Quantcast

Tökéletlen szépség

Emlékek vagy sebek? Hegek, melyeknek története van

© Unsplash/Precious Iroagalachi

“Sokáig szégyelltem a sérülésemet, de ha most ránézek, biztosabb vagyok benne, mint valaha, hogy ki vagyok én és mit éltem át.”

Eljön a pont, amikor átkattan a fejünkben valami. Amikor az önsajnálatot és a nehéz pillanatokat felváltja a remény, a felépülés és a továbblépés gondolata. Ezt az érzést mind átélték azok, akiknek valaha betegség, baleset vagy bármiféle műtéti beavatkozás maradandó nyomot hagyott a testükön. Pedig eleinte a legtöbben rejtegetjük sérüléseinket, vagy ha előbukkannak, szégyenkezve takarjuk el őket.

2017 áprilisában történt, Balin. Ültünk a motoron, lágy szellő simogatott, átszeltük a végtelent, amikor egyszer csak, minden előzmény nélkül felénk rántotta a kormányt egy másik robogó. A pillanatok elképesztően lelassultak, szinte megállt az idő. Láttam, ahogyan belénk csapódik a másik motor, aztán már csak mozaikképek vannak meg, mint egy kaleidoszkópban: repülök, leesem, égető, maró érzés, lendület, amitől forogni kezdek, soha nem akar véget érni, annyira lassú minden és mégis csak egy pillanat.

Hetekig nézegettem magamon a sebeket, és vártam, hogy gyógyuljanak, vártam, hogy eltűnjenek – nyomtalanul. El akartam felejteni az egészet, de akárhányszor végigtekintettem magamon, tudtam, hogy örökre velem fognak maradni. Emlékeztetnek arra, hogy túlélő vagyok. Hogy a szenvedés elmúlik. Hogy azon a napon az életem egy új szakaszába lépett. Most végigsimítok rajtuk és elmosolyodom. Mert nélkülük ma nem lennék az, aki vagyok.

Létezik tökéletlen szépség?

Testi hibáinkat bizony nem könnyű felvállalni. Sokan gondolhatják úgy, hogy olyan embernek semmi keresnivalója a gyönyörű modellek között, akinek a teste nem tökéletes. Pedig a szépség ott van a tökéletlenségben, és szerethetőbb is, mint a hibátlan. Kylie Jenner mindig is kiváló példát mutatott abban, hogy nem takargatta a combján átívelő forradást.

″Talán 5 éves lehettem, amikor bújócskáztunk a testvéremmel és egy magas kapu mögött rejtőztem el. Kis idő múltán, amikor nem találtak meg, felmásztam a kapura, aminek igen éles, kiálló darabok voltak a tetején. Megcsúszott a lábam és az egyik ilyen forma beleszúródott a combomba. Ahogy próbáltam belőle kihúzni a lábamat, az egészet végigvágta"– mesélte a GQ magazinnak.

"Imádom a hegemet"– írta Instagram-posztjában, és ezt el is hisszük neki, hiszen egész életében büszkén mutatta meg minden fotózáskor, hogy ő sem tökéletes.

Nemcsak rólad szól

A testünkön lévő nyomok azonban üzenetek is, jelképek, melyek erőt adhatnak másoknak is, ha nem félünk felvállalni azokat. Selena Gomez a veseátültetése után sokáig elrejtette a lábán lévő heget.

"Emlékszem, milyen nehéz volt először megmutatni a varratom helyét. Nem akartam, hogy látszódjon a fotókon, ezért olyan cuccokat vettem fel, amik eltakarták. Sokáig szégyelltem a sérülésemet, de ha most ránézek, biztosabb vagyok benne, mint valaha, hogy ki vagyok én és mit éltem át.”

Sebhelyeink büszkeséggel tölthetnek el minket, hogy átéltünk egy olyan nehéz helyzetet, amivel képesek voltunk megküzdeni, és a harcból mi jöttünk ki győztesen. Eugénia brit királyi hercegnő még esküvőjére is olyan ruhát választott, amely láttatni engedte a hátán lévő forradást. 12 éves volt, amikor gerincferdülése miatt nyolc órán keresztül műtötték, hogy 20 centiméteres titániumrudakat és egy 3,5 centiméteres csapot helyezzenek a testébe.

