Quantcast

Covid-osztály

„Vannak olyan kollégáim, akik a neurózis szélére sodródtak”

Három Covid-osztályt megjárt egészségügyi dolgozó mesélt nekünk a napi munkájuk kihívásairól, fizikailag és lelkileg is megterhelő aspektusairól.

Tavaly, a karanténidőszak első heteiben még állandó tapssal ünnepeltük az egészségügyi dolgozókat, akik az extrém körülmények között is minden erejükkel azon dolgoztak, hogy minél több fertőzött életét menthessék meg. A taps és a biztató, hálálkodó posztok aztán elmaradtak, ők viszont továbbra is rendíthetetlenül végzik az emberfeletti munkát – csendben, a színfalak mögött. Három, neve elhallgatását kérő egészségügyi dolgozóval beszélgettünk a megváltozott munkakörülményeikről, a fizikai és lelki kihívásokról, és arról, hogyan birkóznak meg ezekkel úgy, hogy naponta néznek farkasszemet a koronavírus pusztító következményeivel.

 

EGYSZER CSAK MÁR AZ OXIGÉN SEM SEGÍT

A fiatal budapesti orvostanhallgatót egy vidéki kórházba rendelte ki a kormányhivatal, ahol egy hetet töltött az intenzív Covid-osztályon.

ELLE: Hogyan emlékszel vissza az első munkanapodra az osztályon?

Mivel a védőruha felvétele elég hosszadalmas folyamat, kapkodva és ügyetlenül öltöztünk – emiatt nem is igazán gondolkodtam azon, bent mi vár ránk. Aztán ahogy beléptem az osztályra, megdöbbentem. Korábban is jártam már intenzív osztályon, de itt egyből azt láttuk, hogy mindenki nagyon rossz állapotban van. A betegek nagy részével nem is lehetett kommunikálni, a legtöbbjük lélegeztetőgépen, altatásban volt. Csak a légcsőkanülös betegek voltak néha ébren, bár hangot ők sem tudtak kiadni. Az viszont mindenkin látszott, hogy nagyon hosszú utat jártak be, mire ide kerültek.

ELLE: Mik voltak a feladataid?

Minket, orvostanhallgatókat segédápolói feladatokra osztottak be: ágyazás, mosdatás, etetés, gyógyszerek kiosztása volt a feladat. De ezek sem voltak teljesen ismeretlenek számunkra, mert az első évben volt ápolástanból gyakorlati óránk.

ELLE: A fokozott fertőzésveszéllyel kapcsolatban voltak félelmeid?

Hónapokkal korábban már megkaptam a Pfizer-oltást, és a félelem a megfertőződéstől viszonylag hamar feloldódott bennem. A második naptól már sikerült arra is nagyon odafigyelnem, nehogy benyúljak a pajzsom alá. A legkimerítőbb oktatást egyébként is a saját védelmünkkel kapcsolatban kaptuk: hogyan kell szinte minden mozdulat után fertőtlenítenünk, és hogyan lehet biztonságosan be- és kiöltözni. Ahogy mondtam, a védőruha felvétele elég hosszas procedúra: kezeslábas, a cipőre lábzsák, két maszk, rá a pajzs, majd két kesztyű, amelyikből a felsőt minden beteg után lecseréljük. Ezért a mosdóba igyekeztem csak egyszer, ebédszünetben elmenni, ugyanis ilyenkor teljesen ki kell vetkőznünk a védőruhából.

ELLE: Mennyire volt megrázó tapasztalat, amit a Covid-intenzíven láttál?

Én viszonylag szerencsés vagyok, mert ez alatt az egy hét alatt nem haltak meg olyan sokan az osztályunkon. Nemrég beszéltem viszont azokkal az orvostanhallgatókkal, akik minket váltottak – azt mondták, azóta a mi betegeink közül többen elhunytak. Jellemzően hetven éven felüliek voltak, de akadt köztük ötvenes is. Számomra talán az az élmény volt a legmegdöbbentőbb, amikor egy betegnek romlani kezdett az állapota, miközben külsőleg semmi változást nem érzékeltünk rajta. Csak abból tudtuk, hogy baj van, hogy az orvos egyre feljebb tekerte a gépen az oxigént, majd egy idő után kijelentette, hogy nem tudja magasabb fokozatra tekerni, a beteg haldoklik. Ennyi? Ilyen a vége? Hiába tettünk meg eddig mindent, ami orvosilag és emberileg lehetséges, egyszer csak már az oxigén sem segít? Pont ez a nehéz a koronavírusban, hogy az intenzívre kerülők 84 százaléka nem éli túl – és ehhez azért az intenzíves orvosok sincsenek hozzászokva. Azt láttam rajtuk, hogy ez őket is megrendíti. És persze számomra is nagyon kimerítő hét volt.

ELLE: Mi segít abban, hogy megküzdj ezekkel a lelkileg nehéz helyzetekkel?

Már az orvosi egyetem alatt rendbe kell tennünk magunkban azt, hogy nem menthetünk majd meg mindenkit. Nekem eddig az segített, hogy mindig arra figyeltem, ki az, akit meg tudtunk menteni. Igen, lesznek, akiket elveszítünk, de sokkal többen azok, akiket megmentünk. Emellett az segít még, ha az orvostanhallgató barátaimmal megosztjuk egymással ezeket az élményeket; ha valakinek megrázó tapasztalata volt, megbeszéljük. Én minden nap végén felhívtam a családomat és a barátomat, akik nagyon támogatók.  Hogy ki hogyan dolgozza fel ezeket a tapasztalatokat, arra láttam mindkét végletet. Ismerek olyan medikus lányt, aki minden haláleset után elsírta magát. Ilyenkor kiöltözött a védőruhából, kiment az osztályról, és próbálta összeszedni magát. És vannak olyanok is, akik láthatóan jól viselik az ilyen helyzeteket. Közülük sokan már most tudják, hogy a későbbiekben is intenzíves orvosok lesznek. Azokat az egészségügyiseket sem tudom elítélni, akik valamennyire érzéketlenné válnak – ez ösztönös védekezés. Másrészt viszont sosem szabad elveszíteni a gyógyításba vetetett hitünket. Ha ne adj Isten, elhúzódna a járvány, biztos vagyok benne, hogy az ápolók és orvosok végig kitartanának.

ELLE: Mit gondoltál akkor, amikor láttad a beszámolókat a tömött teraszokról?

Fiatal vagyok, legszívesebben én is egy szórakozóhelyen tölteném a szombat estéimet a barátaimmal, és a tavalyi első hullám kezdetén nekem is az volt a legnagyobb problémám, ha ez elmaradt. Azóta viszont, hogy egy hetet eltöltöttem egy intenzív osztályon, másképp gondolkodom róla. Azt hiszem, ez az egy hét inkább stimulálóan hatott rám: növelte a tettvágyamat; szeretnék újra segíteni azoknak, akik a vírussal szemben az életükért küzdenek. Azért szörnyű, hogy az emberek alig látnak abból valamit, mi zajlik a Covid-osztályokon, mert bárhogyan is alakul a jövőben ez a járvány, az egészségügyi dolgozók nem fognak tudni elmenekülni előle.

 

A lelkiismeretét veszi elő az ember, amikor este hazaér

A rezidens fül-orr-gégész egy budapesti kórház Covid-osztályának rangidős orvosaként nyilatkozott nekünk.

ELLE: Leírnád egy napodat a Covid-osztályon?

Én egy olyan osztályon dolgozom, ami már igazolt Covidosokkal foglalkozik. Reggel, amikor az ügyeletes leteszi a lantot, jön egy belgyógyász, aki szakmai segítséget és tanácsot nyújt nekünk. Ezután jön a napi munka, végigmegyünk az összes betegünkön és felmérjük a helyzetet, romlott vagy javult-e az állapotuk az elmúlt naphoz képest. Megkérdezem őket, hogy vannak és mit szeretnének. Ez lemegy délelőtt, utána átnézem az adminisztrációt, például, hogy kell-e a gyógyszereken változtatni. Különböző súlyosságú eseteket kell ellátnunk: van, akinek nincs oxigénigénye, de van, akinek nagyon magas, egészen az intenzív osztályra bekerülésig lehetnek nálunk. Átnézzük a lázlapokat, ami a dokumentáció, gyógyszerezésről, vizsgálatkérésekről. Ezután van a belgyógyászati vizit, amikor megint átjön a belgyógyász és segít nekünk.

