Az erőszak maradéka - interjú Babiczky Tiborral

Interjú a krimiszerző költővel

Babiczky Tibor: Nem volt ilyen muszáj-érzetem, viszont egyre sokasodtak bennem a történetek, amelyek nem valók versbe. Az, hogy néhány éve balladákat kezdtem írni, valószínűleg egyfajta „nyitány” volt, de ezt csak utólag vettem észre. A prózában elsősorban nem a művészi, nagyon irodalmi szöveg vonz, hanem a jó sztorik, amelyek akár tűz mellett mesélve is tudnak hatni. Ám mivel a líra felől jövök, sokáig nem találtam a módját, hogyan meséljek: megszoktam, hogy a versben nem állhat fölöslegesen még egy határozott névelő sem, így aztán a prózáimat is a végletekig csupaszítottam, másfél oldalból néhány mondatra húztam, és ezek a megmaradt mondatok értelmezhetetlenül sűrűek lettek. Ez a gát ott szakadt át, hogy meglett az a figura, aki ennek a könyvnek a főhőse.

Eleinte nem volt más ambícióm, mint írni néhány novellát. Aztán belefutottam abba a hírbe, ami a könyv kulcsa, és megvilágítja, miért olyanok a nyomozó körülményei és lelkülete, amilyenek. A feleségem családja esztergomi, és az apósom mesélt erről az esetről, ami a 80-as években történt arrafelé.

Biztosan. Hiszen magazinoktól napilapokig, Magyar Fórumtól a 168 óráig, Egyenes Beszédtől az Echo TV-s újságíróklubig mindent be kell fogadnom a magyar sajtóból a munkám során, immár nyolc éve. A kutatások során mindez alapos olvasást, nézést, hallgatást és elemzést jelent, és ebbéli tapasztalataim a regény bizonyos pontjain kifejezetten a szöveg előnyére váltak.

A fele biztos, hogy én vagyok, a többi részhez barátoktól, ismerősöktől, regényhősöktől „kölcsönöztem” jellemvonásokat.

A hétköznapokban ő egyszerűen csak létezik és végzi a munkáját, mint bárki más. A rendőrségi rutinban általában nem az év szenzációs bűnügyével lehet találkozni, a sorozatgyilkosok meg aztán végképp ritkák, mint a fehér holló, pedig bennük lenne az igazi potenciál a csavaros történetekhez. Ugyanakkor ennek az embernek a szempontjából nagyon fontos a közeg, hogy folyton az erőszakkal, vagy annak maradékaival találkozik. A társadalmi sötét oldalnak és a lelki nyomornak nem ott van az igazi rejtélyessége, hogy ki késelt meg kit és miért – hiszen ezek rendszerint a szokásosak: szerelemféltés, anyagi haszonszerzés, felindulás -, hanem ott, hogy hogyan kerültek az emberek ebbe a helyzetbe, és hogyan képesek még az úgynevezett nyugati társadalomban is ennyire állati módra reagálni. Abban, hogy egy ember egy pár cipőért leszúr egy másikat, bűnügyi szempontból nincs semmi titokzatos. Az emberi lét szempontjából annál inkább.

Ha körbenézünk, azt látjuk, hogy az is lehetséges, amiről sosem gondoltuk volna. Hogy az olvasók megengedik-e a nyomozónak, hogy ilyen művelt legyen, az azon múlik, hogy a regénynek a saját, külön világa mennyire hiteles és egységes, és amennyiben az, akkor pont egy ilyen nyomozóval kerek a világ. Dramaturgiai szempontból pedig az a válasz, hogy – amint kiderül a könyvből -, a detektív valaha bölcsészhallgató volt, de megunta, és pályát módosított. Ha főhősünknek nem jut eszébe semmi, akkor nem is tudtam volna mozgatni a központi figurát, legfeljebb úgy, ha a könyv csupa akciójelenetből áll. Hiszen ha az ember nem gondolkozik, legalább cselekedjen. Nem? Én viszont egyáltalán nem akartam akciójeleneteket.

Ha az ember súlyos ügyekről akar beszélni, méghozzá a tőle telhető legsúlyosabb mondatokkal, akkor megvan a veszélye, hogy a történet agyonnyomja önmagát. Ezért kap szerepet a regényben a popkultúra, a fekete humor, a viccesebb kiszólások, és az az enyhe könnyítés a végén. Utóbbi persze csak előzetes oldásként. Legvégül az olvasó mégiscsak kíméletlenül magára marad.