Rosszul tudtad: a mozit Lengyelországban találták fel! – Felfedeztük Lódz-ot

Az utazáshoz nem csak pénz és kalandvágy kell, hanem fantázia is. Vagyis nem árt néha kipróbálni olyan helyeket, amik nem szerepelnek a magától értetődő úticélok között: Párizs, London, Róma vagy Isztambul után (esetleg helyett) például egy lengyel várost, Lódz-ot. Így az embert annyi meglepetés és felvillanyozó kaland is érheti, amire egyáltalán nem számított, és amiről elsőként számolhat be az ismerőseinek. De a dolog ott kezdődik, hogy tanuljuk meg helyesen kiejteni a nevét!

Bár mi, magyarok általában minden szót fonetikusan ejtünk, Lódz-nál ez nem fog bejönni. És a „Lódzs” sem lesz elég. Ahhoz, hogy ezt a 600 ezres lengyel várost (a 40 milliós Lengyelország 4. legnagyobb városát) becserkésszük, egy kicsit az angol abc-hez kell fordulnunk, mert az tudja legjobban körülírni: Woodge. Bizony, „Woodge” már ebben is különleges, és akkor még mögé sem néztünk.

Mert hát, minek is a városa Lódz, amiért feltétlenül el kell oda utazni?

A street arté? Abszolút! A világ minden tájáról érkeznek művészek, hogy feldobják a házfalakat, a legkülönfélébb stílusokban, így bárhová nézel, van mit fotózni.

Az unkornisoké? Naná. Valamiért annyira szeretik, hogy az alakja gyakran visszaköszön – erről is születhet néhány kép.

Vagy inkább az egykori textiliparé? Hajjaj! Elképesztő, mekkora textilgyárak álltak itt egykor, Európa legnagyobbjai, amikben egészen a ’70-es évekig zajlott a termelés, viszont amikor létrejöttek (A XIX. század második felében), még annál is sokkal embertelenebb körülmények között zajlott a munka, mint ma, mondjuk, Bangladeshben. Elképesztő zaj- és légszennyezésben, 12-14 órás munkanapokon, életveszélyes gépek között készítették a textilt, és a falusi parasztok számára még így is álom volt ide bekerülni, sorban álltak a munkafelvételnél.

Vagy például a multikulturalizmusé? Igen, persze, a II. világháború előtt lengyelek, németek, zsidók és oroszok jól megfértek itt egymással, felvirágoztatták a várost, és mindannyian rajta hagyták a védjegyüket – ettől Lódz csak színesebb és gazdagabb lett.

Az egyetemeké? Ó, igen, rengeteg fiatal tanul ma itt, az egész város nyüzsög tőlük, ezért rengeteg kávézó, bár és street food étterem fogadja a látogatókat is, és gyakoriak a fesztiválok, minden tele van élettel.

Artur Rubinsteiné? Az övé is, igen, hiszen a város főutcáján, a Piotrkowskán született (a ház előtt ma szobra is van), már 6 évesen zongora zseninek tartották (állítólag úgy játszott Chopint, ahogy senki), és később, már ünnepelt művészként a lódzi városi múzeumnak ajándékozott rengeteg értékes relikviát, amik elmesélik a pályafutását.

A múzeumoké? Ez is igaz – egy hét alatt sem járod be őket, annyi van belőlük, és XXI. századi színvonalon. Legnagyobb bánatom, hogy a lódzi tartózkodásomba már nem fért bele a textilipari kiállítás, ami elmeséli a város kapcsolatát az anyagokkal és a divattal, vagy a képzőművészeti gyűjteményük... csakhogy nekem Lódz elsősorban mégis csak a filmkészítés városa.

Filmes hotelben szállok meg, a város első mozija helyén, ami még a XIX. század végén nyílt. De a XX. század első felére már 50 mozi üzemelt itt – több mint Varsóban, mert a sok gyári munkásnak ez volt a kedvenc szórakozása, hiszen a legtöbbjük nem tudott olvasni. Volt olyan utca, ahol három mozi várta őket egymás mellett! (A szállodában pedig minden szobát másik filmnek szentelnek – nekem például az Elfújta a szél lakosztály jut.)