Sokszor a koronavírus egy másodlagos dolog, ami csak rontja a betegek állapotát és a túlélési esélyeiket. Nálunk általában nagyon beteg emberek vannak, akiknek alapvetően is szükségük lenne kórházi ellátásra. A fertőzésveszély miatt átkerülnek hozzánk, attól viszont, hogy Covidosak, még meg kell tenni mindent, hogy az alapproblémájuk is haladjon valamennyire, sürgősségtől függően. Ehhez mi, rezidensek kevesek vagyunk, ezért van szükségünk egy jól felkészült belgyógyász szakorvosra, aki módosítja a terápiát attól függően, hogy mire van szükség a meglévő betegség kezeléséhez. Míg a koronavírus csínját-bínját, kezelését mi tudjuk jobban, mert már sok időt eltöltöttünk ezeken az osztályokon.

 

ELLE: Mióta dolgozol Covid-osztályon? Hogy éled meg, hogy fül-orr-gégészként kerültél oda?

Én fél éve dolgozom itt. Amikor az elején azt mondták, hogy te holnaptól nem itt fogsz dolgozni, nem abban, amit elkezdtél, és amit évek óta tanulsz, hanem egy teljesen ismeretlen helyre kerülsz egy teljesen ismeretlen szakmába, más gyógyszerekkel, más terápiával, más munkamenettel, akkor én is megijedtem, aztán dühös lettem. De utána letisztultak a dolgok, tudtam, hogy csak akkor tudok a végén ép ésszel kijönni belőle, ha pozitívan állok hozzá – lehetőségnek tekintem, nem átoknak vagy büntetésnek. Mert nyilván senki nem akar a Covid-osztályon dolgozni, nagyon nehéz olyan betegek között lenni, akiken nem tudsz segíteni, és akikhez ennyire limitált a gyógyszer, ami valóban hat. Ez sokkal nehezebb munka, mint amit előtte csináltam. De mivel új dolgokkal találkozom és rá vagyok kényszerítve, hogy ezekkel dolgozzak, nagyon sokat tudok belőle tanulni.

Manuális szakmásoknak hívjuk magunkat mi, akik ide kerültünk különféle műtős szakmákból, ez lehet bőrgyógyász, általános sebész, fül-orr-gégész vagy bármi más. A járványhelyzet előtt nem foglalkoztunk sokat belgyógyászati betegségekkel, ezért mind nehezen éljük meg, senkinek nem az volt a célja, hogy ilyen szakmakörökbe ássa bele magát, azért is választottuk a manuális szakmát, mert az teljesen más része az orvoslásnak.

Óriási különbség a sikerélmények megváltozása, ami mostanra már egy leírt, jól dokumentált tény a Covid-19 kapcsán. Előtte az volt, hogy bementem a műtőbe, megműtöttem valakit, az 20 percig tartott. A legjobb tudásom és kézügyességem segítségével ennyi munkával meggyógyítottam valakit, persze ez esetfüggő, de azért ez volt az általános. Természetesen van olyan is, hogy a műtőben, kontrollált körülmények között a kezeid közt hal meg valaki, de fényévekkel ritkább, mint a Covid-osztályokon. Ezzel szemben most írogatjuk fel a belgyógyászati gyógyszereket, és locsoljuk a betegeket infúzióval, amit a nővérek adnak be. Gyakorlatilag azon kívül, hogy mindennap fizikálisan megvizsgáljuk a betegeket, semmilyen manualitás nincs benne, nem használom a két kezemet, és így a sikerélmény egy nagyon ködös dologgá válik, nem olyan egyértelmű és azonnali a visszacsatolás, ami nagyon sok mindenkinél, nálam is nehézségeket okozott pszichológiailag. Főleg akkor, amikor mindent megteszel a betegért és ennek ellenére is elmegy. Nem egy ilyen példa van a koronavírus kapcsán. A halálozási arány sokszorosa annak, amit bármelyikünk megszokott a manuális szakmákban.

De azt hiszem, hogy az, aki úgy kezdett bele ebbe a dologba, hogy márpedig ez nem fair és vele kicsesztek azzal, hogy áttették a Covid-osztályra, az ebbe a pár hónapos munkába kicsit bele is őrült. Vannak olyan kollégáim, akik a neurózis szélére sodródtak, vagy ki kellett őket venni az osztályról, mert nem bírták, vagy olyan pszichés problémáik lettek, hogy egyszerűen nem tudtak bejárni dolgozni.

