„Büszke vagyok arra, amit elértem, de az arcomért nem dolgoztam meg”

Vogue-címlapok, Prada-showk és Chanel-kampányok keretezik a legkeresettebb magyar szupermodell karrierjét, aki itthon ritkán ad interjút.  A múlt buktatóiról és jövőbeli terveiről kérdeztük Axente Vanessát.

Hány órányi repülőút van mögötted? 

Most csak három, egy London—Budapest járat. A szigorú ausztrál és amerikai belépési korlátozások miatt egy ideje csak Európában dolgozom, de azért így is megterhelő az utazás, a Covid óta pedig minden repülés jóval több idő. De most nagyon jó újra itthon dolgozni.

A nemzetközi modellkarriered elképesztő, az elmúlt években mégis kifejezetten kevés alkalommal dolgoztál hazai márkáknak, divatlapoknak. 

És emiatt van is bennem egy kis hiányérzet, ezért is örülök, hogy létrejött veletek ez az anyag. Az ügynökségeim mindig nagyon figyeltek arra, hogy milyen munkákat vállalok el, a magyar piac viszont elég kicsi, ezért sokkal kevesebb lehetőségem volt itthon dolgozni. Ez az oka annak is, hogy az emberek nem igazán ismernek engem Magyarországon.

Emiatt is van hiányérzeted?

Nem, mert ez valamennyire tudatos volt, nem szerettük volna, ha a „magyar sztármodell”-ként kezelnek itthon. Inkább én lettem a visszahúzódó, „néma modell”. Azzal is tisztában voltam, hogy a magyar férfiak nagy része sosem hallott rólam; a most alakuló saját projektem kapcsán sok cégvezetővel találkoztam, akik nem győztek elnézést kérni emiatt. Ezzel persze nincs semmi baj, mégis, már szeretnék valamivel nagyobb közönséget elérni, és többet beszélni magamról. 

Erre ez itt egy remek lehetőség. Bár talán nem én leszek az első, aki megkérdezi, honnan ered az Axente név?

Az az igazság, hogy mi sem tudjuk. Apukám erdélyi születésű, vagyis valószínű, hogy ez egy erdélyi szász név. Egyszer New Yorkban a Vogue irodaházában jártam, amikor egy biztonsági őr a nevem hallatán megkérdezte: „Te román vagy”? Az Axente állítólag gyakori román név is. Szóval a két opció közül lehet valamelyik. 

2001-ben indult el az Elle magazin magyar kiadása. Milyen emlékeid vannak ebből a korszakodból?

Hatéves voltam, reggel elvittek az óvodába, délután értem jöttek, semmi gondom nem volt az életben. Imádtam legózni és modellautókat gyűjtöttem, a hercegnős játékok nem nagyon érdekeltek. Inkább rajzoltam, gyöngyöt fűztem... otthon magamra csuktam az ajtót, és elvoltam a saját világomban.

Két lánytestvér mellett, hogyan?

A húgom akkoriban még kisbaba volt, a nővéremmel pedig akkor éltük a veszekedős korszakunkat. Nem mindig volt könnyű két lánytestvérrel... Aztán felnőttünk, és fantasztikus lett a kapcsolatunk. Ráadásul mindhárman modellkedtünk: a nővérem kezdte, aztán jöttem én, majd a húgom is belekóstolt a szakmába.

Kislányként miről fantáziáltál? Elképzelted magad a zalai dombokon túl is?

Bennem elég korán megfogalmazódott, hogy valami nagyobbat szeretnék annál, mint amit most látok. Ehhez ott volt előttem apukám mintája, aki huszonéves korában költözött Magyarországra, emiatt sokat utaztunk Erdélybe, és mivel közel laktunk a határhoz, gyakran jártunk át Ausztriába is. Hamar kinyílt előttem a világ, de igazán nagyot álmodni azért nem mertem. „Ha csak egyszer kijutnék Londonba!” – gondoltam. Ehhez képest tizennégy évesen az első igazi modellmunkám Tokióban volt.

Ahol még metrót is életedben először láttál, ha jól tudom. 

Igen, tényleg nagy sokk volt, és kicsit félelmetes is. Sírtam is eleinte rendesen.

Egy tizennégy éves modellt hogyan kezelt a szakma akkoriban?

Ugyanúgy, mint az idősebbeket, teljesen felnőttként. Ez egyrészről jó volt, de néha azért nem jött volna rosszul egy kis babusgatás sem. Mert én panaszkodni sosem mertem, hiába álltam már három órája egy magas sarkúban, nagyon éhesen, próbáltam én is profi lenni és tökéletesen megfelelni. Ezért is volt szükség az olyan szigorításokra, mint hogy tizennyolc év alatt modellként csak szigorú feltételek mellett lehessen dolgozni. 

A filmeseknél kezd elterjedni az a gyakorlat is, hogy a kiskorú szereplőket pszichológus is segíti a forgatáson. Nálatok van ilyesmire lehetőség?

Miután a korai időszakban egyszer tényleg kiborultam, a New York-i ügynökségem elküldött egy pszichológushoz. Elmentem, aztán kaptam tőle egy ezerdolláros számlát... Ilyenkor jött volna jól egy mentor is, aki előtte elmagyarázza, milyen pszichológust érdemes választani. Abban azért szerencsém volt, hogy én a családomat és Orsit (Fehér Orsi, az Attractive Models ügynökség vezetője) mindig felhívhattam, és kisírhattam magam nekik. De sok lány rosszabb családi háttérből jön, és ők gyakran bármit megtennének azért, hogy pénzt keressenek és kitörhessenek a helyzetükből.

Láttál erre közelről példákat?

Többet is. Tizennégy évesen könnyen el lehet kallódni. Én nagyon szigorúan vettem azt, hogy csak a munkára fókuszálok; például hiába hívtak partizni, nem mentem. Vagy előfordult, hogy maga az ügynökség kérte a kezdő lányokat egy sikamlósabb feladatra, mondván, ezeket a képeket senki nem fogja majd látni... Én az ilyen helyzeteket szerencsére mindig felismertem. 

Mentorod ezek szerint neked sem volt?

Rengeteg modellel dolgoztam, de inkább a saját korosztályomból, és csak ritkán volt arra lehetőség, hogy olyan ikonok álljanak mellettem, mint Amber Valletta vagy Carolyn Murphy. Bár őket nem is mertem megszólítani. Szerintem nagyon jót tenne a fiataloknak, ha az idősebbek átadnák nekik a tapasztalataikat. Orsi egyszer nekem is szervezett egy találkozót, ahol a kezdő modelljeivel beszélgethettem. 

Hiszen a huszonhat éveddel már az érett modelleket képviseled. Ez modellévekben mérve milyen kort jelent?

Ha ezt tíz évvel ezelőtt kérdezted volna, valószínűleg azt mondom, hogy lassan kezdek kiöregedni. Most viszont tele van a szakma harminc- vagy akár negyvenéves modellekkel, nálunk is egyre tolódik ki a korhatár. Mára talán a brandek is belátták, az nem normális, hogy egy ránctalanító krémet egy tizenhat éves lánnyal akarnak eladni.  

A te arcod és karaktered mit jelent a márkáknak? Mikor hívnak téged egy munkára?

Engem a klasszikus szépség kategóriájába sorolnak – vagyis én nem valamilyen trendet képviselek. A kliensek úgy gondolják, hogy velem nem kockáztatnak. 

A napokban olvashattunk egy hírt arról, hogy minél szebb egy fizikai elmélet, annál valószínűbb, hogy felkarolja a tudományos közeg. Szóval még a fizika is a szépségről szól. Te mit gondolsz erről a mindent átható szépségkultuszról?

Van egy ősi vonzalmunk a széphez, ami szerintem örökre megmarad. De az például változóban van, hogy ma már nem mindent kizárólag szép modellekkel akarnak eladni, vagy már az alapján is választanak modelleket, hogy mit képviselnek. A tökéletességről is kezdünk mást gondolni, mint akár az én karrierem kezdetén, és ez jót tesz a modelleknek is. Hiszen mi nyomásként éltük meg a tökéletességnek való megfelelést, és miközben mindenki azt gondolja, hogy a modellek túlságosan elégedettek a saját kinézetükkel, a divatszakma éppen hogy tönkre teszi ezt. Hiába vagyok egy híres szépségápolási termék arca, én nem úgy látom magam, mint mások.

Cara Delevingne a brit Elle-nek egy múltkor adott interjújában ezt valahogy úgy fogalmazta meg: nem én vagyok szép – hanem az a csaj ott a plakáton.

Ezt én is így érzem. Amit a tükörben és amit a fotón látok, az nagyon más. Mintha két külön személyiség lenne. Ha megdicsérnek, mondjuk egy fotósorozat miatt, néha még mindig furán kezelem. Nem vagy rá büszke? – kérdezik. Büszke vagyok arra, amit elértem, mert tudom, mennyi és milyen kemény munka van mögötte. De az arcomért nem dolgoztam meg. Ha mégis büszke vagyok, azt nagyképűségnek tartják.

Ha van szó, amit sosem hallottam elhangozni veled kapcsolatban, az a nagyképűség.

Ennek örülök, de akik először meghallják, hogy mivel foglalkozom, ők rögtön visszaigazolják, mennyi előítélet él velünk kapcsolatban. Ezért ha nem muszáj, sokszor nem is árulom el, hogy modell vagyok.

A divatszakma megítélésének nem tettek jót a metoo-mozgalom hatására felszínre került ügyek sem. Néhány oldallal később mi is bemutatunk egy vérlázító történetet a 90-es évek egyik nagy hatalmú modellügynökéről, aki a napokban legalább 24 lány szexuális zaklatása, illetve többrendbeli nemi erőszak vádjával áll bíróság elé. Ha nem is ilyen súlyúakkal, kellemetlen esetekkel találkoztál a munkád során?

Én egyetlen alkalommal éreztem igazán kényelmetlenül magam: tizenöt évesen egy Vogue fotózáson kellett szexin feküdnöm egy férfi mellett, amitől nagyon zavarban voltam. Ezen kívül szerencsére megúsztam a kellemetlen helyzeteket. De emlékszem, ekkoriban került a kezembe Terry Richardson könyve, ami önmagában is sokkolt, aztán hallottam is róla bizonyos történeteket, és akkor megfogadtam, hogy maximum felügyelettel leszek hajlandó dolgozni vele. Végül erre nem került sor, de több más olyan fotóssal dolgoztam, akiket a metoo kapcsán sok mindennel szembesítettek. Néhányukon megdöbbentem, mert velem nagyon jól bántak, mások ügyei viszont nyílt titkok voltak. Aztán amint az ügyek nyilvánossá váltak, mindenki megszakította velük a munkakapcsolatot. És előtte senkit nem zavartak? Én ezt eléggé kétszínűnek tartom... Az elmúlt években abban azért érezhető változás, hogy ma már jobban odafigyelnek a modellekre. Korábban például a lányok úgy öltöztek át a show-kon, hogy jöttek-mentek körülöttük az emberek, ma pedig már van egy zárt helyiség erre.

Társadalmi üzenetek nem jellemzőek az Instagram-oldaladon, a Black Lives Matter mozgalom fekete négyzetét mégis kitetted annak idején. Miért?

Nagyon fontosnak tartom a mozgalmat, sokat olvastam róla, és sok színes bőrű amerikai barátom mesélt sokkoló történeteket. Talán azért is érzékenyebb számomra ez a téma, mert a párom, Rahil ugyan Ausztráliában született, de indiai gyökerekkel rendelkezik. Emellett még nagyon sok minden zavar a világban, de azt is tudom, hogy ha valami félreérthetőt írnék a social médiában, talán örökre elvágnám magam. Vagy ha még több társadalmi ügyre fel akarnám hívni a figyelmet, nem gondolják majd azt rólam, hogy én is csak azért osztom meg, mert mindenki megosztja?

Külső szemlélőként inkább úgy tűnik, egy olyan pontra jutott a karriered, ahol nagyot nem lehet hibázni. A magyar Forbes már hat évvel ezelőtt megírta, hogy elérted a forintmilliárdos bankszámlát, ami azóta nyilván csak gyarapodott. Modellként mi hajt, mi motivál még?

Én még mindig szeretem azt, amit csinálok. Biztos kereset, és szuper kapcsolatokra tehetsz szert. De tudom, hogy az én korosztályomban nagyon ritka, hogy valaki ennyi ideig viszi ugyanazt a munkát. Ezért ma már nekem sem feltétlenül a modellkedés áll mindig az első helyen: szeretném lassan üzlet-asszonyként is kipróbálni magam, és ha minden a tervek szerint halad, hamarosan elindul a saját projektem. 

Divat? Szépség? Miről szól majd?

A wellness és egészség területeit érinti, amik mindig is a szívügyeim voltak. Mindenképpen valami hasznos és pozitív dologban gondolkodtam, és ez is több lesz annál, mint hogy termékeket árulunk. A külföldön szerzett tapasztalataimat szerettem volna mindenképp itthon is kamatoztatni. Nagyon fontos volt számomra, hogy nemzetközi színvonalú termékeket hozzak létre, és ezeket itthon is megoszthassam másokkal. A magas minőség mellett pedig azt szerettem volna, hogy a termékek itthon, magyar gyárakban készüljenek. Emellett edukálni szeretnék és közösséget építeni, egymás támogatásával és biztatásával. Szerencsére a családomban többeknek volt tapasztalata üzleti ügyekben, apukám és az ausztrál sógornőm is sokat segítettek eleinte a projektben. És a férjem is maximálisan támogatott.

Merthogy tavaly decemberben férjhez mentél, amiről a magyar lapok is beszámoltak, pláne, hogy az esküvő Budapesten zajlott. Igaz, nem az eredeti terveknek megfelelően. 

Korábban egy több mint 300 fős, nyári esküvőt terveztünk, de a lezárások miatt végül csak  szűk családi körben tartottuk meg télen, még a párom szülei és az én nagyszüleim sem tudtak eljönni. Ennek ellenére nagyon meghitt volt, és a szertartást az is emlékezetessé tette, hogy a maszkot csak a csóknál húzhattuk le egy pillanatra... Aztán a kijárási tilalom miatt este tízkor ültünk a lakásomban, és azt kívántuk, bárcsak itt lennének a barátaink. Szóval eldöntöttük, hogy amint a helyzet lehetővé teszi, bepótoljuk a nagyobb esküvőt is.

A házasélet hozott új energiákat a kapcsolatotokba?

A miénkbe tényleg hozott, mert mi egészen mostanáig távkapcsolatban éltünk Rahillal. Tavaly decemberben házasodtunk össze, az előtt egy hónappal kezdtünk ténylegesen együtt élni, mert addig hol én voltam nála Sydneyben, hol ő nálam Londonban. Most először költöztünk össze. És persze előbb-utóbb családot is szeretnénk alapítani. Anyukám a három lánya miatt beáldozta a karrierjét, és inkább otthon maradt velünk. Én már az a generáció vagyok, akinek fontos a karrier is, és az anyaság mellett megpróbálok majd a munkámban is helytállni. Fontosnak tartom, hogy a férjemmel megosszuk egymással a feladatokat, és ahogy említettem, ő nagyon támogat engem, az én karrierem miatt költözött át Sydneyből Londonba. 

A járvány néhány hónapját is Sydney-ben, az egyik legszigorúbb korlátozásokat bevezető országban töltötted. A lezárások feloldása után bosszúshoppingoltál? 

Nem, és az a helyzet, hogy én nem is vagyok az a típus, aki a vásárlásban különösen nagy élvezetet talál. Szeretem a divatot, de sosem viszem túlzásba a shoppingolást. Kivéve az edzőcuccokét... Az azért nagyon jó érzés volt, amikor először lehetett újra éttermekbe, megnyitókra járni, akkor én is vettem pár új darabot. Szóval elég kiegyensúlyozott a viszonyom a ruhavásárlással, és csak néha fordul elő, hogy elindulok egy fehér blézert venni és hazamegyek egy farmerrel. Nincs is nagy ruhatáram, a nem használt dolgaimat pedig igyekszem elajándékozni: Sydney-ben és Londonban is szuper vintage üzletek vannak, de a pesti Gozsdu-udvar LiveRobe által rendezett gardróbvásárára is küldtem nemrég ruhákat.

Viszont sokszor mégiscsak a rendkívül környezetszennyező divatipar a megrendelőd. Okoz ez lelkiismereti problémát neked?

Nagyon is. Pedig személyesen tényleg próbálok sok mindenre odafigyelni, Londonban és Budapesten is főleg tömegközlekedést használok, kisebb városokban biciklizem, és a férjemet szinte már az őrületbe kergetem azzal, hogy mindenhová viszem a saját vászonzacskóimat. Ő ilyenkor mindig azt mondja: „persze, nejlonzacskót nem használsz, de épp most vállaltál el egy munkát egy fast fashion márkának!”. Ez igaz, de egyrészt ők is kezdenek változtatni a rossz gyakorlataikon, másrészt még néhány évnyi munkával nekem is el kell jutnom oda, hogy róluk rosszat mondva magam ellen beszélhessek.

A cikk eredetileg az Elle magazin novemberi lapszámában jelent meg.