Ökoszorongás – megszoksz vagy megszöksz

A TikTok-mémektől a minden eddiginél nagyobb célkitűzésekig az éghajlatváltozás fenyegető réme az ökoszorongás új hullámát váltotta ki. A világvége-forgatókönyvek azonban nemcsak a stressz-szintünkre vannak hatással, hanem arra is, hogyan nézünk szembe a jövőnkkel.

 

Míg a mexikói luxusüdülőhelyen mindenki más a képeslapra illő strandon heverészett, a 37 éves Chelsea kitartóan pásztázta a partot. Naphosszat a sörösdobozokat összetartó műanyaggyűrűket kereste, felszedte őket a homokból, és a szemetesbe helyezte, éjszakánként pedig azon aggódott, vajon mennyi lehet még belőlük odakint.

A szorongásomat nagymértékben fokozza minden, ami nem környezettudatos – mondja. – Ha meglátok egy rakás műanyag vizespalackot a szemetesben, a szorongásom a tetőfokára hág. Egy matrac a kukában, és máris csak arra tudok gondolni.

A Kanadában élő színésznő, Chelsea számára a legapróbb döntések is bénító erejűek. Minden megvásárolt terméknek utánanéz, mérlegeli annak környezeti hatását. A barátaival folytatott beszélgetések közben csak azt hallja, ahogy a többiek szórakozottan csevegnek a környezetet romboló döntéseikről. Ettől görcsbe rándul a gyomra. „Folyamatosan próbálom megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy tiszteletben tartsam a Földet, és hozzájáruljak a jobbá tételéhez, ugyanakkor a saját életemben is megtaláljam a boldogságot – mondja. – De a szorongásom miatt ez lehetetlen.”

Amióta az eszét tudja, Chelsea szorongással küzd, ami az utóbbi években a környezetvédelem témája köré összpontosul. Nagyjából ez az egyetlen téma, amiről a terapeutájával beszélgetni képes. „A legrosszabb az, hogy az emberek nagy többsége nem ért meg. Csak megvonják a vállukat, és azt mondják, ez csak néhány műanyag palack. Nem tudom megértetni velük, hogy amikor meglátom ezeket a dolgokat, én rögtön a nagyobb összefüggésekre gondolok. Sokan azt gondolják, hogy csak kínzom magam, hiszen nincs mit tenni, ami már önmagában is nyugtalanító.”

A 23 éves, környezetvédelmi politikával foglalkozó Molly Wingate egy nap szívesen lenne édesanya.

De a gondolat, hogy ezt a világot ráerőltessem egy gyerekre, megrémít. A gyermekvállalásról való lemondás tűnik a legészszerűbb döntésnek, miközben személy szerint rendkívül radikális választásnak tartom.

Molly szeret pragmatistaként gondolni magára, de a tények és a kutatások ismeretében jogosnak érzi a reakcióját. „Még a legapróbb cselekedetek, mint például a műanyagmentes termékek vásárlása is képmutatásnak tűnik, amikor rájövök, hogy a termékek összetevői a világ másik feléről származnak. Vagy hogy a mandulatej, amit vettem, megtizedeli a méhpopulációt Kaliforniában.” Az elmúlt néhány évben teljesen eluralkodott rajta a tehetetlenség érzése, szerinte ugyanis a társadalmi-gazdasági rendszereink tönkreteszik a bolygót. „Arra jutottam, hogy ezeket a rendszereket lebontani, vagy akár csak érdemben megreformálni lehetetlen feladat.”

Molly és Chelsea is akut klímaszorongást él át. Rettegnek a bolygó jövőjéért, és azért is, mert látszólag mindenki más tétlenül figyeli annak alakulását. És bár egyesek azt állítják, hogy a környezetvédelem a fiatalokat évszázadok óta sújtó egzisztenciális rossz közérzet könnyű tárházává vált – vagyis most épp az éghajlatváltozás az a dolog, ami miatt ez a generáció rosszkedvűnek érezheti magát; a következő punk, egyfajta emókultúra –, az ökoszorongás mégis alapjaiban különbözik a szorongás más formáitól. Az Amerikai Pszichológiai Társaság meghatározása szerint nem más, mint „a környezeti katasztrófától való krónikus félelem”, amikor a környezet állapota közvetlenül befolyásolja a mentális egészségünket. És más szorongásokkal ellentétben ezt nem lehet egyszerűen elhessegetni, mert a fenyegetés valós, és többet beszélnek róla, mint valaha.

