"Nekem könnyű szabadnak lennem" - interjú Karafiáth Orsolyával

Az írónőt Észak-Koreában szerzett élményeiről és készülő könyvéről kérdeztük.

ELLE: Észak-Koreáról írt riportodban egy fél mondat erejéig elhangzik, tulajdonképpen készülő könyvedhez gyűjtesz anyagot, hogy szemügyre vehess egy igazi diktatúrát. Honnan jött az ötlet, hogy éppen Észak-Koreába látogass?

Karafiáth Orsolya: Voltaképp véletlenül. Szilárddal (Izsák Sipos Szilárd, a riport fotóanyagának készítője) néztünk egy dokumentumfilmet éjjel valamelyik csatornán, és ott egy Észak-Koreából menekült zeneszerzőről emlékeztek meg. Fájdalmas volt a zene, és a történetek, amiket róla hallottunk, főleg annak tükrében, amiket az országról amúgy is tudunk. A film végén gondoltuk: ezt nekünk mindenképpen meg kellene néznünk.

Miről fog szólni a könyv? A Kicsi Lilivel kezdődő trilógia második részéről beszélünk?

K.O.: Annak idején valóban trilógiának szántam a Kicsi Lilit, de aztán – miután állandóan annyi új ötletem jön – ezt egyelőre hibernáltam. Sajnos a családom nagy részét elveszítettem, és valahogy rám tört, milyen keveset is tudok a történetükről. Elkezdtem anyám anyját faggatni, akit annak idején kitelepítettek, majd egyedül, nőként Budapestre érkezett. Birtokoslányból gyári munkás lett, majd innen lépett tovább. Lett málnása, végül – az ötvenes években! – egy ötszoba hallos nagypolgári lakása a Kodály Köröndön. Én is itt születtem. Hogyan lehetséges ez? És hogyan lehetett abban az időszakban boldogulni? Milyen volt a Rákosi korszak – belülről? Ez érdekelt. És mivel sokat olvastam arról, hogy a mai Észak-Korea megmaradt olyannak, amilyen nálunk és Romániában az ötvenes években volt, logikusnak tűnt, hogy át akarjam élni ezt.

Önkeresés, beteges függőségek és vonzalmak, szélsőségek és szexuális szabadosság jellemeznek leginkább eddigi alkotásaidban. Nehezen összeegyeztethetőek azokkal az értékekkel, amelyeket egy diktatúra tolerál. Hogyhogy most mégis egy diktatúráról írsz?

K.O.: Épp ezért. Mert nekem olyan könnyű ilyennek lennem: 14 éves voltam a rendszerváltás idején, alapvetően liberálisan gondolkodó családból származom. Az a rendszer sokakat megnyomorított, és tudni szeretném, hogyan, miképp lehetett hasonló szellemiségeknek, mint én, egy olyan légkörben létezniük. Valahol belül kellett a szabadságot megtalálni, valami másban. Ők kilógtak, mégis valahogy léteztek, de anyám is nagyon korán megházasodott, a hadseregben dolgozott, és belül egyre betegebb lett. Nem véletlen, hogy épp a szüleim generációjának élete siklott ki annyira, akik később, mikor a harmincas éveik végén úgy mond felszabadultak, igen nehezen illeszkedtek be az új rendszerbe.

Nehéz újraélni a kinti élményeket?

K.O.: Észrevettem, ha mesélek róla, anekdotázós leszek, pedig alapvetően nem vagyok ilyen. A könnyedséget választom, mert még nehezen fogom meg az érzéseket. Hazatérve elkezdtem egy nagyobb költeményt, mert érzem és tudom, hogy ezekből az élményekből vers is lesz, de még az is kisiklik a kezem közül. A giccstől félek, és a hatásvadászattól – mert a kinti lét óhatatlanul behívja ezeket. De nem nehéz újraélni, inkább egy kis bűntudatom van, morális dilemmám, hogy szabad-e turistaként kimenni oda, ahol milliók éheznek, és úgy nézni őket, mintha egy skanzenben járnál. Én igyekeztem nem így nézni, de mégiscsak kiváltságosak ott a turisták, akik kapnak enni, és azért néha meleg vizük is akad...

Hogyan használod fel ilyenkor a tapasztalataidat a könyvben?

K.O.: Mindig hagyom, hogy leülepedjen kicsit a dolog, mert alapvetően van bennem hajlam a felszínességre. Ám ha telik az idő, jönnek a valódi, többszörösen átszűrt gondolatok, amiket a jegyzeteimmel együtt már tudok használni. Mindig figyelek az erős képekre, például a sebes arcú kisfiúra, vagy egy-egy nő arckifejezésére, ezeket próbálom a lehető legpontosabban körülírni.