Itt volt – és azóta újra van – Lengyelország legjobb filmakadémiája, ami rangosabb, mint a varsói. Itt tanultak a legnagyobb rendezőik: Andrzej Wajda, Roman Polanski, Krzysztof Kieslowski és Krzysztof Zanussi, akiknek ma csillaguk vannak a főutcán, pontosan úgy, mint a Hollywoodi Boulvardon a világhírességeknek, csak itt díszlettervezők és operatőrök is megkaphatják. És a filmakadémia lépcsőjén is kaptak egy-egy réztáblát, hiszen sokat koptatták, és nemcsak a lábukkal. A háború utáni években ugyanis olyan szegény volt az egyetem, hogy a büfének már nem futotta székekre: a lépcsőkön beszélgettek a később világhíressé lett diákok.

Szóval sok más egyetemmel, köztük egy zeneakadémiával és egy képzőművészetivel egyetemben filmet is lehet Lódz-ban tanulnia, méghozzá angolul is, egy elképesztően felszerelt campuson, öröm volt oda bekukkantani. De van két filmmúzeumuk is, ami nekem azért nagy szám, mert Budapesten például egy sincs... Itt meg az egyik a lengyel film történetének szentelték (ami főbb állomásait tekintve kísértetiesen hasonlít a magyarra), a másikat pedig kifejezetten a lódzi filmkészítés múltjának.

Előbbiből kiderül, hogy valójában egy lengyel feltaláló, Kazimierz Prószynski találta fel a vetítőgépet, és ezt még a Lumière fivérek is elismerték. Hogy tőlük is olyan zsidók vándoroltak ki Amerikába, akik aztán megalapították a nagy hollywoodi stúdiókat (azokat, amik nem magyar zsidók nevéhez fűződnek), például a Warner Brotherst vagy a Metro-Goldwyn-Mayert, de innen származott a legendás rendező, Billy Wilder (Van, aki forrón szereti, A legénylakás, Alkony sugárút, Sabrina ) vagy a sminkmárkát alapító Max Factor is. Most tudtam meg, hogy bár a ’60-as években már voltak Oscar-jelölt alkotásaik, és Cannes-ban, vagy más nemzetközi fesztiválokon is sikerrel szerepeltek, de az első Oscar-szobrot csak 2014-ben nyerte nekik Pawel Pawlikowski az Ida című filmjével. (Láttam is kiállítva a szobrot, sőt a borítékot is, amiből Nicole Kidman felolvasta a címet).  

Sőt, most tavasszal szintén ő hozta el Cannes-ból a legjobb rendező díját az új filmjével. Az első lódzi napom megkoronázásaként meg is tudtam nézni (Fatherland a címe) még jóval a magyarországi bemutató előtt, ugyanis Lenygelországban épp akkor volt a premierje. Jól fejbe is kólintott, ugyanis ismét a II. világháború utáni Európa tragikus állapotát vette górcső alá (beszorulva a fasizmus öröksége, a kommunizmus és a formálódó fogyasztói társadalom közé), szikár, fekete-fehér, de festői szépségű képekben, a legkiválóbb színészekkel (mint például Sandra Hüller).

Amire pedig még büszkék lehetnek a lengyelek, hogy Martin Scorsese rajong a filmművészetükért, és a színészeinek a mai napig Andrzej Wajda filmjeinek főszereplőjét, Zbigniew Cybulskit állítja példaképül (aki szerintem a lengyel James Dean lehetett), és hogy David Lynch is annyira beleszeretett Lódz-ba, hogy saját stúdiót akart ott alapítani. (Ez sajnos végül a befektetői miatt meghiúsult.)

