Mészáros Márta: "A szabadság a legfontosabb"

Tabukról, macsókról és Marilyn Monroe-ról

ELLE: ”Az ember akkor csinál filmet, ha feláll rá neki” – mondta egy interjúban egy férfi kollégája, híres magyar rendező. Ön hogyan fogalmazná meg, mi mozdul meg önben, amikor egy új filmbe belevág?

M.M: Én akkor csinálok filmet, amikor izgat valami, amit el akarok mesélni a világnak. Ezzel együtt felvállalom azt is, hogy női rendező vagyok, ami nem azt jelenti, hogy feministaként határozom meg magam, hanem hogy másképp viszonyulok a világhoz, mint egy férfi. A női alkotók filmjeiben más a dramaturgia, még akkor is, ha férfiakról szól a történet. Nézd meg az Oscar-díjas Kathryn Bigelow filmjét (A bombák földjén – a szerk.), azzal az érzékenységgel egy férfi soha nem tudott volna hozzányúlni ahhoz a témához.

ELLE: Emlékszik, mi volt az első film, amit látott?

M.M: A dzsungel könyve. Gyerekként láttam Kirgíziában, a háború idején a szövetséges amerikaiaktól kapta a város mozija. Nagyon éhesek voltunk, borzasztó körülmények között éltünk, de amikor bementünk a moziba, akkor elkezdődött egy csodavilág. És azóta is csodának tartom a filmet amiatt, hogy el tudok vele mesélni egy történetet.

ELLE: És az ötlet, hogy rendező lesz, honnan jött?

M.M: Ezt soha nem tudtam megfejteni. Magyarországon akkoriban nem vettek fel lányokat rendező szakra, a főiskoláról Bacsó Péter és Makk Karcsi dobtak ki – később persze mindketten jó barátaim lettek. Mivel jól tudtam oroszul, a filmezést Moszkvában tanultam, ragyogó tanároktól.De a női rendezők gondolkodásmódját a mai napig nehezen fogadják el Magyarországon. Sőt, azt halljuk, hogy a nő dolga az, hogy gyereket szüljön. Persze, mert a férfi egyelőre nem tud, bár szerintem ötven év múlva ez is megtörténhet.

ELLE: Ön három gyermeket nevelt, miközben bekerült  a nemzetközi filmes világba. Ezek alapján hogyan áll
a női princípium dolgában?

M.M: Amikor Jancsó Miklós felesége voltam, mindketten sokat forgattunk, tehát nem mondom, hogy egyszerű volt a gyereknevelés, de azért próbáltuk megoldani. Mindig volt segítségünk, például bejárónő vezette a háztartást. Persze biztosan hiányoztunk  a gyerekeknek, de azt nagyon élvezték, hogy izgalmas művészközegben nőttek fel. Nálunk az őszinteség volt a princípium. Próbáltunk nem hazudni egymásnak, még ha az őszinteség fájó is volt. Miklós egy időben Olaszországban élt, ott volt egy élettársa, és nekem is lett valakim, de ezeket sem titkoltuk a gyerekek előtt.

ELLE: Ön az első nő, aki Magyarországon nagyjátékfilmet készíthetett. Ennek átérezte akkoriban a jelentőségét?

M.M: Inkább ösztönös voltam. Nagy mázlim volt, mert már az első filmemet elvitte egy olasz filmkritikus a pesarói fesztiválra, majd több országban is vetítették. Ezek után már itthon is adtak pénzt a következőre. Később pedig megkaptam a legfontosabb díjakat, Cannes-ban Nagydíjat, Berlinben Aranymedvét, és a Naplót körülbelül hatvan országban forgalmazták. Az itthoni fogadtatásuk viszont nem mindig volt jó. Nem értették, fanyalogtak, és feministának tartották.  De tudod, amikor a filmednek Párizsban van a bemutatója, és François Truffaut ír róla, akkor kevésbé érdekel, hogy  a magyar filmkritikusnak mi a véleménye. A rendszerváltás után kaptam meg a Kossuth-díjat is.

ELLE: De nemcsak fanyalogtak, hanem gyakran beszéltek ”Jancsó Miklós árnyékáról” is, sőt, mesélte, kapott olyan levelet, melyben az állt, hogy amiatt futott be karriert, mert meztelenül rohangált a Jancsó-filmekben. Nőként nehéz volt egy ilyen közegben filmezni?

M.M: Sokat dolgoztam Franciaországban és Lengyelországban, ahol könnyen elfogadtak. Magyarország viszont jó ideje  konzervatív, macsó szemléletű ország, viszont abban szerencsém volt, hogy a férfiak, akikkel kapcsolatom volt, támogattak. Jancsó is sokat segített: amit a magyar történelemről tudok, azt tőle tanultam. Tisztelte a nőket és a nők szabadságát, miközben nála a meztelen női test nemcsak erotika volt, hanem dekoráció is. Én a vagány, a helyzetükből kiszabadulni vágyó, erős karakterű nőket szerettem a filmjeimben, amilyenek Monori Lili vagy Czinkóczi Zsuzsa figurái voltak.

Az interjú folytatása az ELLE aktuális, márciusi számában olvasható!

Fotó: Galgóczi Kristóf