Az embert az őrületben

Zavart, szorongó karakterek adják pályája legsikeresebb színházi szerepeit, mostanában éppen az Egy őrült naplója előadásában alakít bámulatosat.

Keresztes Tamás: Ha a 10 a legerősebb érték, akkor olyan 6-os. De ez soha nem az újságíróknak szól, egyszerűen csak nem az alkatomnak való ez a műfaj, mert folyton azon görcsölök, hogy okosakat mondjak, ehhez képest utólag mindig javítgatnom kell a butaságaimat az interjúkban. (Így történt – a szerző.)

Mert ma már nem így látom magam. Régebben valóban szorongós voltam, de ezt mára sikerült levetkőznöm.

De az is igaz, hogy igyekszem feleslegesen nem fecsegni.

A színpadi jelenlét nagyon is jó barátságban van a visszafogottabb személyiségekkel. A színház nyilván nekem sem arról szól, hogy ott végre kiabálhatok egy kicsit.

Olyan ez az előadás számomra, mint egy extrém sport: mint amikor a denevérruhában elrugaszkodsz a hegycsúcsról, aztán nincs megállás. Őrültet játszani egyébként teátrálisan hálás feladat, de mi inkább egy olyan embert akartunk megmutatni, akinek ugyanolyanok a gondjai, mint bárkinek: ugyanolyan reménytelenül szerelmes, magányos, és emberségre vágyik. Csakhogy Popriscsinben nincs meg az a tudás, hogy szeresse és elfogadja magát, és másoktól sem kap olyan emberi érintést vagy pillantást, amiből táplálkozni tudna. Szerintem azért is nagyon káros az a gyűlöletpropaganda, ami most eltemet minket ebben az országban, mert az, hogy az emberek egymás szemébe tudjanak nézni, ugyanolyan fontos, mint hogy a növényre rásüssön

a nap. Ha félünk a másiktól, vagy pont hogy félelmet akarunk kelteni benne, azzal csak mérget termelünk.

Ők nagyon mélyen szorongó emberek, és ahogy említettem, fiatalkoromban én is küzdöttem ezzel. Folyton bántóan kritizáltam magam, egy bennem lévő hang rendszeresen megdorgált, és kétségbe vonta mindazt, amit tettem. Aztán megtanultam azt mondani a hangnak, hogy „hagyjál békén, ne bánts!”. Sikerült kiszabadítanom magam a feleslegesen fojtogató kételyek szorításából.

(...)

Apám hivatásos katona volt, anyám nevelő-, majd óvónő – nekik nem bontakoztak ki hasonló készségeik. A családfánk egy részét némileg homály fedi, apukám édesapjáról csak feltételezéseink vannak, de az egyik verzió szerint ő éppen bárzongorista volt, illetve előfordult olyan feltételezés, hogy a felmenőink között volt karmester is.

Az én szüleimnek nagyon szerény anyagi lehetőségeik voltak, hónapról hónapra kellett beosztaniuk a pénzüket, mégis azt láttam, hogy ilyen körülmények között is lehet szépen élni. Hozzájuk képest én már szerencsésebb egzisztenciális helyzetben vagyok, és előfordult már, hogy sok pénzt kaptam volna egy felkérésre, de nemet mondtam, mert tudtam, hogy szégyelltem volna később magam miatta. Szerintem nem éri meg csak az anyagiak miatt elvállalni egy feladatot: a pénzt nagyon hamar elkölti

az ember, de a kínosság lenyomata sokáig ott marad.

(...)

Patakfalvi Dóra