Quantcast

Ashley Graham

„Hagyjuk végre abba az anyák testszégyenítését!”

„Hagyjuk végre abba az anyák testszégyenítését!”
© Naomi Rahim/WireImage

A második gyermekével várandós modellel, Ashley Grahammel Kristen Bell színésznő beszélgetett az anyák testképéről, a várandósság alatti változásokról, és az anyai önbizalomról. 

Kristen Bell kétgyermekes amerikai színésznő, akit többek között a Rossz anyák című vígjátékból ismerhetünk, nagyon fontos interjút készített Ashley Grahammel. A 34 éves modell 2020. januárjában szülte meg kisfiát és éppen mindenórás várandós a kistesókkal – két kisfiút hord a szíve alatt. Első kézből tapasztalja azóta is azt a fajta bírálatot, ami manapság szinte minden anyát körbevesz. Nebraskai farmján őszintén mesélt Kristen Bellnek a terhesség alatti változásokról, a mozgás fontosságáról, az önbizalomról, és arról, micsoda kínokat állt ki a vajúdás alatt.

Kristen Bell: 2020 januárjában otthonodban szülted meg a kisfiadat, Isaacet. Mérföldkő az életedben. Ilyen élményre számítottál?

Ashley Graham: Egyáltalán nem. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire fájni fog. Persze minden anya bevallja, hogy a szülés fájdalmas élmény, akár császármetszéssel, akár epidurális érzéstelenítéssel szült, akár anélkül. Olyan nyugodtan mesélik ezt, mintha az a csillagászati kín nem is létezne, amin a természetes szülés során átmegyünk. Ugyanakkor minden Isaackel töltött pillanat, fejlődésének minden állomása mennyei boldogságot jelentett. Már előre sajnálom a következő gyermekünket, akinek nem jut majd ennyi figyelem.

K.B.: Nekem két gyerekem van, és őszintén szólva sosem jut nekik ugyanannyi. Persze, hogy szereted a másodikat is, hiszen az érzések megsokszorozódnak, de nem tudsz ugyanannyi figyelmet adni mindkettejüknek. Ezért a második gyerekek kicsit ellenállóbbak.

A.G.: Ez valóban így lehet. Amikor ránézek az új striáimra, és végiggondolom, milyen változásokon ment át a testem, rádöbbenek, hogy mi anyák mind szuperhősök vagyunk. Ezek a jelek arra emlékeztetnek, hogy erre vagyunk teremtve és csodálatos dolog, hogy képesek vagyunk életet adni. Bár erre csak utólag jöttem rá.

K.B.: Ugyanezt gondolom, amikor magamra nézek. Minden csík, minden megváltozott forma annak bizonyítéka, hogy szuperhős vagyok. Remélem, a nők ugyanígy éreznek, amikor a tükörbe néznek.

A.G.: Nagyon bízom benne. Mielőtt teherbe estem, abban reménykedtem, hogy a nők képesek továbbra is szeretni magukat, minden változással és hullámvölggyel együtt. Aztán amikor várandós lettem, újra kellett fogalmaznom a testemhez való viszonyomat, hiszen egy másik ember vette át a hatalmat felette. Olyan gyorsan híztam. Aztán jöttek a terhességi csíkok a hasamon, én pedig alig hittem el, hogy ez történik. Először nagyon lehangoltak a változások, de Isaac születése után rájöttem, hogy erről beszélnek a nők évszázadok óta. Ezek nem csak harci sebek. Örökre megváltozott az életem és igenis meg fogom ünnepelni az új testemet.

K.B.: Én is. Nem változtatnék rajta egymillió év alatt sem. De mesélj még Isaacről, hol van most? Átalussza az éjszakákat? Próbálod hozzászoktatni egy napi rutinhoz vagy inkább csak alkalmazkodsz az ő ritmusához?

A.G.: Mindenkinek van valamilyen elképzelése, igaz? Pedig csak teszem, amit szerintem tennem kell. Nem szoktatom hozzá az általam megszabott alvásidőhöz, de így is csak párszor ébred éjjelente. Száz százalékban kipihentnek érzem magam, a mindennapok nem agóniával telnek. Nagyon hangosan tud sírni, élvezi, hogy hangosabb, mint anya és apa. Mostanra megtaláltuk a nekünk való pelenkát, így csak hetente egyszer áztatja el a ruháját. Ráadásul tovább tudtam szoptatni a kötelező fél évnél is.

