Mérő László: "Legalább érezzük magunkat jól a világban"

A csodák, érzelmek és varázsigék logikája

Nincs mögötte elv, és a Levi’s sem támogat, egyszerűen ebben érzem jól magam. Legalább negyven éve hordom. Amikor a rendszerváltás idején a férfiak felvették a makkos cipőt és a színes öltönyöket, én is válthattam volna, de szerencsére nem tettem. Ha a szabad szexről és a „make love not war”-ról ma már másképp is gondolkodom, a bozontos hajat és a farmert, konszolidált formában ugyan, de megtartottam a hippimozgalomból.

Én nem amiatt lógok ki a pszichológus kollégák közül, mert nekem matematikai diplomám van, hanem mert engem a beteg ember nem érdekel. Engem az egészséges érdekel, és azt szeretném tudni, az hogyan működik, és időnként mitől érezzük magunkat egészen jól a bőrünkben. Az egész úgy kezdődött, hogy egy buliban találkoztam a kor híres pszichológiaprofesszorával, Illyés Sándorral, és borozás közben jót beszélgettünk, én a mesterséges intelligenciáról, ő a természetesről mesélt. Aztán kiderült, hogy az intelligencia öröklődése például leírható nagyon szép és bonyolult matematikával: mondjuk az, hogy hány százalékban meghatározó tényező a környezet, és hányban az öröklött gének – miközben a kettő összege nem 100. Ezután csatlakoztam az ELTE Kísérleti Pszichológia Tanszékéhez, mivel akkoriban úgy tűnt, hogy a mesterséges intelligencia kifújt.

Viszont nem sok olyan területe van, amit a ’80-as években ne tudtunk volna elméletben; a különbség csak az, hogy akkor a sakk algoritmusa havonta lépett egyet, ma pedig másodpercenként. A gépek gyorsan gyorsuló állatok, másfél évenként duplázódik meg a sebességük. Ma már ki lehet próbálni azokat az ötleteket is, amikre nekünk esélyünk sem volt.

De mégis, az újságíró, aki szinte semmi máshoz nem ért, ettől is szorongani kezd. Lehet ugyan, hogy húsz év múlva print már egyáltalán nem lesz, de lesz online. Vagy egy olyan állás, ahol azt kell kommunikálni érthető és kifinomult módon, hogy mitől lesznek hajlamosabbak gyermeket vállalni a nők és a férfiak, mégpedig nem abban a leegyszerűsítő és értelmetlen formában, ahogyan jelenleg a kormányzat teszi. Esetleg az újságíró beteg gyerekeket fog majd felvidítani azzal, hogy remek sztorikat mesél nekik. De ha elvégzett egy média szakot, akkor meg fogja tudni tanulni az adótörvényeket is, ha éppen arra lesz szükség.

De ha csak az a ráció létezne, amit a tudomány közvetít, akkor nagyon üres világban élnénk, nem lenne például művészet, és ha számítógép lenne is, hiányoznának belőle a játékok. A tudomány csak egyféle módja a világ megismerésének, és nem is a legkellemesebb. Pont ezekről a másféle megismerési módokról fogom írni a következő könyvemet:

a művészet, a mágia, a misztikum, a hit világáról. Mert tényleg úgy gondolom, hogy aki erősen hisz, az valami olyasmit is lát, amit én nem.

Nem nézem a Black Mirrort, mert amennyit láttam belőle, azt nem éreztem hitelesnek. Nemrég viszont a tanítványok megkértek, hogy állítsam össze az alapfilmjeimet. Benne volt a Száll a kakukk fészkére, de a nagy kedvencemet, Chytilová Százszorszépek című filmjét újranézve ma már porosnak tartom. A japán Kaneto Sindó Onibabáját még húszévesen láttam egy szakítás után, és teljesen elkapott.

Egyértelműen. Mert arról az egyetlen dologról szól, amiről Jézus Krisztus tanításai is: a szeretetről. Meg hogy legalább érezzük magunkat jól a világban. Meggyőződésem, hogy a Harry Potter a 21. század jelentős világirodalma, én biztosan ezt olvastatnám Jókai helyett a magyar gyerekekkel.

Dehogynem! Az más kérdés, hogy semmi nem tart örökké. Katinka Shane mellett lett háromszoros olimpiai bajnok, pedig előtte is adottak voltak ehhez a szakmai feltételei. Neki valószínűleg ez a szerelem kellett a csúcsteljesítményhez. Kicsit féltem is őt Tokió miatt, de hátha beleszeret az új edzőjébe.

