Annyi gyönyörű mellett - interjú Apáti Bencével

Üdítően őszinte és önreflexív a Magyar Állami Operaház vezető táncosa

ELLE: Egy tévéműsorban kétszer is elmondtad, hogy úgy érzed, kaphattál volna több tehetséget. Ez mit jelent?

Apáti Bence: Azt hiszem, nem fogalmaztam elég pontosan: a tehetségnél ideillőbb szó az adottság. Tény, hogy a hagyományos értelemben az adottságaim hagynak kívánnivalót maguk után. Egy sprinternek az előnyös, ha hosszú lábai vannak, erős combja, ruganyos. De lehet, hogy van olyan futó, aki százhatvan centi magas, viszont négyszer annyit edz, mint a társai, nagyobb eredményeket is ér el. A Balettintézetben sokfajta-féle srác volt, több évfolyammal alattam és felettem, nagyon sokmindenkit láttam vagy mennybe menni, vagy elbukni. Varga Szabolcs, aki most a Boston balettnek, Amerika harmadik legjobb neoklasszikus együttesének szólistája, és a Dance magazin a világ legjobb pályakezdőjének választotta, ránézésre egyáltalán nem rendelkezik jó adottságokkal. Nurejev kifejezetten rossz adottságokat kapott, Barisnyikovnak mindene megvolt a baletthez, mindkettőből a világ egyik legnagyobb táncosa lett. Az számít, kiben van meg a kattanás, az az őrület, hogy mint az elmebeteg, folyamatosan gyakoroljon. Mert aki félvállról veszi, elvérzik.

Amikor felvételiztél, mennyit fogtál fel abból, hogy mi vár rád?

Semennyit, és szerintem nagyon kevés olyan kisfiú van, aki tényleg ezt a pályát akarja. A Billy Elliot története extrém kivétel, a valóságban anyuka, apuka rábeszélik a gyereket, mert meglátnak benne valamit. Én kisiskolásként karatéztam, buzgón gyakoroltam a kertben, édesanyám nézett az erkélyről és azt gondolta, nahát, ez a gyerek mennyire csodálatosan táncol. És tényleg bármilyen zenét hallottam, mozogni kezdtem. A féltestvérem esküvőjén az egész násznép azt nézte, hogy ez az óvodás három órán át nem hagyja abba. Benne volt a családban, az egyik dédnagymamám az erdélyi balettszcéna meghatározó alakja volt, Pina Bausch tanítványa. Anyukám leültetett, és megbeszélte velem, mit gondolok. Egyrészt nagyon jó gyerek voltam, másrészt szerettem a kihívásokat. Addigra már több sportágba belekóstoltam, mindig bénácskán kezdtem és mindig az élmezőnyben végeztem. Beszélgettünk, végül anyukám elém tett egy páros interjút a Nők Lapjában Solymosi Zoltánnal és Tamással. Két sikeres, sármos, helyes férfiember mesélt érdekesen a balettről, a már létező nemzetközi karrierjükről. Akkor arra gondoltam, nézzük meg a…

…Diótörőt?

Nem, a felvételit. Előző nap elestem a biciklivel, húztam a lábam, a világ vicce volt, hogy a sánta gyereket felvették.

Élsport nincs önkínzás nélkül, és ha még művészetbe is oltjuk, szinte felfoghatatlan.