ELLE: Mit neveznél a legnagyobb tehernek a kialakult helyzetben?

Azt, hogy a legjobb tudásom, legnagyobb felkészültségem és legnagyobb szorgalmam ellenére is nagyon sok ember meghal. Akikért megtettünk mindent, amit csak lehetett. De a vírus annyira erős, illetve a saját szervezetük annyira gyenge, hogy nem tudjuk őket megmenteni. Nekem ez okozza a legnagyobb problémát. Ez a sikerélmény ellentéte. A belgyógyászok is küzdenek ezzel a Covid-osztályokon, talán még nálunk is jobban, mert ők sokkal nagyobb szakmai felkészültséggel rendelkeznek az olyan típusú betegségek kezelésében, mint amilyen a koronavírus. Még nagyobb a kudarc, ha a tudás is megvan hozzá, mégsem tudnak többet tenni.

A manuális szakmások meg úgy érzik, hogy magukra vannak hagyva, fel kell nőni ehhez a helyzethez. Bedobtak minket egy olyan mély vízbe, amire nem számítottunk. Ha én egy fül-orr-gégészeti nehéz esettel találkoztam, arra számítottam. Erre viszont nem. Különösen nehéz, hogy a belgyógyászati problémakörökben sokszor egyedül kell dönteni, legalábbis kezdetben, aztán meg kell várni, hogy a belgyógyász átjöjjön, persze ha sürgető probléma van, akkor fel lehet hívni, de nem hívogathatjuk folyamatosan. Sokszor olyan a probléma, ami miatt nem hívod fel, hanem döntesz valahogy és a vizitig reméled, hogy jól döntöttél, amikor is megbeszélitek a problémát. Nagyon próbára tette mindenkinek az alkalmazkodási képességét ez a helyzet.

ELLE: Milyen érzések keringenek benned egy átlagos munkanap után?

Legtöbb esetben jó érzésekkel, mindezek ellenére is sikerélménnyel érek haza. Mert ha mi nem vagyunk ott, akkor nincs ember, aki ellássa a betegeket. Általánosságban óriási büszkeséggel tölt el az, hogy arra van most szükség, amit csinálok. Ezeknek a betegeknek most nagyobb szüksége van ránk, mint azoknak, akiket normál esetben ellátnánk. Persze ha szörnyűségek történnek, akkor nem így érek haza.

ELLE: Mennyire zavaró számodra, hogy a társadalomtól elzártan kell dolgoznod?

Személyes szempontból nem zavaró, de szakmai szempontból nagyon romboló hatású. Az emberek tényleg nem fogják fel, hogy mi folyik odabent, és mi az, amit akkor kockáztatnak, amikor nem tartják be a távolságot, a maszkviselést vagy a kézmosást. Jobb lett volna, ha több információ tud kijutni a kórházakból, mert akkor valószínűleg jobban vigyáztak volna magukra az emberek, és ez a számokra is kedvezően hatott volna. De az, hogy nem lehet senkinek sehova semmit mondani, nem újdonság, régóta így van ez már az egészségügyben, ami elég furcsa, de azt hiszem, hogy a legtöbben hozzászoktunk. Elkeserítő, látva más országok példáját, de ez van. Semmi mást nem tud tenni az ember, erre elég hamar rájöttem, minthogy alkalmazkodni a feltételekhez.

Etikailag és morálisan teljesen egyenes utat látok, ami egyirányú. Nem tehetek mást egészségügyi dolgozóként, minthogy ebbe a helyzetbe állok bele. Nem csak azért, mert erre esküdtem fel, vagy mert a sokat emlegetett hippokratészi eskü erre kötelez, bár ez is benne van, hanem mert a lelkiismeretét veszi elő az ember, amikor este hazaér. Büszkeség tölt el, hogy részese lehetek ennek a munkának.

ELLE: Változtattak a Covid-osztályos tapasztalataid az orvosi pályával kapcsolatos jövőképeden?

