Mundruczó Kornél: „Elég fura érzés, hogy a saját kultúrám nem tart meg”

Eddigi legszemélyesebb és legtöbb nézőt vonzó filmje, a Netflixen futó Pieces of a Woman után Mundruczó Kornél visszatért kísérletezőbb gyökereihez: az Evolúció három tételben mesél a traumák örökítésének és az identitás megtalálásának mélyen aktuális problémáiról. A rendezőt Berlinben értük el, és olyan témákról kérdeztük, amiket a munkáiban ő is gyakran feszeget. 

Elle: Mundruczó-rendezések edzett nézője vagyok, erős élményeim kötődnek még a kifejezetten megrázó jelenetekhez is. De egyik sem volt rám annyira nyomasztó, fojtogató hatással, mint az Evolúció a már üres auschwitzi gázkamrákban játszódó első húsz perce. Rendezőként elégedett vagy egy ilyen visszajelzéstől; attól, hogy erős hatást váltottál ki a nézőben?

Mundruczó Kornél: Egy rendező, azt hiszem, nem így gondolkodik. Ha egy karakter traumájának a mélyére akar menni, olyan érzetet kell teremtenie, amelyen keresztül a néző is átéli ennek az embernek a valóságát. 

A rendező ilyenkor nagyon praktikusan kezd el gondolkodni azon, hogyan tudja mindezt létrehozni látványban, hangban, színészi megoldásokban. Rosszat semmiképp nem akarok a nézőnek, sőt egy ilyen film hosszú távon talán inkább jót okoz neki.

Elle: Empátiát érzel azért vele, ha nagyon megdolgoztatod?

M.K.: Nem attól vagyok empatikus, ha kedves és kíméletes vagyok, hanem ha nem fedem el az élet olyan szegmenseit, amikkel nem feltétlenül szeretünk találkozni. A művészet célja éppen az, hogy feltárjon olyan dolgokat, amikkel az életben nem sikerül szembesülni. Mindig nagyon jó érzés, ha egy film vagy egy könyv felidéz emlékeket és érzéseket, amik a befogadó személyes életét is meghatározzák. Amikor többek között például a Karamazov testvéreket, Kertész Imre vagy Szorokin műveit olvasom, számomra létrejönnek ezek a pillanatok. Érdekes egyébként, hogy ezek a kíméletlenséget forszírozó kérdések inkább csak Magyarországon kerülnek elő, máshol szinte soha.

Elle: A visszajelzések gyakran egyébként is széles spektrumon mozognak a munkáid esetében. Melyik rosszabb: ha a befogadó érti, de lehúzza, vagy ha dicséri, ám teljesen félreértelmezi egy rendezésed?

M.K.: Az a jó, ha érti és szereti! De a viccet félretéve, egy mű egy idő után leválik az alkotójáról, majd a maga titokzatos, búvópatak módján kezd el önálló életet élni. És hogy közben kivel milyen kapcsolatba kerül, az megfejthetetlen, ezért én is megpróbálom túltenni magam azon, hogy személyes ügynek tekintsem a visszajelzéseket. Ráadásul mindig ott van az aktuális divat problémája: az, hogy egy korszak vagy egy társadalom számára éppen mi divatos, nagy nyomást helyez az alkotóra is. A feladat az, hogy ennek ne dőljön be.

Elle: Hasonlóról beszélt Patti Smith is egy interjúban, amikor nemrég Budapesten járt: „Egész életemben művész voltam, és nem térít le az utamról sem a közöny, sem a rajongás.” Ez a kettősség a te pályádon is jellemző: a sokak által gyanakodva figyelt korai rendezéseid és a Netflixen, Martin Scorsese produceri neve alatt futó Pieces of a Woman sikere után merre vezethet ez az út?

M.K.: Erre pont az Evolúció a válasz: ezzel a nonkonvencionális filmmel gyorsan visszatértem a gyökereimhez. Őszintén nem akarom, hogy ez nagyképűnek tűnjön, de az én munkáimat külföldön előbb vették észre, mint Magyarországon. Ami szenzáció volt külföldön, azt teljes értetlenség övezte otthon. A nemzetközi legalizáció nélkül nem is létezett volna a hazámban az, amit csinálok. Elég fura érzés, hogy a saját kultúrám nem tart meg.  Negyvenéves korom körül viszont azt kezdtem el érezni, kell valami, ami megtart, és hogy szeretnék már több emberrel kapcsolatba kerülni a műveim által. Ilyen értelemben a Pieces nagyon jókor jött, és valóban kitágult vele a világ: nyelvet, kultúrát, léptéket váltott. Persze tényleg veszélyes kérdés, hogy egy ilyen sikerből merre haladsz tovább úgy, hogy nem adod fel magad. Nekem nagyon fontos az, hogy honnan jöttem – én ugyanaz a szerzői filmes akarok maradni, aki voltam és vagyok. 

