"Beethovennel kicsit mindig harcolni kell'

Interjú David Fray zongoraművésszel

Ritkán találkozik az ember olyan franciával, aki nem tartja magát egyértelműen franciának. Korábban úgy definiálta magát, mint egy „igazi olvasztótégelyt".

David Fray: Büszke francia vagyok, büszke vagyok a nemzetiségemre és szeretem az országomat, de a családomnak nagyon sok más gyökere is van. Sajnos magyar őseim nincsenek, de cseh és lengyel felmenőim is vannak. Viszont francia zongoraművésznek tartom magam.

Ez a színes háttér nyilván a zongorajátékába is beépül.

DF: Abszolút. A szüleim nem zenészek, de imádják a zenét. Édesanyám ágán viszont, ami a cseh ág, több zenész is volt, így Csehországban - akkor még Csehszlovákia - találkoztam először a muzsikusok világával.

Aki ilyen karriert választ, nem is igen teheti meg, hogy ne legyen nemzetközi. Ez a szakma egyik „mellékhatása".

DF: Egy részről ez így van, de minden nemzetnek megvannak a sajátosságai. Néhányan azt mondják, hogy a játékom tisztasága, világossága francia sajátosság. Nem tudom, ez így van-e, de az biztos, hogy mélyen hatott rám a német kultúra és a német zongoraművészek. Jobban, mint a franciák.

Fotó: Paolo Roversi / Virgin Classics

A munkájával járó rengeteg utazás során is sok hatás és inger érheti. Ezek is beépülnek?

DF: Igen, bár ezek az utak leginkább a reptereken, hotelszobákban és koncerttermekben telnek, nincs időm mélyrehatóan megismerni egy-egy ország kultúráját, akármennyire is szeretném. Mindig a munkára és az adott koncertre fókuszálok.

Ennek ellenére vannak kedvenc városai: Párizs, Bécs vagy Cortona. Miért vonzódik ezekhez a helyekhez?

DF: Párizsnak az egységes építészetét szeretem, Bécsben pedig olyan lenni, mintha az ember zenét lélegezne be. Különleges atmoszférája van, és ez a város a központja annak az osztrák-német kultúrának, ami nagyon fontos számomra. Ami Cortonát illeti, mivel a feleségem olasz, egy kicsit olasznak is érzem magam. Ez a kis város Toszkánában van egy dombon, és maga a varázslat.

Budapest nincs a kedvencek listáján?

DF: Nagyon szeretem Budapestet, a feleségem, Chiara Muti egyébként véletlenül épp ott lép fel a Művészetek Palotájában. A város már az első találkozásunkkor mély benyomást tett rám. Nemrég a Zeneakadémián is játszottam, ami egy fantasztikus helyszín. Szeretem az embereket is, mert érezni rajtuk, hogy nagyon muzikálisak és fontos nekik a zene.

Mi jut eszébe először, ha meghallja a szót, magyar?

DF: A mai napon ez Schubert Magyar melódiája, mert azt nem rég játszottam. De az a különleges kapcsolat is eszembe jut, ami a magyar zeneszerzők és a népzene között van.

Négyévesen kezdett zongorázni. Ritka az ilyen korai szerelem.

DF: A hangszer valójában a szüleim választása volt. Volt egy zongoránk otthon, és mindenféle különösebb ambíció nélkül kezdtünk rajta játszani a testvéremmel. Visszagondolva viszont be kell valljam, hogy a zongoránál magam sem választhattam volna jobbat. A titkos álmom viszont az, hogy karmester legyek.

Elő-előfordul, hogy valaki zongoraművészből egy idő után karmesterré avanzsál.

DF: Igen, de ez bonyolult dolog. Egyelőre próbálok karmesterként figyelni és hallgatni, miközben zongorázom. A zongorázáshoz sok képzelőerő kell, és ezt szeretem benne, illetve hogy sok benne a polifónia. Ez az egyetlen hangszer, ami egy szál magában is képes olyan hangzást elérni, mint egy egész zenekar.

Ha nem zongorázhatna, melyik hangszerhez nyúlna?

DF: Ez a cselló lenne, mert úgy érzem, ennek hasonlít a hangja a leginkább az emberi hangra.

Sok zenész érzi úgy, hogy az ő hangszere emberi hangon szól.

DF: A zongora például nem ilyen. Hatalmas munka éneklésre és beszédre bírni.

Önnek ez sikerül?

DF: Nem vagyok benne biztos. Mielőtt elkezdesz játszani, tudnod kell, mit és hogyan akarsz játszani, szükséged van egy belső fülre és a képzelőerődre. Egy tiszta képnek kell lennie a fejedben arról, mit szeretnél hallani.

Sokan Bach egyik legeredetibb, legfrissebb tolmácsolójának tartják.

DF: Ha valaki úgy vág neki valaminek, hogy most eredeti lesz, az könnyen katasztrófába torkollhat. Sosem próbáltam eredeti lenni, és ez azokra a zongoristákra is igaz, akiket nagyon szeretek. Nekik természetes adottságuk, hogy eredetiek.

Budapesten Beethoven II. zongoraversenyét játssza a Budapesti Fesztiválzenekarral májusban. Milyen a viszonya a zeneszerzővel és ezzel a darabbal?

DF: Beethoven II. zongoraversenye volt az első Beethoven zongoraverseny, amit valaha játszottam. Akkor még nagyon fiatal voltam, de a mai napig úgy látom, hogy ez Beethoven legtökéletesebb zongoraversenye. Ez igaz az arányaira, a kecsességére és a benne lévő kiegyensúlyozottságra is. Nagyon szeretem. Beethovent nagyon nehéz játszani - ahogy például Chopint is -, de ennek nemcsak technikai okai vannak. Ha Beethovent játszol, egy kicsit mindig harcolnod kell.

Mivel folyik ez a harc?

DF: Saját magammal és az anyaggal. Ez a II. zongoraverseny viszont egy kivétel.

Nem először dolgozik együtt a koncert holland karmesterével, Jaap van Zwedennel. Mit vár a budapesti hangversenytől?

DF: Nagyon magasak az elvárásaim. Jaap van Zwedent nagyon nagyra tartom, a Fesztiválzenekart Párizsban hallottam játszani, és szintén nagyon nagy hatással volt rám, de még sosem játszottunk együtt. Nem hiszem, hogy egyedül vagyok azzal, ha azt gondolom: ez a zenekar az egyik legjobb a világon. Ebben biztos vagyok.

Milyen foglalkozást választana, ha nem lehetne muzsikus?

DF: Egy időben filmrendező szerettem volna lenni. Ahogy elképzelem, a filmrendezésnek is sok köze van a ritmushoz.

Meryl Streep és Woody Allen is nagy kedvencei. Talán őket is el tudná képzelni az egyik filmjében?

DF: Nem, nem. Nagyon szeretem Woody Allen filmjeit és Meryl Streep játékát, ilyen egyszerű. De közben azt is érzem, hogy több van bennük ennél. A munkáikat nézve úgy érzem, nagyon érdekes és elragadó emberek lehetnek a magánéletben is.

Tehát szívesen meginna velük egy pohár bort valahol Párizsban.

DF: Igen, de velük bor nélkül is szívesen leülnék beszélgetni. Úgy tudom, a zene is fontos mindkettejüknek.

Feltételezem, nem a Mamma Miára gondol.

DF: Hát, igen. Az egy kivétel. (Nevet.)