Vannak, akik átpártoltak a manuális szakmából a belgyógyászatra, vagy annak egy részére, mert meglátták, hogy ebben a szakmában is sok szépség van. Én, személyesen még mindig fül-orr-gégész szeretnék lenni. Amin változtatott, az az, hogy egy sokkal holisztikusabb látásmódot sajátítottam el, ami mindenképp hasznomra fog válni a jövőben. Sokkal szélesebb panasz-skálát tudok kezelni, a betegek sokkal több igényét tudom kielégíteni azáltal, hogy ennek a részese voltam, annyira sok mindent tanultam.

ELLE: Kaptok bármilyen mentálhigiénés segítséget?

Igen, nálunk ez minden Covid-osztályon meg lett szervezve. A hozzánk járó pszichológusokat kérték meg az osztályvezetők, hogy önkéntes alapon segítsenek be nekünk. De van Bálint-csoport, vagy csoportterápiás tevékenységek minden héten. Ott lehet egy kicsit ventillálni. Én is voltam már ilyenen, nem is csak a saját problémáim kapcsán, hanem hogy jobban megismerjem a kollégáimat, akikkel eddig nem dolgoztam együtt, de most már muszáj. Összekovácsoló ereje van, sokkal jobban tudom kezelni a szeszélyeiket amiatt, hogy egy ilyen csoportfoglalkozáson kijött belőlük az, hogy miért viselkednek úgy bizonyos szituációkban, ahogy.

ELLE: Látod már a végét?

Meglátjuk, hogy mennyire engedjük a vírust szaporodni, a variánsok amiatt jelennek meg. Ezek mutációk a vírus örökítőanyagában, hibák, ahogy az evolúció is sorozatos hibáknak a kiszelektálódása, ugyanúgy a Covid-variánsok is azok. Ha meg tudjuk állítani a vírust azelőtt, hogy túl sokat szaporodna, akkor a variánsok előfordulásának a rizikóját is tudjuk csökkenteni, ezért múlik olyan sok azon, hogy milyen gyorsan oltunk világszinten.

Ha be tudjuk oltani a népességet, akkor ezt elkerülhetjük. Ha nem tudjuk elkerülni, akkor sajnálatos módon van arra is esély, hogy egy olyan variáns alakuljon ki, amihez hozzá se tudunk szagolni és nem tudunk új vakcinát kialakítani ellene. Ez inkább sci-fibe illő, a legpesszimistább forgatókönyv, de erre is van esély. Azt gondolom, ennek az egésznek nagyon hamar is vége tud lenni. Egy-két év és lehet, hogy olyasmivé válik, mint az influenza. De lehet az is, hogy még nagyon sokáig velünk marad és emiatt nem lesz belőlem fül-orr-gégész. Erre az eshetőségre még én sem készültem fel. Elég stresszes ebbe belegondolni, de előfordulhat. Most úgy látom, hogy jó felé haladunk, de nem tudhatjuk biztosan.

 

MINTHA EGY SIVATAGBAN SÉTÁLNÉK, ÉS SOHA NEM LENNE VÉGE

Egy budapesti pszichiáter szakorvossal a Covid-19 által komplikált pszichiátriai ellátás nehézségeiről, illetve az orvoslás extrém, 24 órás ügyeleti műfajáról beszélgettünk.

ELLE: Leírnád nekünk, hogy milyen egy 24 órás, hétvégi ügyelet, és miben változott a járványhelyzet miatt?

Általában reggel 8-tól másnap reggel 8-ig tart egy hétvégi ügyelet. Ez a legintenzívebb változat, amire kell is készülni és meg is viseli az embert. Van, hogy aludni sem tudok előtte, annyira szorongok. Egy átadással kezdünk, ami a Covid előtt fél óra alatt megvolt, most másfél-két óra, addig érdemi munka nem tud zajlani, csak megtudjuk, mivel kell foglalkozni abban a hétvégi ügyeletben. Ezután kezdődik az effektív munka. Először az akut betegeket levizitelem, ez órákig tart, pedig nagyon meg van szűrve, hogy kit veszünk fel, csak a legsúlyosabbakat tudjuk, mert annyira kicsi a kapacitás. A Covid miatt átalakult a felvételi rendünk, több új részleget kellett létrehozni, hogy a vírus kiszűrhető legyen. Ez azt jelenti, hogy napokig egy átmeneti osztályon tartózkodnak a betegek, míg le nem zajlik a tesztelésük. Ezt követően kerülhetnek tiszta osztályra. Három út lehetséges a tesztek alapján: Covidos lesz a beteg, akkor Covid-részlegen kell tovább kezelni, ami osztályos, de akár kórházak közötti áthelyezést is jelenthet. A második eset, ha nem Covidos maga a beteg, de a szobatársa pozitív lett, ekkor a beteget 10 napig meg kell figyelnünk, tesztelnünk, vajon megjelennek-e nála a vírus tünetei. A harmadik és egyben legjobb kimenetel, ha sem a beteg, sem szobatársa nem pozitív, ez esetben a tiszta osztály a következő lépés. A reggeli vizit része, hogy több szobányi beteget helyezünk a fenti protokollnak megfelelően másik részlegre vagy másik intézménybe, annak minden papírmunkájával és zárójelentésével együtt. Ezt muszáj megcsinálni, mert ha bedugulunk, akkor nem tudunk új betegeket felvenni. A Covid előtt ilyen jellegű betegmozgatásra nem volt szükség. Akkortájt az egész reggeli vizit lement másfél óra alatt, azóta viszont volt olyan, hogy délután négyre végeztem, addig nem is ebédeltem. Ez egy intenzív, nagy tömbnyi intéznivaló ilyenkor.