A Lancet nevű orvosi szaklap egy 10 országban, mintegy tízezer 16 és 25 év közötti ember körében végzett felmérést tett közzé tavaly szeptemberben az éghajlatváltozással kapcsolatos nézetekről. A válaszadók több, mint fele szomorúnak, szorongónak, dühösnek, erőtlennek, tehetetlennek és bűnösnek érezte magát, és 77%-uk szerint a jövő ijesztő. A kitöltők több, mint 45%-a nyilatkozott úgy, hogy az éghajlatváltozással kapcsolatos érzései negatívan befolyásolják a mindennapi életét. „Az éghajlatváltozással kapcsolatos félelemérzet racionális és fontos” – szögezi le dr. Elizabeth Marks, a tanulmány egyik szerzője. „Természetes és egészséges reakció egy fájdalmas valóságra” – elvégre az embereket arra programozták, hogy pánikba essenek, amikor egzisztenciális fenyegetéssel szembesülnek, „és csak még rosszabbá teszi a helyzetet, ha mások figyelmen kívül hagyják vagy érvénytelenítik az ember aggodalmait. Ezt nem lehet meggyógyítani, ehelyett meg kell értenünk, és tiszteletben kell tartanunk.”

Fontos tényező a kontroll hiánya, amit sokan éreznek a bolygó állapota és a változó éghajlat miatt. A kontroll kulcsfontosságú a túléléshez, ezért az emberek szorongást élhetnek meg olyan helyzetekben, amikor úgy érzik, hogy nem tudják azt gyakorolni. Ezt az egész életünkben tapasztaljuk: legyen szó egy repülőgépre való felszállásról, egy újabb Covid-korlátozásról vagy arról, hogy úgy érezzük, a kormányok nem tesznek eleget a segítségnyújtás érdekében.

A szorongás természetes reakció a környezeti problémák feletti személyes és kollektív kontroll alacsony szintjére

– mondja dr. Cameron Brick, az Amszterdami Egyetem szociálpszichológia professzora, aki a környezet és a fenntarthatóság területére specializálódott.

A fiataloknak még kevesebb kontrollja van a saját életük felett, és kevés befolyással bírnak a politikai döntésekre is. „Ez tovább fokozhatja a szorongás érzését – mondja dr. Elizabeth Marks. – Ezek a fiatalok úgy vélik, hogy a kormányok hazudnak a tetteik hatásairól, és kudarcot vallanak, elárulják és elutasítják a fiatalokat és a jövő nemzedékeit, emiatt nem meglepő módon úgy érzik, hogy a kormányok magukra hagyják és lekicsinylik őket.”

Nem csupán a bolygó állapota az aggodalmak forrása, hanem az erre az egész helyzetre adott válasz hiánya is. Azt mondani, hogy az ökoszorongás nevetséges vagy eltúlzott, csak tovább súlyosbítja a problémát. Hiszen ilyenkor pontosan az történik, ami a baj forrása is: tagadják, hogy van miért aggódnunk. „A klímaszorongás rendkívül intenzívvé válhat, és sok ember számára jelentős, krónikus stressz forrása lehet – folytatja dr. Marks. – Ez különösen nehéz lehet a gyermekek és fiatalok számára, akiknek több stresszorral kell szembenézniük az életben, de nincs meg az eszköztáruk ahhoz, hogy változtassanak rajtuk.” Először is tehát el kell ismernünk és el kell fogadnunk a szorongást, mielőtt továbbléphetnénk.