K.B.: Ez fantasztikus. Nem az köt minket össze, ahogy neveljük a gyerekünket, hanem az, hogy mindannyian szülők vagyunk. Ha a napirendetek nektek beválik, nem kell rajta változtatnod, csak mert valaki azt tanácsolja. Ezt jelenti a magabiztos anyaság.

A.G.: Ez tetszik, jó kifejezés. Néhányan várandósak a családomban, és érzem magamban az ösztönös szándékot, hogy tanácsokkal lássam el őket. De minden alkalommal leállítom magam, mert emlékszem, milyen érzés volt, amikor mindenki meg akarta mondani, mit hogyan csináljak, listákkal és kéretlen tanácsokkal láttak el. Én úgy gondolom, hogy ha van kérdésed, tedd fel. Ha nincs, akkor maradj csendben és hagyd, hogy az ismerős anyuka maga találja meg a számára helyes utat. A közösségi médiában zajló anyaszégyenítés egyszerűen elszabadult.

K.B.: Te hogyan fejezed ki magad?

A.G.: Úgy érzem, kötelességem kiállni a változás érdekében. Amint teret adunk a feketéknek (Ashley férje, Justin Ervin afroamerikai – a szerk.), hogy hallassák a hangjukat és elmondják a véleményüket, tapasztalataikat, az segít nemzetünknek figyelni, tanulni és jobban teljesíteni. Rendkívül megtiszteltetés számomra, hogy nemrégiben részt vehettem a #ShareTheMic kampányban, amelynek célja, hogy felerősítse a fekete nők hangját, megismertesse a történetüket a világgal és cselekvésre buzdítson mindenkit. Opal Tometi, az emberi jogok elismert szószólója és a Black Lives Matter társalapítója osztotta meg véleményét az oldalamon, kiemelve a rendszerszintű rasszizmus elleni küzdelemben végzett fontos munkáját. Opal elképesztő módon inspirált, ahogy arról beszélt, hogy a szövetség, a közösség nem főnév, hanem ige, és a világ addig nem veszi észre, hogy tagja vagy egynek, amíg nem kezdesz cselekedni. Nemcsak Opal hangjára figyeltem oda, de más fekete vezetőkére is, hogy átérezzem, miként küzdenek egy jobb holnapért. Folyamatosan képzem magam, előadásokat hallgatok és könyveket olvasok olyan aktivistáktól, mint Luvvie Ajayi, Rachel Cargle vagy Brittney Cooper.

K.B.: Milyen érzés a fekete közösség tagjaként élni?

A.G.: A részvétel cselekvést jelent. A feketék tulajdonában álló vállalkozások támogatásán túl fontos, hogy olyan, a változásért aktívan cselekvő szervezetekkel legyünk kapcsolatban, mint például a Campaign Zero, amely a közelmúltban a Next Generation Action Network-szel társult, hogy találkozzon a helyi városi tisztviselőkkel szerte az Egyesült Államokban. Céljuk, hogy csökkentsék a rendőrség költségvetését és a pénzt közösségi alapon osszák el újra: tegyék inkább biztonságosabbá a várost. Az is elengedhetetlen, hogy a nagy- és kisvállalkozások továbbra is prioritásként kezeljék a sokszínűséget és beépítsék a munkaerő-felvételi gyakorlatukban. Ezáltal biztosíthatják, hogy csapataik összeállítása reprezentálja azt a világot, amelyben élünk. El is kell számoltatnunk kezeket a vállalkozásokat, hogy valóban elsődlegesnek tartják-e ezt a célt. A változás a szavazóládáknál kezdődik – nemcsak az elnökválasztáson, hanem a helyi városi és állami választásokon is. Hallatnunk kell a hangunkat, és olyan embereket kell megválasztanunk, akik végrehajtják azt a változást, amelyre nekünk és a fekete közösségnek szüksége van.

K.B.: Ekkora stressz alatt hogyan viselted a járványhelyzetet? Én edzéssel tartottam kordában a szorongásomat és a depressziómat. Egy barátom, aki korábban edzőtermet üzemeltetett, minden nap tizenegykor élő közvetítésen keresztül mozgatta meg a követőit, köztük engem is.