ELLE: A sok különböző osztály milyen szinten jelent nehézséget? Be kell például külön öltözni mindegyikhez?

Azt mostanra már megszoktuk, maximum idegesítő, de nem az a nehéz rész. Az sokkal rosszabb, hogy olyan szakmai döntéseket kell hozni, amiben semmilyen tapasztalatom nincsen. Mégis elvárják, hogy adekvát döntést hozzak az alapján az információ alapján, ami csepegtetve, kissé random e-mailek formájában érkezik a vezetőségtől. Ezek inkább csak általános irányelvek, sokszor ellentmondanak egymásnak, vagy nem alkalmazhatóak a gyakorlatban. Nincsenek gyakorlati protokollok kidolgozva, sokszor kell improvizálni és csak reménykedhetek abban, hogy nagyjából jól végeztem a munkámat.

Persze nem lehet minden szcenárióra forgatókönyvet írni, de a legalapvetőbb helyzetekre sincs ilyen. Például arra, hogy ha betelik egy osztály, vagy kitör a járvány egy osztályon, akkor mit kell csinálni. Szinte minden egyes alkalommal improvizálunk ilyen esetben, telefonálgatunk és majdnem minden alkalommal más a válasz. Nem tudok az előző tapasztalatomra hagyatkozni, mert valamilyen épp aktuális eljárásrend miatt mást kell csinálni. Illetve az irányelvek egységesen, szakmaspecifikusság nélkül készülnek, ami azt jelenti, hogy helyi szinten sokszor nem alkalmazhatóak.

ELLE: Mi az, ami miatt más a pszichiátrián lévő Covid-osztály, mint máshol?

Kezdjük ott az egészet, hogy a legtöbb pszichiátriai beteg nem fogja viselni a maszkot, akkor sem, ha elmondod neki naponta 25-ször. Hiányos a realitás-kontrollja, nem érti meg, és akkor sem tud bent maradni a szobában, hogyha izolálva van. De az is ehhez a problémakörhöz tartozik, hogy a pszichiátriai betegek gyakran erős dohányosok. Lejárnak az udvarra vagy a dohányzóba, ahol maszk nélkül érintkezhetnek a betegtársaikkal. Ez kedvez az osztályos járványok előfordulásának. Erre van az a kevéssé szerencsés megoldás, hogy akkor a szobájukban dohányoznak. Innentől kezdve a pszichiátrián az infekció-kontroll nem létezik, amit az irányelvek alapvetően megkövetelnének.

Ehhez még hozzájön, hogy akut állapotban is lehet valaki Covidos. Tehát ebben az esetben pszichiátriai zártosztályra van szüksége, ez felveti az igényét annak, hogy kell egy Covidos zárt osztály is. Egy ilyen osztályon pedig gyakran gyorsan és hirtelen kell kezelni valamilyen helyzetet, de ehhez nekem előtte be kell öltöznöm a legmagasabb szintű védettséget adó felszerelésbe. A Covid-19 és a pszichiátria sokszor ellehetetlenítik egymás működését. A lényeg az, hogy szinte minden, a járvány által megkövetelt helyzetből keletkezik egy vagy akár több új probléma, ami megdönti az egyébként jól bejáratott pszichiátriai rendszerünket.

