Észak-déli átjáró - Interjú Antonia Vai énekesnővel

Svéd, latin és magyar temperamentum egy személyben

ELLE: Tudod, hogyan neveznek a rajongóid?

Antonia Vai: Nem.

Istennőnek.

Istennőnek?

Többektől is hallottam. Szerinted mit takarhat?

Talán azt, hogy ritka, amikor a nők azzal a magabiztossággal állnak ki mások elé, hogy tessék, itt vagyok, ilyen vagyok. Vagy hogy ki mernek mondani bizonyos dolgokat. Én gyakran énekelek például büszkeségről és női jogokról, és nem félek erősnek, mégis sebezhetőnek lenni. Szóval remélem, hogy inkább ezek miatt mondják, mintsem azért, mert dívának tartanak. Egyébként minden nőnek szüksége lenne arra, hogy merjen istennő lenni.

Most, hogy az első kérdéssel nem sikerült zavarba hozni, vágjunk bele a svéd-magyar eredeted igaz történetébe. Hogyan került a család Svédországba?

Apukám az 1970-es években disszidált Budapestről Stockholmba. Aztán gyakran küldött haza levelet a barátjának, Karcsinak, aki ezeket mindig megmutatta a legjobb barátnőjének. A barátnő meg a leveleket olvasva teljesen beleszeretett a svédországi idegenbe. Amikor apukám hazautazott Magyarországra, akkor találkoztak – így jöttek össze a szüleim. Az külön vicces, hogy Karcsi ma világosító a Müpában, ahol nemrég én is felléptem.

A szüleid mivel foglalkoztak?

Édesanyám jelenleg is egy bántalmazott nőket segítő anyaotthonban dolgozik szociális munkásként, apukám pedig költő, aki beindította és évtizedekig szervezte a slam poetry mozgalmat Svédországban. Így én is folyton költőkkel és slammerekkel voltam körülvéve, nyilván ezért is olyan fontos számomra a szó és a szöveg; egy igazi "word junkie" vagyok. A Vai egyébként anyukám nevét takarja, ami Morvai. Amikor születtem, nem voltak még ugyanis öszeházasodva, ezért azt találták ki, hogy ha fiú, akkor apukám, ha lány, az anyukám nevét kapja.

És hogyan jött képbe a zene?

Zongorán azóta játszom, amióta elérem. Gyerekként zeneiskolába jártam, és korán el kezdtem dalokat írni. De titokban; ezek olyanok voltam nekem, mint egy privát napló. A gimnázium után jöttem rá, hogy már több száz dalom van, amikkel talán kellene kezdenem valamit. Ekkor álltam rá komolyabban a zenélésre; lett egy zenekarom és slam poetry esteket csináltam.

Értelmiségi szülők gyermekeként nem volt elvárás az egyetem?

A gimnázium után a svéd tinédzserek általában elmennek világot látni, és csak azután tanulnak tovább. Én először egy kávézóban kezdtem el dolgozni Stockholmban, aztán kiköltöztem Londonba, ahol pultozásból éltem. Nagyon keményen melóztam, hogy a kis kelet-londoni szobámat fent tudjam tartani. De a közeg mindenért kárpótolt, hihetetlen sokféle kultúrájú emberrel és zenésszel ismerkedtem meg, az egész egy őrült kulturális kavalkád volt. Londonban végképp rájöttem, hogy muszáj a zenével foglalkoznom. Ehhez mindig találtam partnereket, hatalmasakat jammeltünk, de rendes fellépésem még ekkor sem volt. Ezután pár hónapig megint utazgattam, éltem kis időt Riminiben, kicsit a Balatonon. Amikor visszatértem Svédországba, végre tényleg nekiálltam a zenéim összerendezésének, kiadtam két lemezt, és egyre jobb helyeken kezdem fellépni. De valami mégsem működött: mindenki azt mondta, hogy nagyon jó, amit csinálok, de ezzel a stílussal talán nem itt van a helyem; és valójában nekem sem volt ott már elég izgi. És akkor fogtam a gitárosomat, és Budapestre költöztünk.

Körülbelül az történt veled itt, amire számítottál?

Sokkal több annál. Én tényleg nem hittem, hogy ennyire beindul majd a karrierem. Eleinte egy bárban dolgoztam, közben pedig e-mailben küldözgettem a zenéimet a város klubjainak. Majd nyomtunk egy nagyon jó klubkoncertet, ami meghozta az áttörést: a Bohemian Betyars előzenekara lettünk a VOLT fesztiválon, majd a Quimby-vel turnéztunk. Másfél év alatt jutottunk el az önálló Müpa-koncertig.

A zenei stílusodat drámai folk-soulnak szokták nevezni. Kik voltak az igazodási pontok?

Lauryn Hill, Lhasa De Sela, Tracy Chapman, Nina Simone. De talán a zenénél is fontosabb volt nekem a szöveg, és kevés előadónál éreztem, hogy a kettő egységben van.

A magyar zenei újságírók Cseh Tamást is szokták veled kapcsolatban emlegetni.

Ő a szüleim ikonja volt, otthon ki van téve a portréja a családi fotók mellett.

A két identitásod versenyez néha egymással?

Nem, és soha nem is fogok választani közöttük. Svédországban nem vagyok eléggé svéd, Magyarországon pedig mindig odaírják a nevem mellé, hogy (SE). Számomra egyébként is sok hely lenne a világon, ahol otthon érezném magam, és magaménak érezném a kultúrát. Otthona szerintem több is lehet az embernek, a lényeg, a hely és a köztünk lévő kapcsolat.

Ráadásul a sötét tónusaid és a latin temperamentumod is bezavar némileg ebbe az identitás-kérdéskörbe.

A sötét bőrömet apukámtól örököltem, de az biztos, hogy van bennem valami más "spirit", ami nem magyar és nem svéd. Ha például flamenco zenét hallok, egyszerűen belehalok. A közel-keleti zenét is imádom, évekig hastáncoltam is.

„Nem vagyok hülye" – magyarázkodtál nemrég a közönségnek az akcentusod miatt. Zavar, hogy nem beszéled tökéletesen a magyar nyelvet?

Pont azért zavar, mert számomra a szavak nagyon fontosak. A dalaimat angolul írom, és mivel lényeges a sztorijuk, magyarul is fel szoktam őket vezetni azoknak, akik nem értenék. Ha nem mondom el, hogy miért beszélek ilyen furcsán, akkor mindig odajönnek hozzám a végén kérdezősködni. Persze ez nem baj, ez történik velem mindenhol. „Tényleg svéd vagy? Az hogy lehet?" És akkor elmagyarázom.

Nem amiatt tartanak inkább eszementnek, hogy otthagytad azt a boldog, gazdag országot?

De igen, ezt sokszor megkapom. Csak hogy szerintem minden relatív. A végén már nagyon meguntam Stockholmot.

A pesti életet viszont láthatóan nagyon élvezed, a hetedik kerületben még szervezett sétákat is vezetsz turistáknak. Miről beszélsz nekik?

Politikáról, street artról, városi projektekről és az elmúlt évtizedekben végbement változásokról. Tulajdonképpen azt mutatom meg nekik, amit a svéd haverjaimnak is szoktam. Szerintem sok turista nem csak a műemlékekre kíváncsi, hanem a valódi, itt zajló életre.

Az interjú folytatását az ELLE aktuális, szeptemberi számában olvashatják!