Mi az, amiről már most tudod, hogy benne lesz?

K.O.: A menetelés és a katonák jelenléte. A könyv nyelve is ebből indul ki: az egyenruhák és a rendezett léptek szomorú szikárságából. A katonabarna keretből, amihez idomul aztán minden. Erős gyerekkori emlékem az iskolai hadigyakorlat, mikor gyerekként kellett szögesdrótok alatt a sárban kúsznunk-másznunk. Itt is csinálják ezt a gyerekek. Kamaszként nekem már nem kellett mozgalmi verseket skandálnom, nekik kell. Ez a „belenövés" mindenképp hangsúlyos momentum lesz.

Karafiáth Orsolya Izsák Sipos Szilárddal

Gyakran merítesz környezetedből a szereplőid megformálásakor. Valós személy inspirálta a diktátor karakterét?

K.O.: Ezt még nem tudom. De ha egy rész Magyarországon játszódik, akkor mindenképpen. Persze lehet, hogy ködösítem majd az egészet, és kiemelem a korból – nekem mindig nagyon fontos, hogy egyfajta időtlenség is legyen a szövegekben. Félek, annyira még nem tanultam ki a prózaírást, hogy ez nagyon konkrétan is menjen. Amúgy imádom a keresésnek ezt a szakaszát, nagyon kreatív időszak. Jönnek a kérdések, kívülről is, mint a tiéd, és lehet, hogy másfelé visznek...

Találkoztál olyan észak-koreaival, akit megjelenítesz majd a könyvben?

K.O.: Igen, az egyik vezetőnk mindenképp benne lesz. Ő már abszolút a rendszer neveltje, látszik rajta, hogy mélyen hisz az egészben. Szerinte ő a legboldogabb országban él, és nagyon elégedett. Láttam rajta, hogy komolyan gondolja.

El tudod képzelni, hogy létezik olyan észak-koreai, aki ismeri a szerelem érzését?

K.O.: Mindenképp! Szerintem a szerelem bárhol megterem – nálunk is voltak szerelmesek az ötvenes években. Állítólag kint ezeken a nagy össznépi ünnepeken és a munkában alakul ki az érzés. Szerintem nincs a földnek olyan pontja, ahol a szerelem ne létezne! Gondoljunk csak Mao Kínájára – hány fantasztikus film és könyv szól akkoriból a szerelemről! Még ha tiltott, lehetetlen szerelemről is.

Nehezen engeded el a témát, amibe egyszer beleszerettél. Macskák, Edie Sedgwick, Karády Katalin, Elvis... Találkozunk majd valamelyikkőjükkel?

K.O.: Ó, igen – a mániáim nem hagynak nyugodni. Ide Elvis pont illik, épp kint gondoltam rá, milyen fura, hogy előtte kezdtem el vele jobban foglalkozni. Elvis az ötvenes évek Amerikájában lett idol, azokban az ötvenes években, mikor Kínában, Koreában, a Szovjetunióban és mifelénk kiépült a Rendszer. De persze lehet, hogy közben rákattanok még valamire.

Terveid szerint mikor láthatjuk majd a könyvesboltokban?

K.O.: Remélem, már jövőre. A verseskötettel együtt, amiben a versek lesznek. Ez egyébként az idén ősszel jelent volna meg, de nagy projektet tervezek, és még nincs rá anyagi fedezet. Ehhez tartozik majd egy előadás is Észak-Koreáról, hiszen vettem kint helyi ruhát, zenét, tárgyakat, és rengeteg fotó készült.

Szerinted mi a legszörnyűbb egy diktatúrában?

K.O.: Az éhezést meg lehet szokni. A hideget meg lehet szokni. De azt nem, hogy még a legszűkebb körben, a családoddal, a barátaiddal se beszélhetsz nyíltan. Mert a diktatúra arra épül, hogy zsarolható vagy, fenyegetett vagy, félsz, és ezért hallgatsz. Ez szerintem nem szokható meg soha.

A Kicsi Liliben fontos volt neked, hogy átadd az üzenetet az olvasóknak: A legrosszabb helyzetekből is fel lehet állni, ki lehet kerülni győztesen. Lesz kiút a diktatúrádból?

K.O.: Nem hiszem. Pont a megnyomorító hatása érdekel, azt megmutatni, hogy még az életedben véget érhet, a tények szerint, de a fejedben nem. Anyámon láttam, apámon. És ezek a tapasztalatok mennek tovább generációkon át. Nagyon szeretem Sofi Oksanen műveit, aki szintén erről beszél: nem szabadulhatsz fel sosem. Ő sokat és jól megírta ezt, tehát én másról is fogok beszélni, és nem annyira női szemszögből, mint ő. Remélem, sikerül.

Interjú: Bödecs Anna