A japán félőlények

Élet a négy fal közé zárva

Ki szeretnének lépni a nagyvilágba, barátokat és szerelmet szerezni – mégsem teszik. Szenvednek belül. Hónapokig, évekig élnek bezárkózva kicsiny szobájukban, rettegve az emberi kontaktus minden lehetséges helyzetétől. Bár számos Nyugat-Európai országban találkozhatunk vele, a jelenség Japánban öltött ijesztő méretet. A tünetegyüttes nevet is kapott: hikikomori, ami japánul annyit tesz, elzártan, visszavonultan élni. 2010-ben a regisztrált esetek száma 700 000-re tehető, de figyelembe véve, hogy a szülők többsége szégyelli hiki gyermekét, ez az érték a valóságban az 1 milliót is megközelítheti.

Míg az anorexia jellemzően a nyugati civilizáció modern betegsége, a hikikomori egy olyan szociális szindróma, ami jellemzően a japán kultúrában ütötte fel a fejét. Az esetek kimagasló számában több szempont is közrejátszik.

A japán anyák túláradó gondoskodásán, a késő estig dolgozó apákon át sok tényező okolható. A 90-es évek gazdasági válsága után a fiatal generációk számára a jövő kiszámíthatatlanabbá vált, ami növelte a szülők elvárását gyermekük felé, és az iskolai nyomást. A hagyományos mentalitásban mélyen rögzült üzenet, hogy ne merj más lenni mint a többiek, megnehezíti a növekvő terhek alatt gyötrődők számára a lázadást. Ezért sokak számára az egyetlen járható út az, hogy a konfrontálódás helyett meghátrálnak a külvilágtól, visszahúzódnak, és magukra zárják a szobaajtót.

A japánok számára mindennél fontosabb a sekentei, az ember megítélése a közösségben, ezért a legtöbb szülő ahelyett, hogy profi segítséghez fordulna, szégyenében hallgat gyermeke helyzetéről és reménykedik abban, hogy idővel kinövi a bajt. Ez azonban nem ilyen egyszerű. A tapasztalatok szerint minél tovább él a hikikomori visszahúzódva, annál kevesebb esélye lesz arra, hogy visszatérhessen a társadalomba. Egyes nézetek szerint azok, akik egy évnél tovább élnek elszigeteltségben, már soha nem lesznek képesek újra integrálódni a közösségbe.

Mivel a jelenség a 90-es évek elejétől datálódik, a hikikomorik közül sokan már 10-15 éve élnek elszigetelten. Helyzetük pár évtized múlva válik igazán kritikussá, amikor már nem számíthatnak tovább szüleik gondoskodására.

Az esetek fenyegető számossága felveti a japán szemléletmódváltás égető szükségességét. Gazdaságuk a nyugati országok mintájára rendeződött, és globalizálódott olyan új értékekre – önálló gondolkodás, a kommunikáció és a vállalkozó szellem – helyezve a hangsúlyt, melyek a japán kultúrában szocializálódottak számára ezidáig teljesen ismeretlenek voltak. A jelenlegi oktatási rendszer és a szülők továbbra is a hagyományos értékeket közvetítik gyermekeik felé. Így a fiatal nemzedéket hosszú évek tanulása során egy már letűnt életformára készítik fel.

A szemléletváltást a családon belül kell megkezdeni. A hikikomorik gyógyítása is csak ezúton lehetséges. Új, őszinte alapokra kell helyezni a családi kötelékeket és reális követelményeket támasztani a gyermekek felé. Nagyobb szabadságot biztosítani számukra, hogy követhessék saját vágyaikat, és felelősséget vállalhassanak saját sorsukért. Addig, amíg a japán szülők többsége megköveteli utódjaitól, hogy repüljön, miközben görcsösen kapaszkodnak gyermekük bokájukba, addig ez nem sikerülhet.

Szöveg: Bödecs Anna, a Sanoma Médiaakadémia hallgatója