, hogy egy nőnek jogai is lehetnek, főleg akkoriban, nem hallottunk semmit.
Ez elképesztő. Bárhol vagyunk a világban, a férfiak alá akarnak bennünket vetni. Pablo az egész kapcsolatunk alatt arról beszélt, hogy milyen fontos neki, hogy vigyázzak rá az élete végéig. Hangsúlyozta, hogy egy jó feleségnek az a dolga, hogy folyamatosan a férje rendelkezésére álljon. Elég sokszor mondtam neki, hogy el akarok válni. Erre mindig azt felelte: na figyelj, én a saját otthonomat a világon semmiért fel nem adom, semmiért a világon. Én akkor a naiv fejemmel mit hittem? Azt, hogy ez az ember halálosan szerelmes belém, és az élete utolsó leheletéig ragaszkodik a családjához. Most pedig egyszerűen kiráz a hideg ettől. Mert most már tudom, hogy ezek a mondatok mást jelentenek. Azt, hogy te innen nem mozdulsz. És ez így is volt.
Így van. Magányomban ebbe menekültem. Szerencsére lehetőségem nyílt rá, hogy Kolumbia legnagyobb művészeivel kapcsolatba kerüljek. Elmentem a műhelyeikbe, megismerkedtem a kreativitásukkal, támogattam őket és a feltörekvő fiatalokat.
Nem, nem egészen. Az egyik házunkat, amely tele volt csodás festményekkel, leégették. Ebben a házban volt Salvador Dalí The Dance (Rock ’n Roll) című képe. Meg voltam róla győződve, hogy az elégett festmények között volt ez is. Amikor a kartellekkel elkezdtem a béketárgyalásokat, a megállapodás során azt mondták, hogy visszaadjuk neked ezt a művet. Én pedig ezt egy gesztusként, a béke érdekében, visszaadtam az eredeti tulajának. És akkor eszembe jutott, hogy szerintem Dalí a legszürreálisabb pillanataiban sem gondolta volna valaha is, hogy az ő műve a kolumbiai drogkartellek között lengedezik majd békezászlóként. Végül többek közt ez a gesztus vezetett ahhoz, hogy megkegyelmeztek nekem és a családomnak.A kartell eleinte hajthatatlan volt: Pablo fiúgyerekét meg kell ölni, hiszen még életében őt jelölte ki örökösének.
Én eltökéltem, hogy ezt a helyzetet megpróbáljuk túlélni. Utólag visszaemlékezve arra a 365 napra, amit végigtárgyaltam, magam sem tudom elképzelni, hogy ezt hogy lehetett kibírni egyáltalán. És hálát adok a jóistennek, hogy nemcsak hogy tárgyaltam, de ráadásul nyugodtan tárgyaltam, kiegyensúlyozottan, és sikerült valahogy túljutni ezen a lidércnyomáson.
Igen, tiszteltek. Tudod, miért? Mert az égvilágon mindent lehallgattak. És akkor azt mondták nekem: tudjuk, hogy te mindig a béke pártján álltál.
Ez tényleg elhangzott. Nem akarták elhinni, hogy én továbbra is szerelmes leveleket írok annak a szörnyetegnek, aki számukra a férjem volt. Aki ráadásul folyamatosan megcsalt, hűtlen volt. Azt mondták, képzeld el, hogy mi lenne, ha én megtanítanám az ő feleségeiknek azt, hogy hogyan kell bánni az urukkal. Mindez persze nem következett be.
Iszonyatosan nehéz elérnem, hogy bárki bízzon bennem. Rám a legtöbben úgy néztek, néznek mint egy bűnözőre.
Ezek a tömlöcök kétszer két méteresek voltak, mélyen a föld alatt. Én ráadásul klausztrofóbiás is vagyok, rettenetesen félek a bezártságtól. Megpróbáltam valahogy Hamupipőkévé válni. Felajánlottam az őröknek, hogy felmosom a cellákat. Napi negyven vödör vizet kellett használnom, de ennek köszönhetően engedték, hogy egy kicsit mozogjak, lehettem szabad levegőn. Megérte.
Ha úgy érzed, a világ is rád omlik, és amikor teljes sötétség vesz körül, ilyenkor is meg kell találni azt a kicsi fényt, ami ki tud vezetni ebből a helyzetből. És tényleg. Hiszek az ember saját szellemének az erejében. Hiszek abban, hogy az emberben vannak tartalékok, amiket mozgósítani tud.
Amióta az eszemet tudom, egy dolgot világosan láttam, hogy a tanulásnál nincs fontosabb. Az kell, az muszáj, azt csinálni kell. Mind a mai napig ez az, ami segített nekem élni és továbblépni. Ha tanulsz, karbantartod a kreativitásod. Másrészt én folyamatosan felülvizsgálom a saját történetemet.
Velük is beszélgetek, de nagyon tartok tőlük. Nemcsak az elmúlt kapcsolatom miatt, hanem a számos szomorú történet miatt, amit coachként hallottam. Sajnos én valahogy azt a következtetést vontam le magamtól, hogy egyedül jobb, maradjunk távol most már a férfiaktól.
Van. Amikor találkozom az unokámmal. Akkor elfelejtem, hogy Escobar a vezetéknevem. Vagy valaha az volt.
Hogy próbálják megtalálni a saját hangjukat. És ehhez merjenek segítséget kérni. Félünk? Igen. De be kell kopogni azon az ajtón, ahonnan a segítséget reméljük. Én pedig azt szeretném kérni azoktól az emberektől, akik majd olvasnak titeket, hogy most már rám úgy tekintsenek mint egy nőre, mint egy anyára, családfőre, és most már ne nézzenek rám úgy mint Pablo Escobar gonoszságainak jelenkori nyúlványára.
Sajnos ez így van. De ne felejtsd el, hogy van egy ország, ami elképesztő, hogy mennyit szenvedett, hihetetlen haragot és gyűlöletet táplál Pablóval kapcsolatban, és ez kiterjed mindenre, amivel csak kapcsolatba került. Én ezt megértem. Tisztelem a fájdalmukat, és pont e miatt a tisztelet miatt folyamatosan mindenkitől bocsánatot kérek, elsősorban persze az áldozatok rokonaitól. Az ő nevében, helyette kérek bocsánatot. Nekem volt lehetőségem több áldozattal is kapcsolatba kerülni, és továbbra is fogom ezt vállalni – ez az utolsó leheletemig így lesz.
Liptai LíviaAz általad megtekinteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek az Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartoznak, és a kiskorúakra káros hatással lehetnek. Ha szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot!