Nők a dühroham szélén

Ne féljünk a haragunktól, hanem ragadjuk meg és tegyük produktívvá!

Kathleen Turner, a ’80-as évek egyik ikonikus színésznője a Vulturenek nemrég adott interjújában érdekes kijelentést tett. A szerencse mellett nem a tehetséget vagy a szorgalmat említi mint a karrierje másik fontos mozgatórugóját, hanem a dühöt. „Hogy érti ezt?” – kérdi a riporter. „Ember, kibaszott dühös vagyok” – feleli. „Mi miatt?” „Minden miatt.” „Honnan ered ez a düh?” „A világban jelen lévő igazságtalanságból.” Mondhatnánk, hogy ez elszigetelt eset, csakhogy egyáltalán nem lenne igazunk. Ott van a #metoo, ami hazánkban is éreztette a hatását. Egyre-másra jelennek meg olyan cikkek mérvadó lapokban a The Atlantictól kezdve a The New York Timesig, amelyek a valósághű dühös női karakterek megjelenését éltetik a sorozatokban és filmekben – a legjobb példa erre Frances McDormand alakítása a Három óriásplakát Ebbing határában című filmben, ami Oscar-díjat ért. A tapintható düh azonban messze túlmutat a szórakoztatóiparon, számos olyan írás is napvilágot látott az elmúlt hónapokban, amelyek arra ösztönöznek, hogy ne féljünk a haragunktól, hanem ragadjuk meg és tegyük produktívvá. Ha követik a világban zajló történéseket, akkor nem nehéz szinte szünet nélkül dühöt érezni, hiszen minden napra jut valami (akár globálisan, akár a saját országunkban), amin mélységesen fel lehet háborodni. A nők tehát jogosan zabosak, de mégis mi lesz ezzel a rengeteg dühvel?

Lehet belőle jó tanácsadó

A düh nemcsak az egyik legmeghatározóbb érzelmünk, hanem az egyik legfontosabb motiváló erő, bármilyen viharvert is a renoméja. Hogy mennyire előtérbe került, azt az is bizonyítja, hogy ősszel két olyan könyv jelenik meg feminista szerzőktől, amik a nők dühével foglalkoznak. Az egyik Rebecca Traister Good and Mad (Jó és dühös) című kötete. Traister többek közt azt állítja, hogy a nők annyira mérgesek Trump győzelme óta, illetve a kormánya különböző intézkedései és megnyilvánulásai miatt, hogy ez belátható időn belül alaposan átírja az Egyesült Államok politikai szcénáját. Egyrészt az amerikai nők 2016 óta sokkal gyakrabban jelzik a képviselőiknek és szenátoraiknak, ha valamivel nem értenek egyet és jobb megoldást követelnek. Másrészt pedig egyre többen jelöltetik magukat képviselőnek, mivel úgy érzik, a hatalmon lévő politikusok alkalmatlanok arra, hogy a nők és a kisebbségek, nehéz helyzetben lévő csoportok érdekeit nézzék. A másik könyvet Soraya Chemaly aktivista írta, a címe Rage Becomes Her (Ő maga a felháborodás – egyébként mindkét könyv alcímében szerepel az, hogy „a nők dühének ereje”). Chemaly kontextusba helyezi, hogy miért számít a nők dühe elfojtandó érzelemnek, hogyan vált tabuvá, és miként járul ez hozzá a nemiegyenlőtlenségekhez. Emellett felsorolja az erényeit, és hangsúlyozza, hogy az indokolt düh nagyon is a javunkra fordítható. „A düh valóban nagyon fontos érzelem ahhoz,  hogy társadalmi változásokat érjünk el, kiemelkedő helye van a mozgósításban mindenféle ügy mentén” – mondja Kende Anna pszichológus, az ELTE PPK Szociálpszichológia Tanszékének vezetője. És bár az érzelmek nem nemspecifikusak, a düh megítélését nagyban befolyásolja, hogy a „tulajdonosa” nő vagy férfi. „Ez azzal függ össze, hogy a társadalom milyen elvárásokat támaszt férfiak és nők viselkedésével, érzelmeivel, érzelemkifejezésével kapcsolatban. Volt például olyan kutatásunk, amelyben a Facebookon található dühös és szomorú reakciógombok használatát vizsgáltuk. Bár ez nem azonos az átélt érzelemmel, azt vettük észre, hogy a düh inkább a férfiakhoz és »férfias« témákhoz kötődik, míg a nők ugyanarra a bejegyzésre inkább a szomorú gombbal reagáltak, illetve a »nőies« témáknál a szomorú reakció volt az inkább elfogadott érzelem. A düh kifejezésével kapcsolatban is mások az elvárások a két nem esetén. Gondoljunk a toporzékoló gyerekekre: sokkal kevésbé tolerálják az emberek egy kislány dührohamát, mint ugyanazt egy kisfiútól. Éppen emiatt alakulnak ki a különbségek az érzelemkifejezésben, egyszerűen elfogadottabb a düh nyílt kifejezése a fiúk, férfiak részéről.”

(...)