A.G.: A mozgás és az edzés nagyon fontos szerepet játszott abban, hogy megőrizzem a mentális egészségem és a józan eszem. Az anyukámmal együtt mozogtam három-négy alkalommal egy héten, miközben az edzőm online tartotta az órát. Persze az idő felében alig bírtam lépést tartani vele, de ennek ellenére tovább küzdöttem több ezer másik emberrel együtt. Lehet, hogy egy részük csak ült otthon és kommenteket írt a videóhoz, mások velünk edzettek, akárhogy is, én azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül. A közösségi érzés mellett fontos volt, hogy így elszámoltatható maradok, azaz nem lóghatom el az edzéseket, amelyek másoknak is segítenek megőrizni az ép eszüket.

K.B.: Fiatalabb koromban a testedzés nem igazán volt a fontossági listám élén. Azóta megtanultam, mekkora szerepe van a mentális egészségem megőrzésében. A te fiatalkorodnak aktív része volt a sport?

A.G.: Mindkét szülőm aktív életet élt, az egyetem alatt is folyamatosan sportoltak, így ilyenné neveltek minket is. Nem igazán volt lehetőségünk megválasztani, akarunk-e edzeni vagy sem. Kosaraztunk, fociztunk, röplabdáztunk, softballoztunk. Aktívak voltunk, mindig mozogtunk. Amikor 17 évesen New Yorkba költöztem, abbahagytam a sportolást, mert egyszerűen nem érdekelt. Persze modellként megkaptam, hogyan kellene kinéznem, de ez annak idején nem motivált. Végül rájöttem, hogy az edzésektől jobb lesz a közérzetem. Ha nem mozgok, a testem feszülni és fájni kezd, ami azonnal oldódik, amint újra rendszeresen sportolok. Közben pedig legyőzhetetlennek érzem magam, mint aki képes bármire ezen a világon. Őszintén hiszem, hogy a terhességem alatt végzett rendszeres mozgás könnyített a szülésemen, ami így csak hat órán át tartott. Nagyon örülök, hogy olyan sok kardiógyakorlatot és guggolást csináltam még a harmadik trimeszterben is.

K.B.: Az Instagram-oldaladon észrevettem, hogy mostanában több divatfotózást rendeztél, ráadásul drámai sminkekkel kísérleteztél. Ez segített megtörni egy kicsit a monotóniát?

A.G.: Mindenképpen. A Revlon arcaként folyamatosan kapom a teszttermékeket. Úgy voltam vele, miért ne tanulnám meg szebben kisminkelni magam? A sok Zoom-hívás nagyon sok, képernyő előtt öltött időt jelent. Jó ennek a monotonitását megtörni mondjuk a sminkem lecserélésével. Jó buli. Mi mást csinálhatnék? Szoptatok, pelenkákat cserélek, és minden egyes Zoom-hívásomhoz új sminket teszek fel.

K.B.: Nem is érthetnék jobban egyet. Emlékszem, amikor a gyerekeimmel voltam otthon,   divatos ruhákat próbálgattam fel, amiket rég nem hordtam. Miközben a mindennapokban nem foglalkozom ennyit az öltözködéssel. De jó móka volt kiélni a kreativitásom és vászonként használni a testemet. Van most új kedvenc terméked?

A.G.: Igen, egy fantasztikus Revlon paletta, a Tropical Vibes. Van benne szemhéjpúder, pirosító és highlighter is. Tetszik, mert a színek egyediek és bulisak, mégis minden egymáshoz illik. Egy teljes sminket meg tudok csinálni úgy, hogy a palettán kívül mást használnék. Persze az alapozó, a korrektor és a szempillaspirál alapvető, de minden másra ott az új palettám.

KB: Az egyik dolog, amit nagyon meg szeretnék tanítani a lányaimnak az, hogy a smink mókás formája az önkifejezésnek. Ők a papírt használják arra, hogy fessenek, én az arcomat. Nem azért sminkelem magam, mert kellene, vagy mert meg akarok felelni valakinek. Te hogy érzel a sminkkel kapcsolatban? Mindig is szeretted a benne rejlő kreativitás miatt vagy inkább azért festetted magad, mert modellként be akartál illeszkedni?