Elle: A két film egy ponton összeér: az Evolúcióban mintha a Pieces of a Woman híres anya-lánya vitájára zoomolnánk rá: a holokauszttrauma túlélője és a következő generáció életfelfogása ütközik meg egymással. Ezeket a forgatókönyveket a párod, Wéber Kata családi történetei inspirálták. Téged melyik rétege érdekelt elsősorban a témának? 

M.K.: Az, hogy ha a kimondatlan problémákkal, amik hídként nyúlnak át generációkon, nem nézel szembe és nem oldod meg őket, reflexszerűen ott maradnak majd, és erodálják a viszonyaidat, a személyiségedet. A mi kelet-európai vidékünk nagyon sok traumát hordoz, a társadalom feladata és a művészet esélye az, hogy kezdjen velük valamit. Csak így hozhatunk létre egy olyan életet, ami empátián, tiszteleten és a kölcsönös megértésen alapul. Számomra az is érdekes aspektus, hogy míg a legnagyobb bajban az élet nagyon egyszerűvé válik, például a második világháborúban pontosan tudtuk, ki áll a jó és ki a rossz oldalon, egy kortárs társadalom szinte átláthatatlanul komplex. A jelenlegi világunkban minden nehezen értelmezhető: mára teljesen kiüresedtek azok az ideológiák, amelyek pillérekként tartották alattunk ezt a súlyos 20. századot. Egy mai fiatal emberre rengeteg helyről, a kapitalista piac, a politika és a virtuális tér irányából nehezedik nyomás, amiben nagyon nehéz megtalálnia magát. Paradox módon, ha nem a tragikus történelem rója rád az identitásod, sokkal nehezebb megtalálnod. 

Elle: Ti szép feloldást adtok az identitáskonfliktusnak: az Evolúció két tinédzser csókjelenetével zárul. Tehát optimista vagy, a konfliktusok feloldhatók?

M.K.: Van egy naiv pillanat, amikor az évszázados, velünk hordozott problémák megszüntethetők – és sokszor pont egy ilyen gyermeki ártatlanság által. Szerintem igenis össze tudnak fogni generációk, össze tudunk hajolni rasszok – egy időre. Bár ha te nézőként már nem vagy annyira ártatlan, akkor tudod, hogy hamarosan ebből is adódnak majd problémák. A mi filmünk ott ér véget, ahol a Rómeó és Júlia kezdődik.

Elle: A saját identitásod mikor kezdett foglalkoztatni? 

M.K.: Későn, tizennyolc-húszévesen. Én egy nagyon szépen és egyszerűen működő, gödöllői, mondhatni, vidéki családból jövök. Egy zárt, safe space-szerű közegben nőttünk fel a bátyámmal, a szüleim békén hagytak minket, és nem helyeztek ránk nagy súlyokat azon a téren, hogy mivé kellene válnunk. Aztán persze eljön az idő, amikor te magad próbálod megválaszolni ezeket a kérdéseket, és ez nálam eltartott úgy öt-hat évig, és bizonyos aspektusaiban ma is az életem része. Például az, hogy mit kezdek a kelet-európai alkotó identitásával, amivel mások azonosítanak engem. Rájöttem, hogy ellenkezés helyett inkább meg kell találnom azt a pluszt, amit ebből a furcsa történelmi tapasztalatból adni tudok. Az identitásnak nemcsak az a kérdése, hogy mit gondolok magamról, hanem hogy mit tudok adni magamból.

Elle: A bonyolult kelet-európaiságod már csak az apukád miatt is izgalmas, aki román származású. Ehhez az örökséghez milyen a viszonyod?

M.K.: Én Magyarországon nőttem fel, magyar az anyanyelvem, apám sem beszélt velünk románul, legfeljebb a nagyszüleink, ha nem akarták, hogy értsük, miről beszélgetnek. Az apai nagyapám ortodox pap volt, egy hívő, de egészséges, semmit nem forszírozó vallásossággal. Az anyai ág régi, nagy magyar család, akik aztán Kanadától Ausztrálián át Ausztriáig szóródtak szét a világban. 

Elle: Vannak régi hagyományok, átörökített tárgyak a Mundruczó famíliában?

M.K.: Az ember örököl és örökít egy csomó magatartásformát, de én kifejezetten nem vagyok egy tárgyakhoz ragaszkodó ember. Ennek nem a családhoz, hanem a rendmániámhoz van inkább köze: rendet csak kevés tárggyal lehet létrehozni. 