Szóval Lódz tényleg a film városa. Bárhová lépsz, mindenütt egykori forgatási helyszínekbe botlasz: itt készült Andrzej Wajda Az ígéret földje című, Oscar-jelölt filmje (ami itt is játszódik, az azonos című nagy lengyel regény nyomán), de ez a város játszotta „Párizst” Pawel Pawlikowski Hidegháború című filmjében, itt ugrott ki az ablakból az Ida megkeseredett ügyésznője (ezt az épületet is meg lehet nézni, sőt helyben lejátszani a jelenetet egy QR-kód segítségével), és itt található az a kávézó is, ahol Roman Polanski megismerkedett első feleségével, a színésznő Barbara Kwiatkowska-Lass-szal. (De Polanskit mostanában nem igazán lehet emlegetni, mert az ő hírnevét elmosta a metoo – pontosabban a fiatal nők ellen elkövetett bűnei. Ezért amikor legutóbb meghívták a lódzi filmakadémiára előadást tartani, a hallgatók bejelentették: jöhet, csak akkor ők nem fognak megjelenni.)

Pedig az egyik filmmúzeumban ma is ki van állítva az egyik vizsgafilmje eredeti forgatókönyve, aminek a forgatása azonnal botrányba fulladt: Polanski ugyanis összeugrasztott békésen táncoló és bulizó fiatalok a város legkeményebb huligánjaival (anélkül, hogy beavatta volna a szereplőket a terveibe), és az elszabadult indulatok következtében jópáran kórházba kerültek. Pár hétre fel is függesztették őt az egyetemi tanulmányai alól, de aztán visszafogadták, és sokáig a város legnagyobb karriert befutó büszkesége lett.

Mindezt – és még sok más filmes relikviát és történetet – abban az épületben lehet megtekinteni és meghallgatni, amit egykor a város leggazdagabb textilgyárosa, Karol Wilhelm Scheibler építtetett. Egy olyan gazdag nagypolgárról beszélünk, aki Lódz 20 százalékát, és közte Európa legnagyobb gyárait birtokolta. Magyar viszonylatban legfeljebb Weisz Manfréd vetekedhetett volna vele, de valószínűleg ő is alulmaradt volna. Scheibler azonban német volt és protestáns, ezért nem hivalkodott a vagyonával: a kastélya kívülről egészen szerénynek mondható, csak a berendezésből derült ki, milyen mesés gazdagságot rejt – az szinte királyi pompát tükröz.

A filmmúzeumban tehát egyszerre ámulhatunk azokon a kincseken, amik valahogy túlélték a történelem viharait (különlegesen díszes cserépkályhákon, a legfinomabban megmunkált szekrényeken, tapétákon, stukkókon, csillárokon és tükrökön), és a lódzi filmtörténeten. Ellenben a város második leggazdagabb gyárosának, Izrael Ponzanskinak a kastélyával, ami kívülről is pompázik (nem csoda: a Louvre alapján tervezték, de inkább a Fontainbleu-i kastélyra hajaz), amiben ma a városi múzeum kapott helyet. Ilyen pompával sem találkozunk már Magyarországon! Ponzanski gyára is hatalmas volt, de ma már Európa egyik legnagyobb szabadidő- és kulturális központjaként működik (Manufaktura néven), és az egyik legizgalmasabb hely a városban: télen korcsolya-, nyáron strandröplabda-pályával a közepén, egy hatalmas bevásárlóközponttal, és egy kisebb múzeummal, ahol a textilgyártás egykori körülményeit tudjuk feltérképezni. Egy egész napot el lehet itt tölteni.  

Szóval Lódz-ra nem elég egy hosszú hétvége – annál sokkal többet érdemel. Egy egész hetet is el lehet benne tölteni úgy, hogy minden napra jut érdekes látnivaló, új étterem, kávézó és szabadidős program. Nem is búcsúzom tőle örökre, mert innen csak azzal az érzéssel lehet eljönni, hogy lesz még dolgunk egymással. 

(Lódz ráadásul nincs is messze: Varsóba a Wizzair járatával egy óra alatt lehet eljutni, onnan pedig – a központi pályaudvarról – további egy óra a vonatút Lódzig. A vonat ráadásul nagyon sűrűn jár, szinte úgy, mint egy felszíni metró. A közlekedés igazán nem akadály, ha az ember látni akar egy olyan közép-kelet-európai várost, ami modernizációban, gazdagságban utolérte a nyugatot, és tisztelettel őrzi a múltját.)