Interjú Bank Tamással, a Játékszín tulajdonosával és igazgatójával

A mesterséges intelligencia már itt van a jelenünkben, számos helyen segíti a munkafolyamatok optimalizálását, de az messze nem mindegy, hogy az AI-ban egy eszközt, vagy célt látunk – szektortól függetlenül így összegezhető az idei Business Idol rovatunk interjúalanyainak véleménye. Évente jelentkező sorozatunkban most kilenc munkája iránt elkötelezett vezetőt mutatunk be, nyolc nőt és egy férfit. Ők azok az inspiráló szakemberek, akik sikerüket nemcsak annak köszönhetik, hogy lojálisak a munkahelyükkel szemben, hanem érzékenyen reagálnak a fogyasztók igényeire is.

Az én fejemben a színészalkat és az üzleti gondolkodás egymást kizáró dolgok, de te erre rácáfolsz, hiszen színészként kezdted a pályád, most pedig tulajdonosa és igazgatója vagy a magánszínházként működő  Játékszínnek. Segíti a munkádat, hogy ismered a színészlétet?

Bank Tamás: Nagyon nehéz úgy vezetni egy színházat, ha az ember nem ismeri, hogyan működik az intézmény, milyen a művészek, alkotók lelkülete, milyen módon dolgozik a portás, a hangosító, a kellékes, az öltöztető és az ügyelő. Igen, nekem segít, hogy eredetileg színész vagyok, így összességében látom át ezt a speciális szektort. Teljes embert kíván az, ha egy magánszínházért felel az ember, így eredeti hivatásomban már nem dolgozom, máshogy szolgálom a közönséget. A Játékszín magánszínház komoly üzleti vállalkozás, sokszor a számok és az Excel-tábla bűvöletében élek. Hatvan színházi dolgozóért és nyolcvan színészért felelek, évente 140 ezer nézőnek 400 előadást tartunk, mindezeken túl hetven-nyolcvan alkalommal vidéken lépünk fel. Egy 2000 négyzetméteres épületet tartunk fenn rezsivel, színpadtechnikával és nagyon fontos, hogy minden este telt ház legyen, ezért egy nagyon jó szervezői gárdával kell dolgozni. Egy magánszínház nem lehet igazgató- vagy rendezőközpontú, hanem a nézőkre és a színészekre kell fókuszálnia, mert csak akkor tud igazán sikeres lenni. Kapunk állami támogatást, de ez egyre csökken, ezért mi arra készülünk, hogy ha esetleg már nem kapnánk pluszpénzeket, akkor is tudjuk a működésünket biztosítani.

Azt mondtad egy nyilatkozatban, hogy Magyarországon nincs mecenatúra. Ezek szerint a jegyárakból kell fenntartani magatokat?

B.T.: Amerikai mintára dolgozunk egy mecenatúraprogram kidolgozásán, mert szeretném, ha ez a forma visszatérne a színházi kultúrába. Ez egyébként nem is lenne teljesen új Magyarországon, hiszen a világháború előtt a színházak nagy része magánkézben volt, és mecénások támogatták a létüket. Mi jelenleg a jegyárakból tartjuk el magunkat, és nálunk nincs bérlet meg olcsó jegy, mert csak úgy tudunk működni, ha elkérjük az előadások árát. Márpedig egy produkció megvalósítása sokszor nagyon drága. Szerencsére telt házzal mennek az előadásaink.

A vezetésed alatt változott-e a színház célcsoportja és műsora?

B.T.: A Játékszín mindig a középosztály színháza volt, és ez ma sincs másként, ezért számukra alakítottuk ki a műsortervünket. Büszkék vagyunk rá, hogy a fiatal felnott közönség számára is születtek vonzó előadások, de a Játékszín produkcióit leginkább a 30-80 közötti korosztály élvezi igazán.

Egy magánszínház törekvéseiben milyen arányban lehet jelen a nézői igények kielégítése és a nézői igények felkeltése?

B.T.: Én azt gondolom, hogy a Játékszín a nézői igényeket elégíti ki. Hiszen egy budapesti nézőnek igenis szüksége van arra, hogy este héttől tízig kiengedje a fáradt gőzt, és ugyanez működik New Yorkban és Londonban is. Az emberek szeretnek felhőtlenül szórakozni, kis időre kiszakadni a jelenből, a családi, munkahelyi problémákból, a háborús hírekből, a gazdasági válságból. De a szórakozás nem jelenti azt, hogy nálunk csak vígjátékok mennek, hiszen a Virágot Algernonnak vagy az Életrevalók mondanivalója nagyon is komoly. A lány a vonaton egy pszichothriller, ami az alkoholizmusról, elfogadásról, családon belüli erőszakról szól, és a nézőt magával ragadja. Én hiszem, hogy csak jó és rossz előadás van, és nem csak vígjátékokon lehet szórakozni.

Mit lehet azzal a helyzettel kezdeni, hogy a figyelmünk a streaming és a rövid videók miatt szétaprózódott? Másképp kell emiatt egy produkciót elkészíteni, mint korábban?

B.T.: Szerintem igen. Felgyorsult a világ, ezért az előadások zöme is felgyorsult egy kicsit: komoly látványtechnikával kell dolgozni, mivel a néző nap mint nap nagyon sok erős hatást kap a képernyőn keresztül. A 30-40-50 évvel ezelőttihez képest minden felgyorsult, a beszéd is és a jelenetek is. A modern, pörgos előadások mellett azonban még ma is vannak hagyományos, kicsit konzervatívabb darabjaink is.

Azért a kultúrát számos dolog sújtja, de a mesterséges intelligencia kevésbé. Számítasz-e arra, hogy lesz egy ütős AI-színdarab, vagy jobb lesz az AI-dramaturg?

B.T.: Ahogy elnézem a fejlődést, előbb-utóbb lesz ilyen. De szerencsére az emberek Budapesten, Berlinben,
Párizsban és New Yorkban még mindig szeretnek színházba járni, hiába van tévé, internet és streaming. Vágynak az élményekre és a háromdimenziós színészek látványára. Lehet, hogy hologramok játsszák majd a szerepet, de az
nem lesz ugyanaz a színház, ami az ókori görögök óta működik. Ma az egész világon válság van, az emberek pedig ki akarnak ebből kapcsolni és szórakozni akarnak, ezért úgy gondolom, hogy még továbbra is szükség lesz ránk és a minőségi szórakoztatásra.

Produkciós kreditek
fotó: Dombóvári Judit, Pejkó Gergő 
smink: Takács-Kovács Anita, Udvary Dóra (MAC Cosmetics) 
haj: Ternyák Kata (Kérastase, L'Oréal Professionnel) 
styling: Martinecz Andrea