Szabadnak születni - interjú Borbély Alexandrával és Kafiya Said Mahdival

Interjú az ELLE márciusi számának címlaplányaival.

Elle: Tisztázzuk, hogy kettőtök közül melyikőtök a magyar állampolgár.

B. A.: Én nem vagyok.

K. S. M.: Én igen! Hogyhogy nem vagy az?

B. A.: Szlovákiában születtem, szlovák az állampolgárságom, és ha felveszem a magyart, az ottani törvények miatt elveszítem a szlovákot. Ezt eddig sem akartam, és mostanában egyre biztosabb vagyok benne... Amikor a Dunán átérünk a párkányi híd másik oldalára, akkor érzem igazán, hogy otthon vagyok. Biztosan azért, mert ott él az anyukám, a nagymamám.

Elle: Kafi, elsőre meglett az állampolgársági vizsgád?

K. S. M.: Nem kellett vizsgáznom, mert már itt érettségiztem, és öt év után megkaphattam az állampolgárságot. Jó érzés, hogy már papírom van róla, hogy ez az otthonom. A családom miatt nekem is fontos Szomália, de ott nagyon mások a körülmények.

Elle: Erről eszembe jut az Állampolgár című film kezdő jelenete, amelyben a magyar vizsgabiztos a Szózattal leckézteti a bissau-guineai menekültet: ha ő is egyetért Vörösmartyval, hogy akkor is hűnek kell lennie az embernek a hazájához, ha ott „nehezek a körülmények”, akkor miért jött el onnan? Mire a főhős azt válaszolja, „onnan maga is eljött volna”. Neked volt más választásod? K. S. M.: Mindenkinek megvan a maga komoly oka arra, hogy miért adja fel az otthonát. Én szerettem volna szabad lenni, és azt csinálni, ami én vagyok. Szomáliában erre nem volt lehetőség. Én nem hiszek abban, hogy csak ahhoz a földhöz tartozunk, ahol megszülettünk. 

(…)

Elle: Szandra, neked itt Kelet-Európában mi volt igazi határhelyzet az életedben? B. A.: Hogy felvesznek-e Budapesten a Színművészeti Egyetemre. Mert csak így tudtam magamnak is bebizonyítani, hogy az nem csak egy buta ötlet, hogy egy kis szlovákiai faluból ilyesmi sikerülhet. Ez az álom Nagycétényből majdnem olyan távolinak tűnt, mint amiről Kafi beszél. Két sikertelen felvételi után már a családom sem bízott annyira bennem. Aztán harmadjára felvettek.  Elle: Te miért hittél benne ennyire?

B. A.: Mert akkorra már nagyon sok sikerélményem volt abban, hogy paródiákkal szórakoztattam a környezetemet.

K. S. M.: Hú, én nagyon rossz vagyok humorban, csak a párom szokta néha mondani, hogy vicces vagyok. Szomáliában mindenben szigorú voltam, ami azért is volt, mert legidősebb testvérként nekem kellett a legkomolyabbnak lennem.

B. A.: Ez nálam is így ment a két kisebb testvérem mellett, de én annyira meguntam a komolyságot, hogy inkább elkezdtem vicces lenni.  K. S. M.: Nekünk már a nagymamánk is azt tanította, hogy nem szabad röhögni. „Csak a kurvák röhögnek”, van is egy ilyen szomáliai mondás. Tisztességes lányok nem nevetnek hangosan.  Elle: Sírni szabad? K. S. M.: Kiskorunk óta úgy neveltek minket, hogy ne mutassuk ki, ha bánt valami. Nem is nagyon szoktam sírni. Csak néha, egyedül, vagy ha nagyon mély dolgokról kérdeznek.  Elle: Szandrának viszont jelentős tapasztalata van a nagy nyilvánosság előtti sírásban. Megbarátkoztál azóta azzal, hogy a legjobb színésznőnek járó Európai Filmdíjat nem az ilyenkor szokásos visszafogottsággal vetted át?

B. A.: Persze, sőt már inkább büszke vagyok rá. Főleg, miután anyukám azt mondta, hogy „ez az én kislányom, gyerekként is pont ilyen szépen tudtál bőgni!”. Egyébként is elég gyakran sírok, és nem is nagyon akarom már elrejteni. De gyerekkoromban én is rengeteget hallgattam, hogy mit nem szabad, meg hogy mit fog szólni a falu meg a szomszédok! Most karácsonykor ültem a nagymamámmal a misén, és miközben bekentem krémmel a kezem, a nagymamám teljesen kiakadt, hogy „Niveát a templomban?!”. Én már elfáradtam ezekben a megfelelésekben. Hogy mindenért szégyellnem kell magam.

A teljes interjú az ELLE magazin márciusi számában olvasható.  Kreditek:

Szöveg: Patakfalvi Dóra

Fotó: Zsólyomi Norbert

Stylist: Csík Melinda

Smink: Kiss Csilla

Haj: Barsi Balázs

Stylistasszisztens: Lakat Kinga