Elle: Három gyereked született két kapcsolatodból. Egy mozaikcsalád mikor működik jól?

M.K.: Szerintem egy jól kezelt mozaikcsalád tud pluszelőnyöket nyújtani a gyerekeknek: egymás elfogadása, a másfajta érdekek és érzelmek megértése, működtetése nyitottságra tanít – ezek által sokat gazdagodhatnak. Mi szerencsére nem hoztuk a gyerekeket destruktív helyzetbe, nem zajlik állóháború a fejük fölött, sőt nagyon is közel áll mindenki egymáshoz. Bár a tizenhat és tizennégy éves gyerekeim épp abban a szakaszban vannak, amikor próbálnak leválni a szüleikről. Már nem olyan fontos nekik, hogy a papa mit mond. 

Elle: Fáj ez?

M.K.: Jó lecke. Újra csak rájössz, hogy nem te vagy a fontos. A születés pillanatában szerencsés esetben minden szülő egójával történik egy alapvető dolog: a felismerés, hogy önmaga számára már nem ő a legfontosabb. Amikor a fiam megszületett, szinte fizikai élményként éltem át ezt. A kamaszkorukban aztán ez újra megtörténik. 

Elle: Akinek nem születik gyereke, talán soha nem kerül helyére az egója?

M.K.: De, biztosan, csak máshogy. Természetesen nem gondolom, hogy egy ember kevesebb lenne gyerek nélkül. 

Elle: Szinte minden egyes interjúban elmondtátok, hogy a gyerekét elvesztő házaspár gyászát feldolgozó Pieces of a Woman az eddigi legszemélyesebb munkátok. A megnyilatkozásaitok közben mégis azt lehetett érezni, hogy nehezen találjátok az arányt, mennyi tartozik a saját történetetekből a nyilvánosságra...

M.K.: Kata gyakran azt gondolja, hogy semennyi. Nem akar vouyerisztikus lenni, nem szereti, ha a piac ezt a személyességet kihasználja. Szerintem nagyon is érthetők a szempontjai – még akkor is, ha én ennél valamivel flexibilisebb vagyok. 

Elle: És a másik oldalról: sérül a filmélmény, ha a néző a történet mögé lát? 

M.K.: Nem hiszem, hogy sérül, de nagyon finomak a határok, alkotóként honnantól vagy exploitatív, hol kezded kihasználni, elárulni azt, amiről vagy akiről a film szól. Nagyon visszatetsző, ha egy alkotó az interjúkban háromperces sztorikban árusítja ki a privát történeteit. De a filmen még a legszemélyesebb feldolgozás esetén sem úgy és az történik, mint a valóságban. Csak azért hiszed ezt, mert a film túlságosan a valóság illúzióját kelti. Gondolj bele, a zenében mondjuk egy F-dúr kompozíció pont úgy tud személyes lenni, mint a mozi, de nem kéred rajta számon a valóságot. Bizonyos személyesség nélkül nem lehet művészetet csinálni, teljesen fiktív művészet nem létezik. 

Elle: Egy ideje Berlinben éltek, mi is online beszélgetünk most. Nálatok mi döntött a külföldi lét mellett?

M.K.: Az elmúlt tíz évben abszurd arányok kezdtek kialakulni az életünkben, 7-9 hónapig tartó külföldi munkák után gyakorlatilag nyaralni jártunk haza. Most végre a saját ágyamból indulok dolgozni. Három éve költöztünk ki Berlinbe, bár elég hektikusan tartózkodtunk itt: eleinte Kanadában forgattunk, aztán visszajöttünk, majd beütött a Covid, ezért hazaköltöztünk Magyarországra, és most egy ideje újra Berlinben vagyunk. Nagyon szeretem ezt a várost. Azt gondolom, Berlin a Kelet fővárosa, ahol nem is nagyon másmilyen az élet, ha kelet-európai vagy. Másrészt egy modern konglomerátum, ahol sok náció és sok nézet próbál együtt élni, ami persze feszültségeket is hordoz.

Elle: A két legközvetlenebb munkatársad két hozzád nagyon közel álló ember: a szövegekért felelős Wéber Kata mellett a barátod, Petrányi Viktória az állandó producered. A produkciós cégeitek, a Proton Cinema és Proton Theater alapembereinél tehát 3/2-es a nemi arány a nők javára, ami dicséretesen 2021-es szám.

M.K.: És ez így van tizenöt éve! Sőt, Viktóriával huszonnégy éve dolgozom együtt, és sokáig szórakoztató támadások értek minket amiatt, mert azt gondolták, csakis egy szörnyen elnyomó viszonyban dolgozhat mellettem, holott Viktória valóban a legjobb barátom. Mindketten végtelenül okos emberek, és nekem nagyon jó érzés, hogy két ilyen elképesztő agy van körülöttem. De kétségtelen, hogy mostanra vált a csapat igazán Metoo-friendlyvé, 2010-ben még senki nem örült ennek. Mindkét cégben rengeteg elképesztően tehetséges nővel dolgozunk együtt. 

