Sophie Marceau elárulja mi a boldog élet titka

Évtizedek óta a franciák egyik legkedvesebb színésze, de mondhatnánk azt is, hogy a legkedvesebb személyisége. Sophie Marceau-val a randiappok fortélyairól, a gyerekkorral való leszámolásról, a meztelenkedés pszichológiájáról és az önismeret mibenlétéről beszélgetett a francia ELLE.

 

Ha jókedvűek szeretnénk lenni, elég Sophie Marceau-ra nézni. Megbeszélt találkozónkra jó hangulatban, nagy pulóverben, sietősen felkötött hajjal érkezik. Épp olyan vidám, mint Lisa Azuelos új filmjében, a „Szeretem Amerikát”-ban, és ez sokat elárul. Tizenhárom évvel a LOL – Zűrös kamaszok című film után a rendezőnő és múzsája újra összeálltak egy romantikus vígjátékban, amely átlépi az 50 éves határt: a gyerekek felnőttek, Lisa (Sophie Marceau) pedig egyedül megy Los Angelesbe, hogy találkozzon a legjobb barátjával, aki beavatja a társkereső alkalmazások örömeibe – és csalódásaiba. Azuelos tisztában van vele, hogy kamerájával egy világjelenséget mutat be, és nagy örömét is leli benne: a színésznőt fürdőruhában, kis fekete ruhában vagy egy nála fiatalabb, jóképű fiúval az ágyban filmezi... Mert persze szőke hercegek mindig lesznek, és kíváncsiak vagyunk, hány kiábrándult nő kezd el újra sportolni, miután megnézte a filmet. De a „feel good” csomagolás és a Los Angeles-i pálmafák mellett ez egyben egy önéletrajzi film is, amelyben Lisa Azuelos visszatér édesanyja, az énekesnő Marie Laforêt emlékéhez, gyermekkorának távoli, kegyetlen figurájához.

És a jó hír nem az, hogy Sophie Marceau nem öregszik. Éppen ellenkezőleg, arról van szó, hogy elfogadja, hogy előttünk öregszik, miközben hű marad a benne rejlő örök tinédzserhez.

Sophie Marceau (S.M.): Megyek, iszom valami egészségeset, mondjuk egy méregtelenítő gyümölcslevet.

Hisz a méregtelenítésben?

S.M.: Inkább mérget fogyasztok! Eleve dohányzom, bár rengeteg technikám van arra, hogy kevesebbet szívjak – levágom a végét, vékony cigarettát szívok... Tíz évre, hét évre, öt évre felhagyok vele, de ahogy öregszem, egyre nehezebben tudok neki ellenállni.

Minden másban fegyelmezettebb?

S.M.: Eléggé. Leginkább ez segít megszervezni a napjaimat. Minden részlet fontos, örömmel kelek fel reggel, és nem szeretem tétlenül tölteni a napjaimat. A gyerekeim már felnőttek, több időm van magamra – ez az egyik előnye az öregedésnek. Persze, nem vagyok sztahanovista, a túl sok bevett szokás nyugtalanít. És aztán vannak fáradt pillanataim is, ezeket is meg kell élni, a test annyi mindent tapasztal meg állandóan... jogom van megbetegedni! És ez még fontos is.

Úgy tűnik, hogy az élet a jó oldalát fogja meg…

S.M.: Öt jó emlék kell egy rosszért cserébe, ismeri ezt a trükköt? Hajlamosak vagyunk a rossz emlékekre jobban emlékezni, mert az olyan, mint egy sebhely, és öt jó emlék kell ahhoz, hogy a sebhely rossz emlékétől megszabaduljunk... Szóval igen, ragaszkodom a jó pillanatokhoz.

De az élet általában valahol a kettő között van…

S.M.: Szerencsére! Komfortzónákat hozunk létre magunknak. De számomra a túl nagy biztonság gyorsan elviselhetetlenné válik. Szerintem mind őrültek vagyunk, akik arra tanítják a gyerekeiket, hogy mindentől féljenek. Azt mondjuk nekik, hogy "legyetek óvatosak, ez veszélyes, ne csináljátok ezt, ne csináljátok azt...". A társadalom kezd paranoiássá válni, és a Covid sem segített ezen. Az élet nem egy nyugodt folyó, tudjuk, hogy meg fogunk halni, nincs ezzel baj!

Az „I love America” egy gondtalan életről szóló film, igazi “feel good” sztori. Szereti?

