Quantcast

Tarján Zsófia

A fájó őszinteség mint szeretetnyelv

A fájó őszinteség mint szeretetnyelv
© Nánási Pál/Open Books

Tarján Zsófia Hernádi Judit lánya, a Honeybeast énekesnője. Gyerekként arra vágyott, bár hétköznapibb élet jutott volna neki, de ma azt mondja: a világért sem változtatna semmin. A családi problémákban feladatokat lát, amelyeket, ha megoldunk, együtt fejlődhetünk.

Nem hiszek abban, hogy léteznek tökéletes családok – én legalábbis egyet sem ismerek. A reklámokban és a médiában ábrázolt idilli képet, ahol papa-mama-gyerekek folyton mosolyognak, ahhoz tudnám hasonlítani, ahogyan én naivan, gyerekkoromban láttam a környezetemet. Amikor kisiskolásként mások ideálisnak tűnő családját figyeltem, gyakran kívántam azt, bárcsak mi is jobban hasonlítanánk hozzájuk. Mindig csodáltam anyát, de arra vágytam, bárcsak többet lenne velem, bárcsak együtt túráznánk, kutyáznánk, vagy nekünk is lenne játékboltunk, mint az egyik osztálytársam szüleinek. Nem éreztem jól magam a bőrömben, gyakran voltam magányos, szorongtam. Akkor még nem tudtam, hogy a családok közötti különbségeknek legtöbbször teljesen prózai okai vannak. Hogy mással nem azért van többet az anyukája, mert jobban szereti a gyerekét, hanem mert mondjuk háztartásbeli és több ideje jut erre. Vagy hogy másokkal azért kézműveskednek otthon, mert a szülők pedagógusok. Az én anyám színésznő és ünnepelt sztár volt, tehát esténként és hétvégenként vagy a színpadon szerepelt, vagy a képernyőn, míg rám mások vigyáztak, ezt pedig nem lehet összehasonlítani az előbbi példákkal – és mivel én is énekesnő lettem, ma már tudom, hogy végülis a lehető legjobb családot kaptam. 

Akkor viszont még nem tudtam, és ez sok feszültséghez vezetett. Belátom, én sem voltam egyszerű eset: anyával ellentétben kifejezetten befelé fordultam, nehezen lehetett megközelíteni, sokszor menekültem az álomvilágomba. Mennyi félreértés volt közöttünk! Én például azt hittem, azért nem támogat a színpad iránti vonzalmamban, mert nem hisz bennem – pedig csak féltett, mivel úgy látta, nem vagyok elég extrovertált a szakmához. Úgy tanultuk meg kezelni a félreértéseket, hogy feltétlenül őszinték lettünk egymáshoz. Anya egyébként is ilyen: a kíméletlenségig gerinces, kimondja az igazat akkor is, ha az átmenetileg fáj. Néha tényleg piszokul fáj, ugyanis hajlamos vagyok az öncsalásra, és nem látom, mikor pakolok akadályokat saját magam elé. Egy tyúk-anyó típus mellett nem biztos, hogy kitörtem volna a burkomból: ehhez anyám kitartó egyenessége kellett. Ezzel lökött engem előre, és ma már nem ellenkezem, mert megengedem magamnak, hogy bízzak benne. Szokták mondani, hogy különböző szeretetnyelvek léteznek: hát, a fájó őszinteség is lehet a legnagyobb szeretet jele. A problémákról pedig kiderülnek, hogy valójában feladatok, amiket meg kell oldani. Nem mindig sikerül tökéletesen, és biztosan lesznek konfliktusaink a jövőben is – de hogy nem hagyjuk magára a másikat, az még biztosabb.

Volt pár év, amikor érdemben nem is beszéltünk egymással. Szerintem a családi kapcsolatokon folyamatosan dolgozni kell, ezt nem szabad befejezett dolognak tekinteni. Nekünk nagyon sokat segített az, hogy az utóbbi időben egy közös könyvön dolgoztunk, a munkafolyamat során ugyanis rákényszerültünk arra, hogy rendszeresen leüljünk, és a múltunkról meg az érzéseinkről beszélgessünk Darida Bence szerkesztő részvételével, aki gyakran terapeuta funkciót is betöltött. Szerencsések vagyunk, ilyen lehetőség keveseknek adódik. Anyának sem az ő anyukájával. Mesélte, hogy felnőttként jött csak rá: amikor az anyjára gondol, nem a teljes embert látja, hanem azt a képet, amit elképzelt róla. Sajnos csak akkor volt alkalma elkezdeni megismerni a teljes embert, miután a nagyi elment: a nővérével való beszélgetésekből rakta össze magában, milyen nő is lehetett valójában, mi vezethetett ahhoz, hogy olyan dolgokat tegyen, amikkel megbántotta anyát. Végül úgy tudott megbékélni vele, hogy tizenéves lányként képzeli maga elé, vele beszélget gondolatban.

Olyan könnyű elkönyvelni magunkban, hogy „ezt ő úgysem érti meg soha”, „nagyon mások vagyunk”: én például azt hittem, anya nem érzi át, miért szeretek annyira befordulni, aztán megtudtam, hogy neki is van egy saját kis világa, ahol töltődik, kislánykora óta. Anya meg azt mondja: sokat szelídült mellettem, mert tükröt tartok neki, és ha valami zavarja bennem, előbb-utóbb rájön, hogy a saját hibáit látja viszont. Vicces, hogy korábban azt hittük, nagyon különbözünk egymástól, mert a konfliktusainknak hála, mára kiderült: ugyanabból az anyagból gyúrtak bennünket, az összetevőink teljesen megegyeznek, csak más-más arányban vannak jelen.

Hernádi Judit és Tarján Zsófia Ne maradjon kettőnk között című könyvében anya és lánya arról mesél, hogy konfliktusokkal teli múltjuk ellenére miként találtak újra egymásra felnőttként.

A cikk eredetileg az Elle magazin 2021. decemberi lapszámában jelent meg.