„Hiszek abban, hogy a szépség fogalmát megváltoztathatjuk, és az emberek bátran megmutathatják majd a sebhelyüket. Ezt akartam képviselni az esküvőmön is”– nyilatkozta. Hátul nyitott ruhájával, feltűzött hajával köszönetet mondott mindazoknak, akik gondoskodtak róla, és kiállt mindazokért, akik hasonló problémával küzdenek és kénytelenek átélni a fájdalmas procedúrát.

 

Egy új élet "nyoma"

Magyarországon 2020-ban százból 41 szülés végződött császármetszéssel a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) adatai szerint. Nem elhanyagolható hát az a több mint 35 000 nő, akinek hasán most sebhely jelzi: egy új kis életet hozott világra. Vannak, akik büszkeséggel tekintenek végig hegükön, mások azonban nehezen dolgozzák fel a testük változását.

A 244 ezer követővel rendelkező Sophia Salaroli Caniaux Instagrammer például arról számolt be rajongóinak, hogy csak három hónappal a szülés után volt képes közelebbről megszemlélni császármetszésének nyomát testén.

"Folyamatosan rejtegettem magam előtt is, nem akartam ránézni sem. Hogyan okozhatott ilyen félelmet annak látványa, amihez életem legnagyobb élménye fűződik? Érthetetlen volt, mégis ezt éreztem. Miután azonban sikerült elfogadnom és felvállalnom, meg akartam mutatni mindenkinek, hogy lehet így is. Felkavaróan szép és erős reakciókat szült posztom, egy olyan hellyé vált, ami lehetővé tette a kommunikációt egy témáról, amit sokan még mindig tabuként kezelnek" – írta posztjában.

A sérülésben rejlő erő

Pedig van, ahol ha valami megsérül, az még értékesebbé válik – mert már története van. Japánban a XV. század óta, egy sógun jóvoltából él a szokás, hogy a törött porcelán tárgyaikat nem kidobják, hanem lakkal ragasztják meg, majd a javításokat aranyporral festik meg. A kintsuginak nevezett technikához felhasznált urushi lakk egészen addig mérgező, amíg meg nem szárad - ez általában egy hétig is eltart. Az eljárás rendkívüli pontosságot igényel, mert ha a ragasztóanyag megszilárdul, akkor többé nem lehet szétszedni és újra összeilleszteni a részleteket.

Nem nehéz meglátni a nyilvánvaló analógiát testünk gyógyulásával. A sérülésünket követően darabokban vagyunk, és míg gyógyulunk és igyekszünk újra összerakni magunkat, el kell telnie egy bizonyos időnek - ami alatt nagyon gyakori az önmarcangolás, saját magunk "mérgezése". A felépülést követően már soha többé nem leszünk ugyanazok, akik előtte voltunk, de ha észrevesszük, mekkora erő lakozik történetünkben, minden "ragasztást" értéknek fogunk tekinteni, ami többet ér az "aranynál" is.

Nem érdemes óvatosan élni

A távol-keleti ország a tárgy történetének részeként kezeli a törést és javítást, nem próbálja azt rejtegetni. Tulajdonképpen egyetlen tárgy metaforájába sűrítik bele azt a folyamatot, hogy sérüléseinkből új emberré válhatunk, ha nem söpörjük azokat a szőnyeg alá.

Szerintük éppen attól lesz értékes valami, hogy azt használják, hogy a mindennapokban örömet okoz. A kintsugi ezáltal arra tanít, hogy nem érdemes óvatosan élni, bele kell állnunk olyan helyzetekbe is, ahol megsérülhetünk, mert a traumák az élet természetes részei, amiket ha megfelelően feldolgozunk és beépítünk, akkor erősebb, összetettebb, izgalmasabb személyiségekké válhatunk.

Én magam a balesetem hatására döbbentem csak rá, mennyi álmom van, amit nem teljesítettem be, mert azt hittem, rengeteg időm van még elérni a céljaimat. Megértettem, hogy azt kell tennem, amitől most még kicsit félek, de boldoggá tesz, mert nem fogok örökké élni. Ahányszor csak ránézek a hegeimre, erre emlékeztetnek. Éppen ezek a testünkön lévő "törésvonalak" azok ugyanis, amelyek magukban hordozzák legmélyebb önmagunkat, ha megtanulunk rájuk másként tekinteni.

Akkor átkattan a fejünkben valami.

Forrás: ELLE