S.M.: Az olyan dolgok, amelyektől jól érezzük magunkat, nem lehetnek rosszak. Amikor elolvastam a forgatókönyvet, sokat nevettem, de sokat sírtam is. Ez egy magára hagyott gyermekkor története. És végül is nagy tanulság, mert Lisa inkább visszapattan, minthogy belesüppedjen a gyermekkor hiányába. Amikor a film elkezdődik, az édesanyja haldoklik, tehát visszatekintünk rá, de valójában mindig is ott volt. Mindannyian magunkban hordozzuk gyermekkorunk világát.

Ön is leszámolt már a gyerekkorával?

S.M.: Nagyon közel álltam a családomhoz, nagyon közel... ők voltak a szüleim, a részem, sok erőt, szeretetet és figyelmet kaptunk egymástól, de voltak konfliktusok is. Más volt az életem – ez minden gyerekkel előfordul, de velem nagyon korán megtörtént. Válságban vagy összefogtok, vagy végleg szétváltok. Családon belül néha rettentő kemények vagyunk, de legalább rendezni szoktuk a dolgokat, és ez mindig is így volt.

Közel áll Lisa Azueloshoz? Ön volt az egyetlen, akit megkért, hogy játssza el a saját szerepét…

S.M.: Igen, őrület! Lisa azt mondja: „Én magamról készítek filmeket, nem tudnám kivetíteni magam". De elgondolkodik önmagán is, mint nő a világban: milyen most anyának, lánynak lenni, és milyen volt negyven évvel ezelőtt. Olyan korban élünk, amikor a személyes történelem és a nők általános történelme között minden összekeveredik. Ez nagyon megüt, szerintem nagyszerű. Mindig is az volt a benyomásom, hogy meg kell magyaráznom, mit jelent nőnek lenni, és most hirtelen ennek is van helye. Van egy női tér, míg korábban a föld alatt éltünk... a föld alatt. Mindenhol ott voltunk, de sehol sem. Ma a nyilvánosság előtt létezünk, és ez elkerülhetetlenül sok mindent megértet velünk. Ez az, ami megmozgat Lisa Azuelosban, hogy a saját történetén keresztül egy egyetemes történet része.

Mondhatjuk, hogy az I love America egy generációs film az ötvenes nőkről?

S.M.: Igen, bár még mindig nem tudjuk, hogyan kell ezt jól csinálni. A régi időkben, amikor a nők felnevelték a gyerekeiket, virágos ruhát öltöttek magukra, és várták a halált. A férfiak is hasonlóan működtek. Mindez változóban van, és ezt meg kell tanulnunk bűntudat nélkül élvezni. És hogy fiatalok maradjunk, hogy ne gondoljuk azt, hogy 50 évesen vége az életnek.

De fiatalnak maradni lehetetlen…

S.M.: Ez nem jelenti azt, hogy ragaszkodunk a múlthoz. Nevetséges 50 évesen 20 évest játszani. Éljük meg az 50. születésnapunkat teljes egészében, mindazzal, amit tanultunk, minden tapasztalatunkkal, hagyjuk magunkat szabadon öregedni. Igaz, az 50. év a bajok kezdete is lehet, mert minden, amit eddig a szőnyeg alá rejtettünk, előjöhet. Ha nem frissítettük rendszeresen magunkat, 50 évesen drágán megfizetünk érte! Lelkileg és fizikailag egyaránt!

Ön is elvégezte ezeket a frissítéseket?

S.M.: Igen. Bármennyire is nem teszem ezt a telefonomon, mert félek, hogy mindent összezavar, az életemben mégis használom. Ez nem jelenti azt, hogy mindent elrendeztem, távolról sem. Mondjuk nekem jó a helyzetem a világban, és nem kell senkinek sem megfelelnem. Ez nem csak úgy magától történt, keményen megküzdöttem érte.

Példaképnek lenni megterhelő, kellemes, vagy mindkettő egyszerre?

S.M.: Kényszerít, elszigetel, ugyanakkor valami pozitív dolgot vetít ki rám. És szeretem megnyugtatni az embereket, szerintem szükségünk van másokra. De kialakulhat a félelem attól, hogy nem vagyunk képesek arra, hogy szabadok legyünk. Amikor 14 éves voltam, azt mondták nekem: „Többé nem hívod magad így, nem dohányzol a kamerák előtt, nem öltözöl így, nem beszélsz így…". Állandóan azt mondták nekem, hogy modell vagyok. Bizonyos értelemben nevelt, néha feldühített, de összességében pozitív volt. Ezért is vagyok csendes, mert nem akarom, hogy megmondják, mit gondoljak, de én sem akarom megmondani másoknak, hogy ők mit gondoljanak. Néha az emberek azt mondják, hogy zárkózott vagyok, de ha ez azt jelenti, hogy nem láthatnak hajnali négykor részegen az asztalokon táncolni, akkor elfogadom.

Kár!

S.M.: Elég rendes vagyok, ez igaz.