Elle: Te tapasztalod a mozgalom hatásait?

M.K.: Határozottan, és szerintem elképesztően pozitív, ami történt. Nekem is van két lányom, és szuper, hogy nekik már talán nem ugyanonnan kell majd mindent elkezdeni. De a jelenséggel kapcsolatban felmerül azért pár veszélyes kérdés. Például, hogy szabad-e a művészetet korlátozni a polkorrektség nyomására? Vagy hogy a túl hangos reakciókat és a túlkompenzálást nem fogja-e egy még nagyobb backlash követni? Az eufórián túl érdemes komplexen vizsgálni ezt az ügyet.

Elle: Két rendezésed címében is szerepel az isten szó: az egyikben nőket tartanak megalázó, abuzív helyzetben, a másikban kutyákat. A valóságban pedig úgy tűnik, az állatokkal szembeni erőszakra sokkal érzelmesebben reagál a társadalom. Erre a jelenségre van megfejtésed?

M.K.: Igaznak tűnik a felvetés, de őszintén nem tudom, miért alakul ez így. Mindkét erőszak felháborító, de az tényleg elképesztő, amit a nőkkel szemben a társadalom megenged magának. Egyébként az is megdöbbentő, milyen sok nő Metoo-ellenes. Még a legfelvilágosultabb közegekből is érthetetlen kirohanásokat lehetett hallani ezzel kapcsolatban. Hogy ez a saját elnyomottságukból fakad, vagy nem akarnak szembesülni a problémával, azt nem tudom. 

Elle: Egyáltalán miért szereted az istenmetaforát?

M.K.: A Nehéz istennek lenni a Sztrugackij testvérek regényének csodálatos címe, ami egy megfigyelőre utal, aki az igazságtalanságok és az erőszak mértékét látva, amikor beavatkozik az eseményekbe, abban a pillanatban részesévé válik a maga megrendítő módján. A Fehér isten pedig egy Coetzee-regény egyik motívuma, amiben az ember a természet és az állatok felett gyakorolt hatalmát mutatja meg: a lőfegyver használatával az ember felrúgta azt az egyenlőséget, ami évezredek óta működött a Föld élőlényei között. Ez a gyarmatosítás istenszerepbe emelte az embert, a cím pedig erre a felelősségre, a hatalomra és az azzal való visszaélésre utal. Az ember nem is tudja, milyen szerencsés, aztán amikor jön egy kataklizma, mint ez a vírusjárvány, bizonyos értékekre akkor eszmél rá újra. 

Elle: Mindeközben, ahogy az Éva nevű szereplő fogalmaz az Evolúcióban, „a Jóisten mindenkinek fogja a kezét”? Te is így képzeled? 

M.K.: Éva ezt ugyan ironikusan mondja, de igen, nekem van hitem. Azt gondolom, az nem lehet, hogy ez a minket körülvevő rengeteg csoda csak egy ad hoc működés eredménye.

Elle: Te mit tartasz csodának?

M.K.: Hogy a világunk létezik, az önmagában csoda. És az ember is egy csodálatos lény: zenét ír, épületet tervez, absztrakt gondolkodásra képes. Másrészt persze egy gyilkoló- és rombológép. De ez a kétarcúság is nagyon emberi.

Elle: A Jupiter holdja című filmedben a főhős még repülni is képes. Neked van szuperképességed?

M.K.: Nincsen. Tulajdonképpen ezért is lettem filmes. Nagyon korán tudtam, hogy művészettel akarok foglalkozni, mert mindenhez volt egy kis tehetségem: rajzoltam, de nem elég jól; kicsit zenéltem, de nem elég jól; az építészetért rajongtam, de nem voltam elég jó matekból. Ezért végül a filmnél kötöttem ki, amiben mindenből használok valamit.

Elle: De ha mégis lehetne, milyen szuperképességet választanál magadnak? 

M.K.: Nem tudom. Semmit.

Elle: Minden jó így, ahogy van?

M.K.: Dehogy jó minden, Magyarországon nagy a feszültség, sokszor még ahhoz is, hogy az ember egy biztonságos környezetet tudjon nyújtani a szélesebb családjának, ahol nem a végletek irányítanak, bizonyos szuperképességekre van szükség. Jó lenne, ha legalább a mini gettóinkban béke lenne.

A cikk eredetileg az Elle magazin 2021. decemberi lapszámában jelent meg.