Ugyanakkor a szorongás nem csupán a fiatalok csapása. Mindannyian jelentőségteljes kapcsolatban állunk az éghajlatváltozás valóságával: az Extinction Rebellion-felvonulások és a szélsőséges időjárási viszonyok megtöltik a híreket, Greta Thunberg pedig generációjának egyik leghíresebb aktivistájává lépett elő. De minél többet értünk meg, annál nyugtalanabbak leszünk. Ez különösen igaz azokra a tudósokra, akik egész nap ezeknek az információknak vannak kitéve. Sokakat gyötör a „szűkösség” érzése: hogy nincs elég idő, nincs elég erőforrás vagy nincs elég motiváció a bolygó megmentéséhez.

Megan Kennedy-Woodard és partnere, dr. Patrick Kennedy-Williams klinikai pszichológusként dolgoztak Oxfordban, amikor négy évvel ezelőtt azt tapasztalták, hogy az ökoszorongás által érintett klímakutatók és akadémikusok száma ugrásszerűen megnőtt. „Megdöbbentett bennünket, hogy milyen gyorsan jelentkezett a probléma, és milyen gyorsan kellett reagálnunk, különösen, hogy akkor még nem létezett egységes gyakorlat.” Ennek eredményeképpen Kennedy-Woodard megalapította a Klímapszichológusok (Climate Psychologists) nevű csoportot, hogy segítsenek azokon, akik rászorulnak – és soha nem akadt még ennyi dolguk. „Amiről kezdetben azt gondoltuk, hogy egy eléggé szűk csoportnak nyújt majd támogatást, az mára alaposan kibővült – a bankároktól a tanárokig, a szülőktől a filmesekig, az igény nagyon is valós.”

Az online elérhető, végtelen mennyiségű információ mindenki számára könnyen irányíthatatlanná teheti az ökoszorongást. „Az idő fogytán” – olvasható egy TikTok-videóban, amelyben diszkózenére tomboló erdőtüzeket láthatunk. Az ökotartalmak tárháza kifogyhatatlan: ahogy görgetünk, egymást váltják a tengerszint emelkedését ábrázoló térképek, a hatalmas, iszapos kanyon, amely valaha gleccser volt, egy olajfoltba ragadt jegesmedve, az erdőtűz közepén rekedt kenguru, egy műanyag zacskóba gabalyodott gólya, Donald Trump, a hurrikánok New Yorkban, és egy kertjében álló tinédzser szelíd figyelmeztetése, miszerint értékeljük a világot, „amíg még van”.

Az online klímapárbeszéd annyira világvége-orientált, hogy könnyen mémmé válhat – figyelmeztet a 25 éves Abbie Richards, a @Eco_Tok nevű TikTok-csatorna alapítója. A több, mint 119 ezer követővel rendelkező fiók klímakutatók egy csoportját képviseli, akik konstruktív, igazmondó videókat osztanak meg.

Ami jól megy a közösségi médiában, az a borúlátás, a rémisztő tartalmak, az apokalipszis-narratívák – mondja Richards. – Sok fiatalt látunk a TikTokon, akiknek úgy tűnik, az a kollektív benyomásuk, hogy a világ a végéhez közeledik, és semmit sem tehetnek ellene. Ezért van szükség képzett klímakommunikátorokra, akik tudják, hogyan kell az ijesztő információkat felelősségteljesen tálalni.

A szorongás fokozódása az aktivizmusban is tükröződik. Tavaly augusztusban egy hatfős német aktivistákból álló csoport, az „Utolsó generáció” (The Last Generation) közel egy hónapon át éhségsztrájkolt, találkozót követelve a politikusokkal a globális felmelegedés témakörében. A 22 éves Simon Helmstedt azt mondta, az éhezés „semmi ahhoz képest, amire számíthatunk, ha az éghajlati válság miatt 20 éven belül éhínség tör ki itt, Európában”. Ezt az állítást a tudomány azonban nem támasztja alá. Az éghajlatváltozás a világ egyes régióiban valóban hatással lesz a mezőgazdaságra, ami óriási aggodalomra ad okot, de kevés bizonyíték utal arra, hogy két évtized múlva éhínség fogja sújtani Európát.

A mainstream hírek szalagcímei harsányak és dermesztőek, és a honlapok elsöprő mennyiségű cikket tesznek közzé napról napra. Emily Atkin éghajlati újságíró azonban arra figyelmeztet, hogy a riogató üzenetek gyakran amatőröktől származnak. „Nem akarok órákat tölteni azzal, hogy olyan fickók kusza éghajlati tudósításait cáfoljam meg, akik néhány nappal korábban arra ébredtek, hogy ők mostantól éghajlati újságírók.”

„Az éghajlatváltozás nagyon nehezen feldolgozható téma, ami nagyrészt az azt övező 40 éves kifinomult dezinformációs kampánynak köszönhető, amit a több milliárd dolláros fosszilis tüzelőanyag-ipar és annak befolyásos politikai szövetségesei folytatnak és finanszíroznak – teszi hozzá. – Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a káros pontatlanságok már sokakhoz eljutottak. A kör akkor zárul be, ha a klímaújságírók rengeteg időt és energiát fordítanak arra, hogy megcáfolják a mondvacsinált klímavédelmi cikkek félrevezető történeteit.” 

A rémtörténetek így végül éppen az elérni kívánttal ellentétes hatást válthatnak ki. A klímaszorongás hasznos módja lehet annak, hogy érdemi változást idézzünk elő, és cselekvésre ösztönözzünk, de a túl sok rémhír ennek az ellenkezőjét eredményezheti. Minél jobban szorongunk, annál nyomasztóbbnak tűnik az előttünk álló feladat, annál kevesebb reményünk van a jövőre nézve, és annál valószínűbb, hogy feladjuk a próbálkozást. A problémát már olyan nagynak érezzük, hogy azt sem tudjuk, hol nyúljunk hozzá. Pedig amire szükségünk van ahhoz, hogy az előttünk álló, nagyon is valós problémákkal foglalkozzunk, az a motiváció, hogy megpróbáljuk, az optimizmus, hogy képesek vagyunk változtatni, és végső soron a remény.

Ha megnézzük a körülöttünk lévő világot, a dolgok, ha lassan is, de változnak. A klímabarát lehetőségek választásának most már gazdasági és etikai szempontból is van értelme. Tavaly 43%-kal több elektromos autót vásároltunk, mint egy évvel korábban. A General Motors kijelentette, hogy 2035-re kizárólag elektromos járműveket fog gyártani, míg a Ford azt vetíti előre, hogy 2030-ra az Európában értékesített összes járművük elektromos lesz. A füstöt eregető gyárkéményekről készült TikTok-videók ellenére a szén 2020-ban az Egyesült Királyság villamosenergia-mixének mindössze 1,8%-át tette ki, szemben a majdnem egy évtizeddel ezelőtti 40%-kal. El kell ismerni a viselkedésünkben bekövetkezett pozitív változásokat. Büszkék lehetünk az eddigi környezetbarát döntéseinkre, anélkül is, hogy elveszítenénk az elszántságunkat a folytatásra.

A kulcs tehát a remény és az aggodalom egyensúlyában rejlik. Fatalista kételyek helyett (miszerint már túl késő van az emberiség számára a probléma megoldásához) törekednünk kell a konstruktív kételyre (a fenyegetés valóságának megértésére), hamis remények (azt feltételezni, hogy minden rendben lesz) helyett pedig a konstruktív reményre (vagyis hinni abban, hogy a kollektív tudatosság növekvőben van). „A hamis remény és a fatalista kétkedés elkerülést, távolságtartást és tétlenséget eredményezhet – állapította meg a Frontiers in Communication című szaklapban nemrégiben megjelent tanulmány. – De a remény, hogy az emberiség csökkenteni fogja az éghajlatváltozás mértékét, azzal a felismeréssel együtt, hogy nem teszünk eleget, politikai cselekvésre is ösztönözhet.”

Ami jelenleg mindannyiunknak hatalmában áll, hogy a helyzet helyett az arra adott reakciónkat irányítsuk. „Talán közhelyesen hangzik – mondja Kennedy-Woodard –, de a terápiában és a coachingban is mind gyakrabban utalunk a nyugalom imájára: »Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy különbséget tudjak tenni a kettő között.« Ne feledjük, hogy bár vannak dolgok, amiket biztosan nem tudunk megváltoztatni a világban, döntő különbség van az irányíthatatlanság érzése és a tényleges cselekvésképtelenség között. Ha tehetetlennek érezzük magunkat, kapcsoljuk ki a híreket, koncentráljunk a közvetlen környezetünkre, és készítsünk egy listát azokról a dolgokról, amelyek felett jelen pillanatban befolyásunk van. Ezután próbáljunk meg néhány apró, megvalósítható lépést tenni a cselekvés irányába.”