A film nem túl vonzó alternatívaként mutatja be az internetes társkeresést. Mit gondol róla?

S.M.: Azért Lisa Azuelos kitanított rá engem! De hát mit szólna, ha megtalálna egy társkereső applikáción miközben „egy jóképű pasast keresek…" ?

Sharon Stone-nak sikerült!

S.M.: Igen, igazi őrült! Ha nem Sophie Marceau lennék, nem is tudom, hogy sikerülne-e, szóval...

Hisz a szőke hercegben?

S.M.: Alkalmazással, vagy anélkül, mindig őt keressük… Lisa imádja ezt. Ő mondja a filmben: nekem nem voltak szüleim, nekem filmjeim voltak, és nyilván mindig is szerettem a szerelmes történeteket. Ezt szeretem benne. A moziban valami rendkívüli kell, mint egy körhinta, állandóan ragyognia kell, zene kell... Lehet-e minden nap egy körhinta? Nem. De szeretem a romantikus szerelmet, nem tudhatjuk, meddig tart, de legalább mélyen megéljük.

Sophie Marceau bőrébe bújva hogyan lehet ismerkedni?

S.M.: Találkozunk emberekkel! Híresnek lenni ugyan ront a helyzeten, de igazából találkozni velem éppúgy nem lehetséges, mint ahogy lehetséges.

Az interjúk szórakoztatják?

S.M.: Ami fájdalmas, azok a sajtótalálkozók, ahol huszonötször teszik fel ugyanazokat a kérdéseket. A személyes interjúk érdekesek, de leginkább intim dolgokról szólnak, magasan a mérce... És amikor ez megjelenik az újságokban, néha arra gondolok: ezt én mondtam? Ezért nem olvasom újra az interjúkat. Olyanok, mint a filmek: csak egyszer látom őket. Szörnyű látni saját magamat, úgy érzem, mindenki elítél, pedig nagyon visszafogott vagyok.

Mégis bátran megmutatja a testét…

S.M.: Nem érdekel. Mindannyiunknak vannak komplexusai, nekem különösen, de egy ponton ezeket el kell engedni. Ezért szeretem Meryl Streepet. Egyszerűen nem érdekli, ha nevetséges, és hogy meztelenkedik...

A filmben egyáltalán nem nevetséges, sőt, kifejezetten dögös!

S.M.: Ah? Amikor 20 éves voltam, és az emberek azt mondták, hogy dögös és szexi vagyok, nagyon kényelmetlenül éreztem magam... Most nézem a fotókat, és arra gondolok: mekkora egy idióta vagyok! Olyan aranyos voltam, de ez csak itt a fejemben van, nem tudok ellene mit tenni. Régen a pluszkilóim miatt éreztem magam rosszul, most a ráncaim miatt – mindig van valami. De ez soha nem akadályozott meg abban, hogy ne azt tegyem, amit akarok.

Évek óta a franciák egyik kedvenc személyisége. Mivel jár ez igazából?

S.M.: Ez nagyon furcsa, szerintem ez egy társadalmi jelenség. Örömteli, ha az emberek látják, hogy bárki felemelkedhet társadalmilag anélkül, hogy kiváltságos lenne. Talán ott van az a gondolat is, hogy nekünk, franciáknak is megvan a saját csillagunk... És anno még tinédzserként ismertek meg az emberek – könnyű egy gyönyörű 25 éves színésznőbe beleszeretni, de nehéz egyedül erre a jelenségre karriert építeni, mert eljön az a nap, amikor már nem vagyunk 25 évesek...

Hogyan képzeli el az öregedést?

S.M.: Ugyanígy, de talán nem gyors ráncosodással. Úgy látom magam, mint aki egyszerűen él. Vidéken.

Kutyával?

S.M.: Pontosan! Azért szeretem az ürességet, hogy kitölthessem. Állandóan kiürítek dolgokat, kidobok dolgokat, elajándékozom, szétválogatom őket. A felhalmozás nyugtalanít. Huszonkétszer költöztem. Amikor turnézol, egy szállodában laksz, három ruhadarabbal érkezel, és nincs semmi másod. Egyben két életet is élsz, ez azért elég fényűző. Ha nem csinálnék többé filmeket, az önismeret lenne az, ami hiányozna. De ezt az írás által is megtapasztalhatom. Sokat írok, fikciókat, néha forgatókönyveket. Amikor egy szobrász a műtermében dolgozik, az időhöz való viszonya nem ugyanaz, mint amikor metróra száll, kivételes, ahogyan képes játszani az idővel. Ezt akarom én is elérni az életemben.

Az eredeti cikk az ELLE 2022. július-augusztusi magazin lapszámában jelent meg.