Nem akarom a leendő kis balettművészek, vagy még inkább a srácaikat pályára szánó anyukák kedvét elvenni. Azért mondok srácokat, mert a lányokkal nincs probléma, balerina sokmindenki akar lenni, ám a pókember jelmezt levetve bemenni a balett-terembe éles váltás. Sajnos egyre kevesebb is a fiú. Amikor ifjabb Nagy Zoltán, Kossuth-díjas vezető táncosunk belehalt a leukémiába, nagyjából a kutya nem tudta, ki ő, miközben húsz éven át vitte a hátán a repertoárt. Eldöntöttem akkor, ha lehetőséget kapok, ha kérdeznek, akár hullafáradtan is beszélgetek a médiában arról, ki vagyok és mivel foglalkozom. Ha nincsenek Dózsák, Keveházik, Rónák, Fülöp Viktorok, Lakatos Gabriellák, akkor négy gyerek fog felvételizni, és a szakma, az én szakmám eltűnik. Harminc évvel ezelőtt százak álltak sorba, mármint fiúk, a lányok ezren. De lássuk tisztán, annyi gyönyörű mellett mivel jár ez az életforma: felkelsz sötétben, már nem az anyukád visz, egyedül készülsz, kibotorkálsz, kavargatod a forró csokit, mert a kávéhoz kicsi vagy, az egész ház alszik, bekapcsolod a rádiót, igyekszel felébredni. Aztán bent lenyomsz hat-hét óra balettet, beülsz a közismeretre félálomban, majd ismét sötétben hazamész, valahogy köszönsz anyukádnak, bezuhansz az ágyba, másnap kezdődik elölről az egész, hétfőtől szombatig, éveken át. És hogyha fáradt a kisgyerek, szomorú, nyomott, elváltak a szülei, a balettmester akkor is kemény vele. Mondják, nekünk nincs gyerekkorunk. Ez közhely, de igaz. És ezzel egyidőben nem is növünk fel. Ma ugyanazt csinálom, mint kölyökként, csak most fizetést kapok és megnőtt a felelősségem.

Közben mégis elmondhatod, hogy a gyerekkori álmodat váltottad valóra.

Amikor elvégeztem a főiskolát, az önmagában hihetetlen volt, az utolsó évben pedig mindenből jelest is kaptam, holott odáig nem volt ötösöm. Szerződtetett az Operaház, ez is hatalmas eredmény volt. Az első évben körbenéztem a színpadon, és azt láttam, hogy az egy négyzetméterre eső Kossuth-díjasok száma elég húzós, nem hittem el, hogy ez történik velem. Néha természetesnek érzem az életem, de ha felemelem a fejem a mindennapokból, azért belémáll, Atyaúristen, soha nem gondoltam volna, hogy itt fogok tartani. Igyekszem megbecsülni és vigyázni magamra.

Meglátszik rajtad egy buliban, hogy balettos vagy?

Szerintem nem. Természetesen jobban érezzük a ritmust, nem különösebben zavar minket a zene, ha más ritmusú zene jön, érzékeljük, talán muzikális a mozgásunk, gátlástalanabbul perdülünk táncra, bele tudjuk vetni magunkat a buliba. Lépés és variáció csak akkor csúszik be, ha borzasztóan részegek vagyunk, vagy ha egymást akarjuk szórakoztani. A lányoknál ez megszokott, a balerinák gyakran elmennek, és egyrészt esztétikusabban táncolnak, másrészt szívesebben. Mi többnyire a pultot támasztjuk, bár a fiúk között én még a táncosabbak közé tartozom.

Tudsz moonwalkozni?

Azt épp nem! Régi terv, de még várat magára. Sok egyéb figurát azért igen.

Vass Virág Krásznája Moszkva című regénye lendületes utazás a balett világába. A könyv egyik nagy tanulsága, hogy porcelánkecses híre ellenére a balett olyan kemény munka, mint a bányászat.

Híres mestereink emlegették mindig, hogy a Kádár-korszakban a szakmánk egészségügyi kockázata és veszélyességi szintje a bányászokéval volt egy kategóriában. Igen. Ezt mindig csak az aktuális kultuszminiszter felejti el. Mi boldogok vagyunk, ha lát és tapsol nekünk egy politikus, de legyen már kedves, kukkantson be a balett-terembe, nézze meg, hogy ezt a pólót két perc alatt izzadom csuromvizessé, a tüdőm sípol, nincs olyan testrészem, amellyel ne próbálnék levegőhöz jutni, másfél óra után pedig vörös lesz a fejem, és félő, hogy elájulok a fáradtságtól. Semmi porcelán, hanem könyörtelen élsport. Mindezt nem sejti, aki az előadáson könnyeden röpülni lát a színpadon.

Az interjú folytatását az ELLE legfrissebb, decemberi számában olvashatjátok.