Az online világban egy újfajta csapda leselkedik ránk: a biofikáció, vagyis az, hogy a közösségi profilunk biójában keressük az identitásunkat. Belesétálni könnyű, kimászni belőle annál nehezebb. Sanne van Rij, az Elle újságírója vizsgálta meg a jelenséget.
Amikor a Merész csajok (Netflix) című sorozatban Katnek le kell adnia egy önéletrajzot a főnökének, a végén egy kisebb egzisztenciális válságba kerül. Mindenben kételkedik: megemlítse-e, hogy ő a magazin első női fekete tartalomgyártója, vagy sem – merthogy valójában több annál.
Az online életrajzzal kapcsolatos aggályai komolytalannak mondhatók, mégis ismerősen hangzanak. A Monica Geuze Fanpodcast nemrég biofikációnak (biofication) nevezte azt a jelenséget, amikor az ember egy Instagram-bemutatkozásra redukálja magát. A koncepció egyértelműen az ezredfordulós kultúra terméke, ahol a kifinomult önpromóció nemcsak a világ legtermészetesebb dolga, hanem néha még szükségszerűségnek is tűnik. Manapság minden a történetek körül forog, egy olyan korszakban, amikor az emberek egyedi márkaként akarják megalapozni magukat. De ez azt is jelenti, hogy keretek, történetek, előítéletek fogságába kerültünk.
Nemrégiben elvesztettem egy állást, ami igazán közel állt a szívemhez, egy olyan helyen, ahol már fiatal koromtól kezdve dolgozni akartam. A kollégáim is hasonló cipőben jártak, mert az egészet céget bezárták. „Még nem tudom, mikor és hogyan fogom rendbe tenni az életrajzomat – hangzott el a búcsúvacsorán. – De azt tudom, hogy még nem tudom kezelni a helyzetet.”
Átérzem ezt: a közösségi médiában megjelenő identitásunk annyira a tényleges létezésünk kiterjesztése lett, hogy egy ilyen életrajz azonnal súlyos kérdéseket vet fel: ki vagyok én X vagy Y munka nélkül? Tisztában voltam vele, hogy tényleg elvesztettem a munkámat, az ezzel járó gyászfolyamatokkal együtt, de ennek az életrajznak a módosítása volt az, ami érzelmileg valóságossá tette az egészet.
Először kaptam magam azon, hogy nemcsak féltékenyen ragaszkodom egy online kerethez, hanem látszólag nagy értéket tulajdonítok neki. Ahol egy Instagram bio megvigasztal vagy tekintélyt ad, vagy megmutatja, hogy milyen vicces vagy kreatív vagyok, a másik erre nem képes: mert például hiányzik belőle az, ami segít nekem a keret megtartásában és egy darabig nem tudom pótolni a munkahely részt. Közben a többi kreatív embert, akit követek, úgy tűnik, ez nem zavarja. A bemutatkozásuk szerint könyvet írnak, előadók, vagy hamarosan jön a saját online platformjuk.
A többiek példáján felbátorodva egyre többen érzik kötelességüknek, hogy valóban az Instagram biójukkal azonosuljanak, ami tökéletes tükörképe annak, hogy kik vagyunk. A Vice cikkében például egy olvasó azon elmélkedik, vajon problémás-e, ha valaki nem adja meg a személyes névmásait a bemutatkozásában. „Mindenhol a közösségi médiában, a LinkedIn-től az Instagramig, látom, hogy az emberek ezt csinálják. Én magam még nem tettem meg. Megvan rá az okom, de még mindig bűntudatom van emiatt, vagy nem érzem magam eléggé felvilágosultnak.”
Az említett cikk is azt illusztrálja, hogy egy életrajzból egyfajta érvényesítést kapunk, és úgy érezhetjük, nem számítunk, ha hiányoznak belőle bizonyos részek. A kérdező szeretne felvilágosult lenni, de nem tudja, hogy egyáltalán címkézhetjük-e magunkat annak, ha nem írunk névmásokat a profilunkhoz.
Kár, mert végső soron nem egy ilyen életrajz határozza meg, hogy kik vagyunk és mit tudunk. Egy ilyen „fogság” a saját kereteink között is korlátozhat minket. Mivel annyira hozzászoktam az életrajzomban megadott pozícióhoz, pánikomban nem láttam, hogy annak eltűnése mit is eredményez: egy tiszta lapot, ahol új lehetőségeknek van hely. Nem úgy, mint Sanne az X cégtől, hanem egyszerűen csak Sanne.
Ha egyéni sikereket értél el, és ezt szeretnéd megünnepelni az Instagram-életrajzodban: tedd meg. Ha úgy gondolod, hogy ez hasznos a további karrierutadhoz, akkor nem foglak megállítani. De soha ne gondold, hogy az életrajzod az igazi identitásod, ami azon áll vagy bukik, hogy mit tudsz oda beírni. Szinte triviálisnak érzem, hogy erről írok cikket, mégis azt gondolom, hogy nem lehet eléggé hangsúlyozni, főleg nem a „főszereplő szindróma” korában.
Az egyik kedvenc Instagrammerem, akinek korábban egy szakmai sikerekkel teli életrajz volt megadva a profilján, nemrég megváltoztatta a bemutatkozó szövegét a következőre: dolgok. Azt gondoltam, hogy ez csodálatos, mert legalább elismeri azt, amit sok életrajz nem tesz: hogy amit csinálsz, az rugalmas, többféle értelmezési lehetőséggel, és egy identitás sokkal többrétű, mint 150 karakter.
Forrás: Elle
Az általad megtekinteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek az Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartoznak, és a kiskorúakra káros hatással lehetnek. Ha szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot!