Karcsúság mindenáron

Egy rohamdiéta tanulságai

Egy nyáron elhatároztam, hogy olyan vékony leszek, mint a sztárok. Minden tavasszal, amikor a bikinikatalógusok áramlani kezdtek a postaládámba, erélyesen dobtam őket a szemétkosárba, és puffanásuk igazi katarzist váltott ki belőlem. A bikinik világa mindig érzékenyen érintett. A derekamat ugyanis úgy fogják körbe a kis úszógumik, mint a Szaturnuszt a gyűrűi, és egyes idegeneket arra késztetnek, hogy megkérdezzék, hányadik hónapban járok. Fürdőruhát általában úgy tudtam vásárolni, hogy felhajtottam pár italt, elsétáltam néhány üzlet előtt, és kiválasztottam azt, ahol a leghalványabbak voltak a fények. Aztán, mintha valami árnyékolót vennék, az alapján döntöttem, hogy melyik takar belőlem a legtöbbet. Számomra az ideális fürdőruha a méhészruhákat idézi, levehető fátyollal. De azon a bizonyos nyáron szarkazmusarzenálom és a csillivilli katalógusok iránt érzett szelíd dühöm nem jött elő azzal a lendülettel, mint korábban. Épp a disszertációm végén jártam, úgyhogy több mint egy hónapra szinte elfelejtettem, hogy nekem egyáltalán van testem. Mindazt az energiát, amit egyébként a fizikai énem karbantartására szoktam fordítani (ami, őszintén szólva, sosem volt valami sok), most arra használtam, hogy megszerezzem a diplomát angol irodalomból. Miután egy darabig ki sem láttam a tudomány ködéből, a katalógusképek felráztak az álomból. Ahogy Ádám és Éva felfedezték, hogy meztelenek, miután beleharaptak az almába, úgy öntött el engem a felismerés a bronztestű bikinimodell láttán, hogy teljesen elhanyagoltam magam.

Amikor elkezdtem lapozgatni a brosúrákat, még azzal ámítottam magam, hogy ettől majd jobban leszek, hiszen a képek egyértelműen buták és irreálisak. (Miért hajol oldalra a lány egy kút tetején? Miért bámul olyan kétségbeesetten egy kókuszdióra az a másik?) De ahogy tovább haladtam, a versenyezni vágyó irigység vette át az irányítást. Ha mindennél előbbre helyezném a célt, vajon meddig tudnék eljutni a vékonyságban? Azon kaptam magam, hogy a vékonyság különböző attribútumait figyelem a modell testén: a kiugró kulcscsontot, a lapocka háromszögét. De a fürdőruhákat is megnéztem, azon morfondírozva, vajon milyen lenne egyszer a design és a minták alapján választani, a szégyellős idegenkedés helyett. A modellek homorú hasa megigézett, köldökük küklopsz-szemként meredt rám. Hirtelen semmi sem tűnt fontosabbnak, mint hogy én is közéjük tartozhassak.

Ekkor döntöttem el, hogy vékony leszek, minden áron. A saját magammal kötött paktumról senkivel nem beszéltem. Végtére is író vagyok és egyetemi ember, aki nőkérdésekkel foglalkozik, és a vágy, ami épp leterített, ellene ment mindennek, amit képviseltem. Ha egy barátnőm azzal hívott volna fel, hogy rohamdiétába kezd és negyvenhét kilóig meg sem áll, magamból kikelve szónokoltam volna a médiából áradó egészségtelen kulturális nyomásról, az önszeretetről, és biztos, hogy le nem tettem volna a kagylót, amíg a barátnőm meg nem ígéri, hogy semmi károsat nem fog csinálni magával.

Maga voltam a képmutatás, és ezt nagyon is jól tudtam. Annak ellenére, hogy presztízslapokban publikáltam és sorra nyertem az egyetemi ösztöndíjakat, volt egy részem, ami azt mondta, teljes csőd az életem – a nadrágból muffinszerűen kidudorodó alakom miatt. Ráadásul ez a képmutatáshoz szégyenérzet is párosult: én túl okos vagyok ahhoz, hogy holmi mérlegmutatók rabjává váljak. Mindig tudtam, hogy vigyázni kell ezzel a nyomással, nem szabad beadni a derekamat, bármi is legyen. De az egyetemi napjaim lassan véget értek, és az írói pálya aggodalommal töltött el. Ha más miatt is kapok visszajelzést, mint a munkám, az talán enyhíti a félelmemet, gondoltam. A rengeteg munka és tanulás rányomta a bélyegét a házasságomra, és a katalógustesteket elnézve eszembe jutott, mennyivel kívánatosabbnak találna a férjem, ha úgy néznék ki, mint ők. Úgy tűnt, ez mindent megoldana: fogyj le és tökéletes lesz a házasságod, sőt az sem számít majd, ha nem lesz belőled kiemelkedő regényíró! Próbáltam racionalizálni, azt mondogattam magamnak, hogy a megszállottságomnak lelki oka van. Valójában még ennél is rosszabb dolog történt: bedőltem a szépség kulturális normájának.