ELLE: Megnövekedett a betegek száma is a korábbiakhoz képest?

Igen, az a tapasztalatom, hogy az emberek általában véve sokkal érzékenyebbek és sérülékenyebbek. Több a családi vita, az olyan esetek, amikor valaki agresszív volt az utcán. Minor öngyilkossági fenyegetőzések – ezek mind nálunk kötnek ki, meg kell vizsgálni őket, még ha fel nem is vesszük őket. De kapunk olyan betegeket is, főleg időseket, akik a testi tüneteik miatt viselkednek zavarodottan, mi viszont nem tudjuk őket testileg kezelni.

ELLE: Lelkileg hogyan éled meg a járvány által kiváltott extra leterheltséget?

Nagyon intenzív és sűrű lett a munka. Míg régen voltak szusszanásnyi szünetek, tudtam 5-10 percet csevegni a nővérekkel, amik kis lelki simogatásként szolgáltak, addig ez most teljesen megszűnt. Sokszor a nővéreket sem feltétlen ismerem már, vagy nem ismerem fel őket a védőruha alatt. Az olyan dolgok, amik a lelki életet kicsit ápolnák, teljesen megszűntek. Nincsenek közös ebédek, beszélgetések. A telefon folyamatosan csörög, folyamatosan valamilyen döntést kell hozni vagy a kórházon belül, vagy átvételi szinten. Ez nagyon leterhelő, ennek töredéke volt jellemző régebben.

ELLE: A nap többi része hogyan zajlik?

Délután van egy csendesebb időszak, aztán pedig megkezdődnek a betegfelvételek. Amikor 2 körül lemegy a reggeli blokk, csak azt kívánom, hogy két óráig senki ne szóljon hozzám, különben elsírom magam. Van, hogy tényleg elsírom magam, vagy belerúgok az ajtófélfába.

A fokozott döntési kényszer és az információ áradat túlcsordulása megterhelő. Teljesen elborít, ledönt a lábamról. Előfordul, hogy már nem tudok olyan megértően bánni a beteggel vagy a kollégákkal, mint kellene, mert elfogy az empátiám. A kollégák már sokszor fel sem veszik, ha valami zördülés van köztünk, úgy ki vagyunk égve, hogy már csak az számít, hogy valahogy túlessünk az adott napon. Ezután el is érkezik az esti vizit, amikor ugyanúgy újra megnézzük az összes beteget.

ELLE: Lehet aludni egy 24 órás ügyelet közben?

Igen, ha éjszaka nem történik semmi, akkor természetesen alszunk, mint mindenki más. A Covid-19 előtti időkben legtöbbször tudtunk is pihenni éjjel valamennyit. De a harmadik hullámban nagyrészt olyan volt a terhelés éjszaka is, hogy szinte semmi pihenés nem jutott, vagy olyan feszült volt a helyzet, hogy nem bírtam elaludni. Annyira sűrű és stresszes volt az előtte elvégzett munka, hogy nem tudott kikapcsolni az agyam, vég nélkül pörögtek a gondolatok, érzések. Vagy a következő mentőn aggódtam már előre, hogy azt a beteget el tudom-e majd megfelelően helyezni. Ha például egy súlyos állapotú, veszélyeztető beteg jön, akkor már csak olyan osztályra tudom rakni, ahol nincs megfelelő monitorozás alatt. De mi van, ha kettő ilyen beteg jön? Vagy mi van, ha egy Covid-gyanús beteg jön, aki egyedül elfoglal egy egész szobát? Minden ilyen helyzetben egyedül kell döntenem, mert hajnali 4-kor nem fogom felhívni se az osztályvezetőt, se a kórházigazgatót. Persze próbálok előre gondolkodni napközben, de ez nem mindig lehetséges, és akkor hajnali négykor kell sakkozni a helyekkel. Pedig tudjuk, hogy minél több felé oszlik a felelősség és minél több ember tudja a szakmai tapasztalatát hozzáadni, annál biztosabb, hogy a lehető legjobb döntés születik. Itt egyedül vagyok ezzel.

ELLE: Ha jól értem akkor, a pszichiátriai betegek egyéb, nem pszichés betegségei mellé jött még be a Covid, ami így három különböző szakterület. Hogy lehet a sokféle problémájukat mind kezelni?

