Ez a törvény nem ott üt, ahol szól, hanem ott, ahová elhallatszik

Hajnal Stefi vagyok, 27 éves, szerkesztő és tartalomgyártó. Nem szeretem magam besorolni semmilyen kategóriába, szerettem már férfit és nőt is. Mindemellett magyar vagyok, szeretem ezt az országot, és imádom Budapestet, ahol élek. Vidékről származom, és ugyanazon problémákkal küzdök a mindennapokban, mint bárki. Például, hogy munka után jó lenne odaérni zárásig a boltba, hogy reggel legyen tej a kávéhoz. De olykor történik valami, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni.

– A múlt hét kedden 157-en azt mondták, hogy az úgynevezett pedofiltörvény jó és taktikus lépés, attól az oldaltól, amelyik a másikkal szemben fellépni kíván. Egy okos húzás, annak érdekében, hogy az ellenzéki pártok egymásnak esve gyengítsék helyzetüket, ezzel kiemelve, és magasba tartva a kormánypártot. – 

Nem vagyok politológus, nem vagyok senki. Egy körgangos házban élek, 30 négyzetméteren. Nem vagyok híres, nem vagyok hírhedt, nem vagyok aktivista. Egy olyan közösségnek vagyok a tagja, amibe tartozni nem kívántam. Hiszen LMBTQ+-nak lenni nem büszkeség, nem öröm. Nem annak a ténynek örülök, hogy mi a helyzet velem, hanem annak, hogy tudom, milyen, mikor az ember boldog. Nem vertek meg, nem bántottak, és nem háborogtam sosem a helyzetemen, de valami a múlthét keddben más volt, mint egyébként. 

Mikor a legutóbbi családalapításba beleszóló törvénymódosítás megíródott, nem tört ki akkora népharag, mint most. A környeztem, a családom, a barátaim, a főnököm mind-mind posztoltak, sztoriztak, hozzászóltak VALAMIT az ügyhöz. Valami olyat, hogy veletek vagyunk. Hogyan válthatott ki ez a törvénymódosítás ekkora ellenérzést az egyik irányba, míg a másikba sosem látott együttérzést? 

A gyerekek miatt. Mert a célpontok ők, a gyerekek. Míg a törvényhozók a gyerekeket védenék, úgy a közösségem és a környezetem úgyszintén. 

Képzeljünk el egy Hajdúhadházon született, meleg kisfiút. Nem csecsemő, nem óvodás, hanem kiskamasz. 13-14 éves mondjuk, de gyerek. Hiába van ott a telefon, az internet, a TikTok, akármi, ő hozzá nem jut el, milyen az a szabad élet, amit én, a 27 éves kifejlett LMBTQ+ ember élek országunk fővárosában. Szándékosan nem Amerikát írtam. Ezt ő nem ismeri. Mit csinál ott vidéken, ahol az információk hiányából, vagy ferdítéséből adódóan megbélyegezhetik amiatt, hogy más, és nehezebbé tehetik, az érzelmileg egyébként is megterhelt fiatalkorát? 

Nem feltétlenül vernek meg minden LBMTQ+ embert. Nem mindegyiknek van a mikrokörnyezetében homofób, nem mindenhol terjednek ferdén az információk. DE ahol igen, ott egy ilyen törvény pont azt teszi lehetővé, mint amit a pillangóhatásról már százszor megtanultunk: 

Pesten 157 ember azt mondja, hogy a pedofil és a meleg közel azonos, és egy vidéki kis településen egy gyerek emiatt a fél életét, ha nem az egészet hazugságban éli majd le. Ez a törvény ugyanis nem ott üt, ahol szól, hanem ott, ahová elhallatszik.

Az, hogy mit hallunk a szüleinktől, a nevelőinktől, tanárainktól nap mint nap bizonyos témákban, meghatároz bennünket. Tegyük fel, hogy egy ilyen gyereknek a szülei olyan cikkbe, műsorba, híradóba botlanak, amely a jobboldalhoz tartozik, akkor máris olyan információkat kapnak, amelyek sokszor nem igazak, túloznak, általánosítanak. Ha ezt otthon szóvá teszik, és beszélnek róla, ha ez téma a vasárnapi ebédnél, akkor az a gyerek, az a  13-14 éves kiskamasz, automatikusan azt gondolhatja, hogy ami történik vele, az beteg és rossz dolog, titkolni való és deviáns.