Kennedy-Woodard szerint terápiás keretek között az ökoszorongást nem úgy kezelik, mint egy tipikus szorongó állapotot. „Ha valaki a pókoktól való félelemmel, egészségügyi szorongással vagy klausztrofóbiával jön hozzánk, akkor egy kis gondolkodásbeli kihívás elé állítjuk – magyarázza. – Feltesszük neki a kérdést: valóban veszély leselkedik rá? Általában nem. De az éghajlati szorongás esetében igenis veszélyben vagyunk, tennünk kell valamit. A probléma tehát a hat terápiás ülésen túl is fennmarad.”

Mit tehetünk hát a mindennapokban, hogy enyhítsük a fojtogató klímaszorongásunkat? A szakértő szerint mindannyiunknak el kell oszlatnunk a perfekcionizmus mítoszát, különösen akkor, amikor azt mérlegeljük, hogy melyik fogyasztói döntés környezetbarátabb, mint a másik. „Bár egyénileg mindannyian megtehetjük a tőlünk telhető legtöbbet, a probléma gyökere egy alapvetően hibás kapitalista rendszer. Nagyon fontos tehát, hogy elengedjük a bűntudatot és a bénultságot.” Helyezzük előtérbe az öngondoskodást: tartsunk szüneteket a közösségi médiában, minden negatív hírt ellensúlyozzunk három pozitív hírrel, beszéljünk az ökoszorongásról másokkal, és ami mindennél fontosabb, menjünk ki a szabadba, távol a képernyőktől. Az ökoszorongás középpontjában álló dolog – nevezetesen a természet – egyben a gyógyír is lehet a bajra. 

A világos célok és célkitűzések szintén elengedhetetlenek. „A pesszimizmus blokkoló hatású lehet” – mondja Joycelyn Longdon, az éghajlati tudományokra és a társadalmi igazságosságra szakosodott aktivista és akadémikus. A szorongás azt jelenti, hogy az emberek végre megértik a helyzet valóságát, de ennek alternatívája nem lehet az egzisztenciális pánik és a bénultság.

Amikor tudjuk, hogy a megoldás részei vagyunk, és nem a problémáé, nem számít, milyen kicsinek gondoljuk a hozzájárulásunkat, annál jobban érezzük magunkat, és annál több változást inspirálunk a körülöttünk élőkben is – folytatja. – A balsors és rosszkedv ellenére erőt és reményt érzek, mert nem csak a balsors és a rosszkedv létezik. A végzet és a szépség egyszerre, párhuzamosan vannak jelen.

Emberként az agyunk úgy van bedrótozva, hogy a szorongás szélsőségeit éljük át: a világ, amelyben élünk, rosszabbra változik, ezért pánikba esünk. De ezt a valós fenyegetésre érkező természetes, ösztönös reakciót meghekkelték – és mesterségesen fokozták.

Ahhoz, hogy fenntartsuk magunkat és a cselekvőképességünket, szükségünk van a hitre, hogy a jövő jobb lesz. Meg kell találnunk az érzelmi rezilienciát ahhoz, hogy együtt tudjunk élni az éghajlati szorongással; hogy igazolni tudjuk az emberek félelemérzetét, mégse kergessük őket pánikba. Hogy különbséget tudjunk tenni a hasznos, motiváló düh és a bénító világvége-hajhászás között. Az, hogy büszkék vagyunk az eddig elért változásokra, nem jelenti azt, hogy önelégültek és lusták lennénk. A remény, a büszkeség, az aggodalom és a cselekvés egyszerre is létezhet. Szóval ne essünk pánikba – ez még nem a világ vége.

Az eredeti cikk az ELLE 2022. július-augusztusi magazin lapszámában jelent meg.