Igen, normál esetben enyhe, akut belgyógyászati problémákat megoldunk az osztályon, így enyhe-középsúlyos Covidos betegeket is ellátunk, amennyiben pszichiátriai kezelésre is szorulnak. Mi nem látunk el oxigénes vagy lélegeztetőgépen lévő betegeket. Kevés olyan pszichiátria van, aki el tudja látni az oxigénigényű betegeket is. Az infektológia és a covidológia is külön szakma, és nekünk pszichiáterként – úgy, hogy a szomatikus betegségekhez és a belgyógyászathoz sem értünk túl mélyen – most még ebben is otthon kell legyünk. Nagyon megterhelő, hogy semmilyen tapasztalatunk nincsen, a tudásunk is csak online kurzusokból származik. A tapasztalatot az éles helyzetekben szerezzük meg, de míg egy rezidens tanulhat a szakorvostól például az infektológián, nekünk a pszichiátrián senki sem tanít infektológiát. Emiatt folyamatosan inadekvátnak érzem a munkám, mert nem tudom, valójában jó-e, amit csinálok vagy sem.

ELLE: Hogy befolyásolja a Covid-19 a pszichiátriai kezeléseket?

Olyan, mintha törött karral végeznénk a pszichiátriai ellátást. Ez nem az a színvonal, amire felesküdtünk, amit a Covid-19 előtt csináltunk. Töredéke annak, amit korábban nyújtani tudtunk. Sokszor még az eredményét se látjuk, mert adott esetben haza kell küldenünk a beteget idő előtt, így még azt sem látjuk, hogy jobban lett. Aztán persze vissza is kerül.

ELLE: Mi a legrosszabb része az ügyeletnek?

Az, amikor mondjuk 16-17 óra munka után lefekszem, majd két óra alvás után megcsörren az óra, azt sem tudom, hogy hol vagyok, vagy ki vagyok. Fejfájás, gyomorfájás, zavartság, kiszáradás érzéssel kelek fel a kórházban. Ilyenkor reggel nagyon oda kell figyelni, hogy ennyire fáradtan ne rontsak el valamit. Ekkor még órákig el kell látni betegeket, mielőtt átadom a stafétát a következő orvosnak.

ELLE: Mit érzel, amikor reggel elhagyod a kórházat?

Kiüresedettséget, reménytelenséget, elkeseredettséget. Mintha egy sivatagban sétálnék és soha nem lenne vége. Ezután általában lefekszem aludni, de ezek az érzések rányomják a bélyeget a napra. Elcsigázott, gondolatok nélküli állapotba kerülök. Ezzel szemben régen úgy éreztem, hogy jól végeztem a munkámat, segítettem az embereknek. Hazamentem, pihentem egy kicsit, de az adott napon még tudtam aktív lenni. Mostanában egy ügyeletre rámegy az egész következő nap, mintha szürke fátyol borítaná.

ELLE: Mennyire zavaró, hogy a társadalom elől rejtve kell a munkátokat végezni?

Olyan érzés, mintha nem vennék figyelembe az egészségügyi dolgozók helytállását. Mintha ez az egész helyzet természetes lenne, emiatt megbecsülve sincs a munkánk. Senki sem tudja és senki sem érti, hogy mi történik velünk, és mert nem is lehet róla túl sokat hallani, ezért esélye sincs az embereknek, hogy megértsék, mi zajlik. Addig, amíg ezt valaki nem tapasztalja meg a saját bőrén dolgozóként, betegként vagy hozzátartozóként, akinek meghal valakije, addig nem tudják átérezni.

ELLE: Több mint egy évnyi járvánnyal a hátunk mögött hogyan látod a jövőt?

Én még mindig nem látom a végét, hiába van 4 millió beoltott ember, ez az egészségügyben még szinte egyáltalán nem érződik, nem csökkent annyival a teher, hogy visszatérhessen a régi kerékvágásba, még jó néhány hónapig nem is fog. Nemrég mondtam a szüleimnek, hogy ha én azt az orvosin tudom, hogy előfordulhat olyan, hogy egy ilyen járvány helyzetben kell dolgoznom, akkor nem biztos, hogy elvégeztem volna az egyetemet. Ez egy olyan lelki teher, ami sokszor szinte már elviselhetetlen.