De még ez a derengő gondolat sem hozott zavarba. Elkezdtem, és egyszerűen nem hagytam abba az edzést. Torna DVD-ket rendeltem, beiratkoztam Pilatesre, vettem egy ötujjas futócipőt, és elhatároztam, hogy mindenhová futva megyek. A nap minden pillanatában kerestem a lehetőséget a kalóriaégetésre: az íróasztalomnál, munka közben felálltam és lábemeléseket végeztem. A zuhany alatt, hajmosás közben, guggolásokat. Alkonyattól pirkadatig csak mozogtam. Ami az étrendemet illeti, kizárólag csirkét és salátát ettem.

Miután két hétig követtem ezt az őrült diétát, a számok a mérlegen megmozdultak, és elhallgattatták a józan ész hangját: „Felelőtlenség! Tarthatatlan! Veszélyes!" Sajnos úgy éreztem, az agyamat lebetonozták, és valaha produktív napjaim most az ágyban teltek, ahol is macskás videókat néztem két edzés között. Nem voltam hajlandó foglalkozni a gondolattal, hogy ez az egész valószínűleg nem jó ötlet. Ami még rosszabb, kifejezetten igyekeztem ellenszegülni azoknak a hangoknak, amik esetleg ellentmondtak az elhatározásomnak. Azelőtt az evés volt az egyik kedvenc társasági elfoglaltságom, de most a kiadós ebédet vagy a koktélozást és falatozgatást szigorúan megtiltottam magamnak. Tudtam, miket kérdeznének a barátaim, ha egy párolt csirkefalatokkal teli műanyagdobozzal huppannék le melléjük a bárban. De nem bántam, hogy így elszigetelődtem: legalább több időm marad a testformálásra. Állandóan rettegtem, mi lesz, ha ki kell hagynom egy edzést. Az esték, amiket máskor a leadandó írásokkal töltöttem, most hiábavalónak tűntek, ha nem tudtam beiktatni egy-egy zumbát, spinninget vagy bootcampet. Bár korábban ez egyáltalán nem volt jellemző rám, elkezdtem haladékért könyörögni a szerkesztőknél, sőt betegségre hivatkoztam és más manipulatív megoldásokhoz is folyamodtam.

Végülis negyvenkettes méretről harmincnégyesre sanyargattam magam. Húsz kilót fogytam, így negyvenhét kiló lettem a 162 centiméteres magasságomhoz. És szédelegtem az örömtől. Letaglózott a pozitív önértékelés új érzése; úgy éreztem, ez még a PhD-nél is nagyobb teljesítmény. A nagyvilág tudomást sem szerzett róla, hogy ledoktoráltam. Bezzeg a diéta! Idegenek – majdnem kizárólag nők – ömlengtek a súlyom miatt. „Bármit megadnék, hogy olyan vékony legyek, mint te!" „Nagyon odafigyelsz, hogy mit eszel, vagy mindig ilyen vékony voltál?" Én meg úgy tettem, mintha minden erőlködés nélkül lennék ilyen, mintha egyszerűen szerencsés génekkel születtem volna. Máskor pedig csúsztatva viccelődtem: „Ó, csak annyi a titok, hogy véletlenül sem eszem semmit, ami egy kicsit is jólesne". Ha több figyelmet kaptam a férfiaktól, mint korábban, azt nem vettem észre, vagy nem érdekelt. A nők lelkesedése hozott izgalomba. Mivel évek teltek el úgy, hogy önkínzóan összehasonlítgattam a testem más nőkéivel, és úgy éreztem, mindig én húzom a rövidebbet, most hatalmas elégtétel volt, hogy végre bekerültem a győztes csapatba.

A cikk folytatását az ELLE aktuális, májusi Body Issue számában olvashatják, melyben számos további cikk foglalkozik a testünkhöz való bonyolult viszonnyal:

- Lecserélt testek piaca - Krúdy Tamás arról írt, hogy a testkultusz a férfiakat is utolérte

- Mintha lány lenne című anyagunkban transznemű nők mesélnek küzdelmeikről

- Férfias formák diadala című cikkünkben 5 magyar férfi mesél arról, mit is jelent neki a teste

- Új ikonok összeállításunkban olyan nőket mutatunk be, akik miatt más szemmel nézünk a testünkre

- Kiss Judit Ágnes a testünk iránt érzett szégyenről írt nekünk

- Hoppál Bori nőitesttudat-oktató hasznos tippekkel lát el, hogy hogyan is érthetjük meg jobban a testünk működését