Luxusvilág leleplezve

Durica Katarinát legújabb regényéről kérdeztük

Több helyen is éltél külföldön, miért pont Egyiptom esetében érezted úgy, hogy meg akarod írni az élményeidet?

Másodéves egyetemista voltam, amikor egy utazási iroda idegenvezetőjeként kiküldtek Egyiptomba, egy világtól elzárt oázisba a sivatag szélére. Nem volt semmi a drótkerítésen túl, csak kóbor tevék és skorpiók. Kerítésen innen viszont annál inkább: luxusszállodák, golfpályák, telepített énekes madarak, drága koktélok. Az utóbbi persze csak helyi alkoholminőségben. Hetente jártam Kairóba, a zaj, káosz, kosz pontos ellentéte volt annak, amit az európai turistáknak “utánozhatatalan egyiptomi hangulatként” adtak el. Már az első napokban arcul vágott az óriási kulturális különbség, térd alatti bő szoknyát kellett viselnem negyven fokban, hátrakötöttem a hajam, és sokkal kimértebben kellett a helyi kollégáimmal (akik mind férfiak voltak) viselkednem, igen-nem válaszokat adnom, mert gyakran a kedves választ kezdeményezésnek vették. Üvölteni tudtam volna a tehetetlenségről, amikor a taxisofőr a visszajárót nyújtotta vissza és közben nem hagyta ki az alkalmat, hogy megsimogassa a kezem. Az élményeimet, a landolás utáni zűrzavaros, gyomorproblémákkal teli időszakban egy kis fekete noteszbe írtam, ezeket felhasználtam mind, amikor a regényem írtam. Törökországban, Jordániában, Tunéziában szintén idegenvezetőként dolgoztam, de ekkor már tudtam, hogy mibe csöppenek és körülbelül mire számíthatok. A kultúrális sokk, aminek akkor már áttanulmányoztam a pszichológiai hátterét nem ért olyan váratlanul, mint Egyiptomban.

Mi volt a legjobb és a legrosszabb élményed Egyiptomban?

A legrosszabb élményem egyértelműen a kairói merénylet volt. A belvárosban voltam, amikor pár utcával arrébb egy vagy több (máig tisztázatlanok a körülmények) bomba robbant. Több turista megsérült, rémületes volt látni azt az óriási pánikot, amit egy ilyen esemény kivált. A turistáink menekültek haza, a szálloda alkalmazottai közül sokat bevitt a rendőrség kiahallgatásra. Bevitték a főszakácsot is, akit soha többé nem láttunk. Kollégái szerint azért volt a gyanusítottak közt, mert túl buzgón járt péntekenként mecsetbe. Ezt a történetet igyekeztem valósághűen ábrázolni a regényben is. Rengeteg nagyszerű élményem volt, a Vörös-tengerben szabadon élő delfinek közt úsztam, részt vettem egy illegális, helyi bohém fiatalok által szervezett gyorsulási versenyen a sivatag közepén, éjszaka a kivilágított piramisok mellett, szerettem a menta teát, a fűszereket, a piac hangulatát.

Látsz párhuzamot Karolina élete és az egyiptomi fiatalok körülményei között? Mert nekem az volt a történet egyik szembetűnő vonása, hogy a fiatalok mennyire nem találják a helyüket, és mennyire keresik az útjukat, éljenek a világ bármely pontján.

Karolina egy reményt vesztett, ostoba európai tucatnő. Nem tudja rendezni az otthoni életét, a munkája unalmas, a pasijáról kiderül, hogy házas, ezért fogja magát és elszökik Egyiptomba. Azt hiszi, hogy ott majd jobb és más lesz.  Az egyiptomi fiatal fiúk előtt is hasonló idilli kép lebeg, kijutni, elszökni az országból. Tudják, egy nyugati szállodában kell állást találni, összemelegedni egy gazdag, idős, nyugati nővel, aki mnnél előbb és gyorsabban hozzásegíti őket a schengeni vízumhoz. Ezek a férfiak mindent megtesznek, hogy még az első turistaidény után az Európa Unióba jussanak. Kétsébeesettek, az otthoni egyiptomi helyzetük és kilátásaik elől menekülnek. Ugyanolyan magányosak és ugyanúgy torkig vannak a hazájukkal és az ottani problémakkal, mint Karolina.

Minden írótól meg szokták kérdezni, mi az, ami valóban megtörtént, és mi az, amit csak kitalált. Van olyan sztori, ami megtörténhetett volna, de nem történt meg?

A merénylet valós, és a regény egyik szereplője Nina, a német lány, akit brutálisan bántalmaz az egyiptomi kedvese - sajnos az ő története is az. A regény egyik szála egy lengyel archeológusról szól, aki összebarátkozik Karolinánával. Sok ismerősöm kérdezte, hogy Konrad, a széplelkű műkincstolvaj ugye létezik? Ki kellett, hogy ábrándítsam őket. Ismertem egy archeológust, az egyiptomi műkincskereskedelemről tőle hallottam sok történetet, ezeket szőttem bele a regényembe.

Nincs kalandos regény szex és szerelem nélkül, az ember viszont hamar kénytelen szembesülni vele, mennyire nehéz szexről írni úgy, hogy ne legyen se finomkodó, se trágár, de mégis mondjon valamit. Ezt hogy oldottad meg?

Nehezen. Sokáig tépelődtem a helyes szavak, mondatok felett. Igyekeztem olyan nyelvet találni, amit az ember akkor használ, ha barátjával, bizalmasával beszél. De az intim dolgokat még azoknak sem beszéli ki. Meggyőződésem, hogy az intimitásról nehezebb írni, mint a halálról.

Miről szeretnél legközelebb írni?

Rengeteg mindenről! A csehszlovákiai magyarok kitelepítéséről, Afrikáról, a műtárgykereskedelmi feketepiacról… Már dolgozom a következő regényemen, kulturális különbségekről szól majd, más társadalmi normákról, egy Európától távoli világ mindennapjairól. Afrika jelentős szerepet kap benne, az már biztos. Bejártam Tanzániát, férjemmel egy-egy hátizsákkal végigutaztuk az egész országot több héten keresztül. Az ottani eseményeket is beleszövöm majd.