A.G.: Ezt még sosem kérdezték tőlem! A válaszhoz vissza kell mennünk az időben az anyukám fürdőszobájába. Számára a sminkelés a mindennapok része volt, ahogy reggelente megmosta a fogát, megfésülte a haját, beparfümözte magát, elkészítette a sminkjét is, mielőtt kilépett volna otthonról. Miatta vált ez számomra is a napi rutin részévé. A másik dolog, amit eltanultam tőle: soha nem beszélt magáról lekicsinylően. Amikor a tükörbe nézett – persze én ott sertepertéltem mindig körülötte - , sosem úgy sminkelt, hogy közben a ráncaira, a nyakára  vagy a súlyára panaszkodott volna. Mindig pozitívan állt a kinézetéhez én pedig eltanultam ezt tőle. Egészen addig így is éreztem, amíg modellkarrierbe nem kezdtem. Ott aztán megkaptam, hogy le kéne fogynom, vagy hogy a kinézetem miatt nem kapom meg az adott munkát.

K.B.: Van olyan szépségápolási rutinod, amit a karantén alatt abbahagytál? Én például előtte szőke voltam. Most már nem vagyok az.

A.G.: Minden szőke barátnőmmel együttérzek. Amikor a CBS Sunday Morning műsora speciális kiadást szentel az otthoni hajfestésnek, akkor tudod, hogy Amerika nagyon rosszul áll.

K.B.: Te elhagytál valamit a szokásaid közül?

A.G.: Nem borotváltam a lábaimat, a bikinivonalamat, a hónaljamat sem a harmadik trimesztertől kezdve, és nem is érdekelt. S akkor még ott vannak a fogaim. Ebédkor kiáltottam fel, hogy elfelejtettem fogat mosni, és a férjem kérdezte meg, hogy reggel nem tűnt fel, hogy rossz a leheleted?

K.B.: A saját történetedet írod, igaz? Mindenkinek joga van a saját történetéhez.

A.G.: Igen. Te vagy a felelős a saját sztoridért. Hosszú évekig hagytam, hogy a divatipar vegye át az uralmat a testem felett. A pillanat, amikor hátraléptem ebből és azt mondtam, most már elég, azt csinálom, amit én szeretnék, tett képessé arra, hogy meglássam az előttem álló lehetőségeket. A személyes és a szakmai életemben egyaránt. De ez kőkemény belső munkát igényelt. Húsz éve modellkedem már és 15 éve figyelek arra, hogy a saját utamat járjam. Nagyon nem könnyű. Egy életen át tartó küzdelem az evészavarokkal küzdő nők számára. A fiataloknak is mindig elmondom: szükséged van példaképekre, megerősítésekre. Mit teszel azért, hogy egyre előbbre juss ebben a befogadóképességben?

K.B.: A fiatal lányok számára példaképpé váltál azzal, hogy beszélsz ezekről a témákról, ráadásul cseppet sem komolytalanul. Mesélsz arról, milyen buli sminkelni, de nyilvánvalóvá teszed azt is, hogy mit tartasz szépnek magadon, és hogy senki nem érhet fel az egyediségedhez. Csak te vagy olyan, milyen. Azzal is példát mutatsz, hogy ezeket a témákat komolyan veszed és nem hagyod, hogy tönkretegyék az életed. Ez komoly munka.

A.G.: Te pedig nagyszerű munkát végzel a lányaid nevelésekor.

K.B.: Igyekszem. De ahogy nőnek, valószínűleg több tanácsot kérek majd tőled, annyival többet tudsz erről a témáról. Még egy dologról meg szeretnélek kérdezni: a karantén alatt összefogtál a Bella+Canvas és az Until We Do It nevű szervezettel annak érdekében, hogy maszkokat adományozhassatok a kiszolgáltatott, rosszul ellátott közösségeknek. Mesélnél nekünk egy kicsit erről az élményről?

A.G.: A Bella+Canvas ötmillió maszkot küldött különböző, szükségben szenvedő szervezeteknek. Ezek azok az idők, amikor nagyon fontos, hogy jól használjuk az ismertségünket. Megtisztelő, hogy felkértek, legyek része az akciónak.

K.B.: Ez fantasztikus. Azzal, hogy elérhetőbbé teszitek a maszkokat, mindenki nagyobb biztonságban érezheti magát.

A.G.: Pontosan. Annyira nehéz időszak volt ez mindannyiunknak, de közben annyi jót is megtapasztaltunk. Emiatt reménykedem abban, hogy továbbra is törődni fogunk egymással. 

Forrás: Elle