Ki vagyok én?

Ismert embereknek szegeztük ezt a kulcsfontosságú kérdést

Vekerdy Tamás pszichológus, író

Ha az ember magába néz - semmit se lát.

Dragomán György író

Ez mindén

Legelőször indián torzsfőnök akartam lenni, aztán norvég sarkkutató, aztán híres gitáros, aztán szívsebész, aztán tolmács, aztán művészettörténész, aztán filozófus, és persze kungfumester is, és tangóharmonikás, és tenyérjós, és alpinista, és szőnyegkereskedő, és medvevadász, és zsonglőr, és asztalosmester, és mesterszakács, és dzsesszdobos, és pékmester, és kém, és tengeralattjáró-kapitány, és régész is, de a türelmetlen fajtából, és el is képzeltem mindent, hogy milyen lett volna, és azt is, hogy mi lett volna, és nem csak elképzeltem, hanem el is meséltem, és nemcsak elmeséltem, hanem el is hittem, tudtam, hogy igaz, hogy ez mind én vagyok, és közben azt is tudtam, hogy nem igaz, mert az egészet csak én találtam ki, így lettem író, valaki, aki történeteket mesél, de úgy, hogy egy-egy pillanatra maga is elhiszi mindegyiket, így lettem önmagam, így lettem azonos önmagammal. Az eddig leírt és az ezután leírandó szavaim összessége vagyok, a fejem tele volt, és tele van, és tele lesz szavakká formálandó képekkel, nézem és forgatom és alakítom mindegyiket, várom, hogy előzsongjanak mögülük a szavak, várom, hogy történetekké rendeződjenek. Várom, hogy leírhassam őket, leírom őket. Író vagyok, regényíró.

Mautner Zsófia főzőnő

A főzőnő, aki sikeres diplomatakarrierjét adta fel a gasztronómiáért. Ez vagyok én. Négy fal között, egy számítógéppel az ölemben kezdődött kilenc évvel ezelőtt, jelenleg hat szakácskönyvnél és egy napi főzőműsornál tart. Gyakran kérdezik, mi a titok. Azt hiszem, a belső késztetés és a mondanivaló. Nem elég főzni szeretni. Fel kell kutatni magunkban egy olyan mély, elementáris, elsöprő megszállottságot, érdeklődést, ami magával sodor, az egész testben bizsergetően szétárad, és ami annyira erős, hogy ezeket az energiákat tettvággyá formálja. Én a mai napig ebből táplálkozom.

Az ember élete döntések sorozatából áll, a döntésekhez pedig erő, bátorság, tartás és kurázsi szükséges. Én ezt a szüleimtől kaptam, és ezért végtelenül hálás vagyok nekik. Ha most kívülről magamra nézek, ez jut eszembe: önazonosság. Az lenne a legnagyobb dráma számomra, ha ezt elveszíteném (meg a fűszerpolcomat).

Végül az sem árt, ha az ember úgy dolgozik, él és kommunikál, mintha egy normális világban élnénk. Nem foglalkozom az irigységgel, rosszindulattal, csak a saját munkámra fókuszálok és közben megpróbálom magam jól érezni és élvezni az Életet, mert a nevetés és a móka nagyon fontosak nekem.

Most kicsit sok a kifelé szereplés, hiányzik a négy fal. Ezt jelenleg leginkább könyvek és szépirodalom segítségével alakítom ki magamnak. Szóval, ha legközelebb egy reptéren felbukkan egy fekete, boglyas hajú nő, aki elmélyedve fal egy többszáz oldalas könyvet, az én leszek - a főzőnő, aki sikeres diplomatakarrierjét adta fel a gasztronómiáért.

Bérczesi Róbert énekes, dalszerző

Zenész vagyok, mióta csak a gimnáziumban, hobbiból elkezdtem zenélni. Aztán ez koncertről koncertre, dalról dalra haladva a szakmámmá vált. Előtte író szerettem volna lenni, rengeteget írtam, fűztem sorra a lapokat a kopogós írógépembe, de ma már mindez csak a dalszövegekben van jelen. A második lemezemet például párbeszédes formában írtam, gondolatjelek vannak a sorok között a szövegkönyvben, ez jelzi, melyik szólamot melyik hang mondja. Mert a zene mindent vitt. És később a drogozás, amibe a sűrű koncertezések alatt belecsúsztam. És eljött az az időszak, amikor főállású drogosként tevékenykedtem, amikor a mindennapos drogbetevő előkerítése mellett nem jutott időm se a zenére, se semmi másra. Kiestem a zenész társadalomból is. Most, hogy újra tiszta lettem, érzem, mennyi energiát kapok a közönségtől, mintha egy energialabdát passzolgatnánk egymásnak, ami mindig egyre nagyobb és nagyobb lesz. És a zenésztársak is hihetetlen erőt adnak, együtt lélegzik, hullámzik a zenekar. Ennek próbán is megvan a varázsa, hát még mikor a közönség is bekapcsolódik! Ha a színpadon becsukom a szememet, akkor általában a zenekar tagjait képzelem magam elé, és a lelki szemeim előtt összekapcsolódunk. Külön-külön hallom a szólamaikat, és a közöset is, ahogy együtt lüktet. A drog egy hatalmas érzéstelenítő volt ilyen szempontból is, nem tudtam se énekelni, se létezni. Örültem, ha meg tudok állni a színpadon, nemhogy bármiféle közös egész része lehessek. Felszedtem vagy tizenöt kilót, de nem bánom: nagyobb testből erősebb hang jöhet ki.

Az ELLE 2015. január-februári számában Pásztor Anna énekes, összművész, Iványi Gábor lelkész, Karafiáth Orsolya kultúrdémon és Sárvári György coach, szervezeti tanácsadó válaszát is olvashatják!