Ha sérül a primer drive

Kamaszkori fájdalomzárványaink

A szőke, copfos kislány belépett az osztályterembe, és félénken körülnézett. Nagyon szokatlan volt számára ez a környezet: a helyiség sokkal apróbb volt, mint az ő régi termük, a padok szorosabban álltak egymás mellett, a tábla is kisebb volt, a gyerekek meg… A kislány nem tudta volna megmondani, miért annyira mások, de azok voltak. Vagy talán csak ő lógott ki a sorból.

Napokig próbálta elhessegetni ezt az érzést, teli szájjal mosolygott mindenkire, de csak néhányan viszonozták a mosolyát. Aztán észrevette, hogy kezdenek összesúgni a háta mögött, egyre ritkábban álltak vele szóba, míg végül ráborult a teljes némaság. Egyedül az osztályfőnök nénivel tudott pár szót váltani, de csak iskolai dolgokról, a többiek egy hét után már úgy tettek, mintha ott se lenne. Egy rémálom volt minden reggel iskolába menni, de a kislány legalább elsírhatta a bánatát az anyukájának és az otthoni barátnőinek, akik nem nagyon tehettek mást: biztatták, hogy legyen türelmes, hamarosan jobb lesz a helyzet.

Jobb is lett, az osztály nagyjából három hónap után felengedett, és a kislány még felületes barátságokat is kötött, de soha nem felejtette el ezt az időszakot. És ha ma, több mint húsz év elteltével, ez a kislány, aki egykor én voltam, idegen társaságba kerül, még mindig összerántja a görcs a gyomrát, és sürgősen muszáj keresnie valakit, akihez hozzácsapódhat. Mert bár sokat dolgoztam azóta magamon, és az élet ezerszer megcáfolta ezt, végleg belém égett, hogy ismeretlen helyzetekben nem működöm jól.

Később kiderült egyébként, hogy azért utáltak, mert „városi” voltam: értsd, a közeli megyeszékhelyről érkeztem a majdnemfalu-kisvárosba. Ez a jelenség, vagyis, hogy a verbális vagy akár fizikai bántalmazásnak igazából csak mondvacsinált okai vannak, nem ismeretlen azok körében, akik valaha kapcsolatba kerültek a bullying fogalmával: bárkit lehet bántalmazni, mert bárkin lehet fogást találni. Még azokon is, akik sérthetetlennek hiszik magukat. Az érzelmi munka pedig, ami ennek a feldolgozásával jár, nem kerülhető el, mert a kamaszkori bántalmazás egyértelműen nem csak a kamaszkor problémája.

„Azon túl, hogy minden gyereknek megvan a saját személyisége, temperamentuma, mégiscsak a környezet visszajelzései alapján építjük fel magunkat – mondja Deliága Éva gyermekpszichológus. – Ez különösen tinédzserkorban, azaz 14–18 éves korunkban fontos, mert akkor az a primer drive, az elsődleges hajtóerő, hogy elfogadjanak és szeressenek, ám itt már nemcsak a családról és a barátainkról van szó, hanem a külvilág, sokszor ismeretlenek véleménye is a képbe kerül.” Ekkor erősödnek meg bennünk azok a működésmódok is, amikkel később hozzáállunk a világhoz, és ha a környezet azt a visszajelzést adja, hogy valamilyen módon nem vagyunk elég jók, kellő önismeret híján ezt mélyen beépítjük.

Mivel pedig egy gyerek mindig kiszolgáltatott, és nincsenek eszközei a védekezésre,  a legkülönfélébb módokon próbál minél kevesebb sérülést szerezni.

Találkoztam például egy ötven körüli tanárnővel, aki a középiskolában éveken át tartó verbális bántalmazás ellen úgy vértezte fel magát, hogy óriási szája lett. Ma már minden társaságban ő a hangadó, szinte nem is hagy másokat szóhoz jutni, ám a harsányság mögött szorongás rejtőzik: így előzi meg, hogy a környezete „leírja” őt, ahogy anno az iskolatársai tették. Amikor elmesélte nekem egykori élményeit, a hatalmas mosolyú, életvidám nő sírva fakadt: bevallotta, valószínűleg sosem fogja igazán túltenni magát azon, hogy munkásszármazása miatt az elit suliban állandóan bántalmazták, a felnőttek pedig nem tettek semmit, ráadásul színjeles tanulóként ballagáskor ki kellett állnia az egész iskola elé, köszönetet mondani. Nem volt rá képes, elájult, és azóta sem jár osztálytalálkozókra, pedig a történet több mint harmincéves.

De lehet másképpen is küzdeni, lehet valakiből például az osztály bohóca. „Ezek a gyerekek valamiért nem tudnak konstruktívan hozzászólni az iskolai témákhoz vagy a kortársaik beszélgetéseihez, ezért butaságokat szólnak be, vállalva, hogy ezzel nevetség tárgyává lesznek. Mindenki vágyik a figyelemre, és ők megbarátkoznak vele, hogy a negatív figyelem is figyelem, feldolgozatlanul pedig sokszor felnőttkorba is magukkal viszik ezt a működésmódot. Ha valaki kamaszkorban rátanul egyfajta szerepre, komoly önreflektív munka nélkül legfeljebb radikális környezetváltással tudja elérni, hogy kikerüljön belőle” – hívja fel a figyelmet a szakember. Felnőttként ideális esetben persze rájövünk, hogy a világ, amiről

a bántások következtében azt hittük, csak ilyen lehet, valójában ezerféle, és nagyon sokat adhat nekünk, de fontos érdemben foglalkozni ezzel, nem pedig rálegyinteni, hogy ugyan már, mindenki túléli  a sulit, nem?

Ha a bántalmazás, vagyis szaknyelven a megfélemlítés nem olyan mértékű, hogy az azonnali megoldása már elkerülhetetlen – magyarul, nem verik össze az embert mindennap a folyosón, „csak” csúfolják vagy kiközösítik –, a legtöbb esetben tényleg egyszerűen csak túléljük ezeket az éveket. Ám, bár a környezet változik, felsőoktatásba vagy munkahelyre kerülünk, a trauma ott lebeg feldolgozatlanul, és az évek során egyfajta zárvány keletkezik belőle, ami bármikor feltörhet. Elég, ha meglátunk egy ezeréves osztályképet egy közösségi oldalon, vagy összefutunk egy régi iskolatársunkkal, esetleg osztálytalálkozóra hívnak, és hopp, máris ugyanazok a szorongó kis szerencsétlenek vagyunk, akik évtizedekkel ezelőtt. Talán emlékeznek a Romy és Michelle című filmre: Mira Sorvino és Lisa Kudrow az osztálytalálkozójukon a csillagot is lehazudják az égről, hogy egykori haverjaik azt higgyék, menő életük van, miközben az igazság pont az ellenkezője. A védtelenség tehát, bármivel bástyázzuk is körül, ugyanúgy megmarad: kivéve, ha igyekszünk tenni ellene.

Az is megmaradhat zárványnak, ha tinédzserként a másik oldalon álltunk, hiszen minden bántalmazó egyben bántalmazott is. A boldog ember nem bánt, tartja a pszichológia, és az esetek nagy részében ez be is igazolódik: a bántalmazó a saját fájdalmát igyekszik tompítani azzal, hogy másokat ledózerol. Az ilyen gyerek – ha éveken át elnyomja a haragját és a bűntudatát – felnőttként is hasonló működésmódokat alkalmazhat, figyelmeztet a szakember. „Ő lesz az, aki állandóan a környezetétől várja a visszajelzést. Társaságokban is domináns, elnyomó lesz, a gyengébbeket használja fel, hogy erősnek tűnjön, miközben a feletteseivel szemben alázatos, hiszen gyerekként is megtanulta elkerülni a számonkérést. Könnyen »felfelé nyal, lefelé rúg« típussá válhat, aki a szabályokat csak a látszat szintjén tartja be, és nehezen alakít ki őszinte kapcsolatokat.”

Azonban ha már gyerekként nem voltak eszközeink a traumáink feloldására, felnőttként még mindig megtehetjük. Az első lépés, mint mindig, a felismerés, mondja Deliága Éva. „Meg kell kérdeznem magamtól, miért reagálok mindig ugyanúgy bizonyos helyzetekre. Mi a közös ezekben a helyzetekben? A munka első, metaszinten történő részét magunk végezzük, utána jön az, hogy megjelenik az igény a változásra. Ez a legtöbbször – szaknyelven szólva –szenvedésnyomás hatására történik: egyszer csak rájövök, hogy ez már nem az a szituáció, amiben valahogy elvegetálok, hanem egyszerűen nem bírom tovább, nem akarok így élni.”

Én például igyekszem egyre többet járni olyan társaságokba, ahol nincs ismerősöm, és nem azt erősíteni magamban, hogy úristen, egyedül ülök itt, mit gondolhatnak rólam, hanem, hogy mindig jó voltam a barátkozásban, úgyis lesz valaki, akivel válthatok pár szót. Ha meg nem, akkor egyedül töltöm azt a néhány órát, egyik sem tragédia (még ha egyelőre sokszor ki is ver tőle a víz). A szakember szerint végső esetben a környezetváltozás valóban jó megoldás lehet. „Ha megtaláljuk a megfelelő társaságot, az ártalmak nagy része megszűnhet, persze itt az enyhébb ártalmakról van szó, a komolyabbakkal érdemes szakemberhez fordulni. Az új, megfelelőbb környezet azért segíthet, mert míg a régiben állandóan azt hallottad, hogy „hű, de fura vagy”, egy hozzád jobban passzoló társaságban vagy munkahelyen egyszer csak úgy üdvözölnek majd, »de jó, te olyan vagy, mint mi!”. Az ebből keletkező, friss önbizalom pedig egy régi sebbel is csodákat tehet.”

A programozók szerint nincs olyan sérült drive, amit ne lehetne visszaállítani, még ha rengeteg munka kell is hozzá. Szóval bármennyi fájdalom ért egykor, lehetünk újra egészségesek, és megtehetünk még valamit: hogy mi már nem legyintünk, ha a gyerekünk arra panaszkodik, hogy bántják a suliban vagy a baráti körben, ahogy a mi dr. Spockon nevelkedett szüleink és nagyszüleink nagy része. Hanem figyelünk rájuk, hiszünk nekik, és ha kell, közbeavatkozunk. Mert az árulás, a cserbenhagyás is egy életre a lélekbe ég – rajtunk múlik, hogy ne így legyen.

Kalapos Éva Veronika