Néha előfordul, hogy megkeresnek fiatalabb ismerősök, vagy a követőim kérnek tanácsot, hogyan mondják el otthon, hogy mások, mert tépelődnek, félnek. Egy ilyen törvény, mint a mostani, pont az ilyen párbeszédek ellen hangolja a gyerekeket. Hiába van ott az Instagram, hiába talál meg engem, vagy egy híres magyar vagy bármilyen LMBTQ embert, lehet, hogy már odáig sem fog eljutni, hogy írjon, nemhogy odáig, hogy otthon vagy az iskolában erről tudjon kivel beszélni. Én nem emlékszem, hogy valaha beszéltek volna nekem a melegekről a suliban. Nem lettem ettől lelki sérült, de nem kellene az baj legyen, hogy az iskolában - ahol a gyermek az életének a nagy részét tölti - halljon olyan dolgokról, amik az élet velejárói:

Hogyan kell csekket írni vagy milyen családfajták léteznek?

Ezek olyan témák, amik érdekeltek volna sulis koromban, és a törvénymódosításból az derül ki számomra, hogy innentől kétszer meg kell gondolja a dolgot az a pedagógus, aki erről beszélgetni óhajt a gyerekekkel. Pedig ez nem reklám, a tájékoztatás és a propaganda nem ugyanaz. 

Sokszor kerülünk hátrányba, mert mint minden közösségben, a LMBTQ+-ban is vannak olyanok, akik a közös jó ügyet rontják. Amíg a radikális média ki tud, és mindig ki is emel olyan LMBTQ+ embereket  a Pride tömegéből, akik egy értelmes mondatot nem tudnak mondani arról, hogy miért vannak kint a felvonuláson, vagy mi a fontos és közös ügy, esetleg ugye nem is tudnak megszólalni, mert szájpecekkel a szájukban érkeztek, addig csak mindannyiunknak nehezebb lesz. Szükség lenne arra, hogy a magyar LMBTQ+ közösség néha ismerje fel, hogy melyek azok a dolgok, amelyekkel ezt az ügyet a leginkább lehet támogatni, és melyek azok, amelyek ártanak neki. 

Ettől még nem hazudom azt a hiszékenynek, hogy ha ezt egy gyermek látja, akkor automatikusan deviáns lesz. A szülő felelőssége felkészíteni a gyerekét, arra, ami a világban fogadja majd. Gyilkosok, pedofilok, hazugok, utánunk fütyülő munkások, ugatós kutyák, annyi dolgot kell, hogy megtanítsunk a gyerekeinknek, és nem egy törvény fog abban segíteni, hogy megszűnjenek az atrocitások. Amikor az ember gyereket vállal, azzal azt is vállalja, hogy a számára ismeretlen dolgokról a lehető legpontosabban tájékoztatja, nem pedig eltakarja a szemét.

A LMBTQ+ közösség tagjai szinte mindannyian tudják, milyen nehéz volt feldolgozni azt a tényt, hogy egy kisebbséghez tartoznak, és nem gondolom, hogy 157 ember szava miatt kell ez nehezebb legyen. Talán ez a legrosszabb az egészben, hogy ha például én rám, meleg kispolgárra az országvezetés nem hívná fel a figyelmet, akkor senkit nem érdekelne, hogy mit csinálok. Ha hagynák, hogy törekvéseinkkel haladjunk előre, akkor békésebben telhetne el az az idő, míg a konzervatív idősebb rétegek, bocsánat a kifejezését, de egyszerűen kihalnak. A Y és Z generáció, meg a kicsik, ezt az egészet már máshogyan fogják kezelni, és kezelik is. 

Ez a törvény egy politikailag ügyes és megtervezett dolog volt szerintem. De mint a legtöbb nagy cég, úgy az „Országvezetés Rt.” sem gondol az egyszerű kisemberre. A hatalomért folytatott harcban pedig a kormánypárt egy újabb csoporton gázol át azért, hogy előnyhöz jusson.