Próbálják betiltani, de nemigen lehet... Rióban a nyolc magyar aranyból hetet a szerelem hozott, Kozák Danu­táról és Szász Emeséről is kiderült, hogy akkor éppen szerelmesek voltak. És az sem véletlen, hogy az olimpián több tonna óvszer fogy el. Ugyanis a szerelem hatására több olyan anyag termelődik a szervezetben, amik tényleg tiltott doppingszerek, mint például a szerotonin. De sajnos ez sem ilyen egyszerű, mert más sportolóknak a szerotoninra viszont egyáltalán nincs pluszban szükségük, így náluk a szerelem sem hatásos.

A szerelem engem is nagyon tud doppingolni. De legyen bármennyire is szép egy nő, ha nem túlságosan értelmes, az körülbelül olyan hatással van rám, mintha szájszaga lenne. Teljesen lelomboz.

Sokszor találkoztam az előadásaim során Pál Ferivel, emiatt loptunk is egymástól sztorikat. Én azt a történetét vettem át a döntésekkel kapcsolatos előadásomhoz, amikor arról mesélt, hogy egy házasulandó pár azt kérte tőle, a katolikusoknál is szokásos „hozzá hű leszek” részhez vegye be a református liturgiából az „és véle megelégszem” kiegészítést is. Vagyis, kedves párom, lehet, hogy van a világon szebb és okosabb nálad, de ezzel most megelégszem.

Azt a sztorit, amit a fiamról szoktam mesélni. Amikor kicsi volt, sokszor én mentem érte az óvodába, de mindig sietnünk kellett haza, mert nagyon kellett kakilnia. Egyszer megkérdeztem tőle: „Ilyenkor nyugodtan fagyizhatnánk, ahelyett hogy rohanunk – miért nem intézed el inkább az ügyet még az oviban?” Ekkor a négy éve összes öntudatával rám nézett, és közölte, hogy „ezeknek nem!”. És pontosan értettem, hogy Pál Ferinek mi tetszett meg ebben a történetben.

Azt, hogy Pál Ferinek az ő szempontjából természetesen igaza van. Az én szempontomból viszont nem gondolom, hogy ez igaz volna. Ki legyen a Magyar Tudományos Akadémia vezetője, ha nem a világ egyik legelismertebb matematikusa? Bár amikor gazdaságpszichológiát tanítok, nem a nagy sikersztorikról szeretek beszélni, mint az Apple vagy a Graphisoft, azt ugyanis nem tudom megtanítani, hogy hogyan kell jókor jó helyen lenni – ahhoz mázli kell. Esetleg azt tudom átadni, hogy hogyan lehet élni ezzel a lehetőséggel.

Fogjuk rá. Egy fejlesztőcéggel például nagyjából kitaláltuk a World of Warcraft játékot, csakhogy tíz évvel azelőtt, mielőtt az internet elég fejlett lett volna az elterjedéséhez. Tíz év múlva meg már nem mi csináltuk meg. Istenem, ez előfordul, business as usual. A kudarcok után viszont én hajlamos vagyok teljesen másba fogni, és innen is látszik, hogy sosem volt bennem elhivatottság. De ez sem baj. Az elhivatottság olyan, mint a hit: nincs mindenkiben, és nem is kell, hogy legyen.

Lovász László az első perctől tudta, hogy matematikus lesz, én bizonyos értelemben véletlenül kerültem a közelébe. Sokáig még csak ötös sem voltam matekból, mert nem érdekelt, és a tanárnőt sem szerettem. „Laci mama” kicsit szadisztikus jellem volt, az értetlenebb diáknak hajlamos volt a terület és a nyomás összefüggéseit a magas sarkú cipőjével elmagyarázni, amivel ráállt a gyerek lábára. Egy másik tanár aztán nyolcadikban elküldött egy országos matematikaversenyre, amin negyedik lettem, a Berzsenyi Gimnázium matek tagozatosaként pedig olimpiai bronzérmes – emiatt nem kellett felvételiznem az egyetemre. De már akkor láttam, hogy sokkal tehetségesebbek is vannak nálam.

Ez sem biztos, hogy így van. Az igaz, hogy az IQ-tesztek összességében nem mutatnak ki különbséget férfiak és nők között, de a tesztek egyes részei már igen. Közismert, hogy a nőknek általában a verbális kifejezőkészségeik jobbak, a férfiaknak pedig a térbeli tájékozódásuk. A nemi sztereotípiáknak sok esetben valóban van alapjuk. A lányunokámnak egyszer direkt autót vittem ajándékba, aminek a szülei nagyon örültek, de őt egyáltalán nem érdekelte. Az persze probléma, hogy a lányokat nagyon sokféleképpen beszéljük le arról, hogy matematikusok vagy informatikusok legyenek.

Nincs, és legfeljebb azzal tudom magyarázni, hogy az édesanyjával sosem mondtuk neki semmire, hogy mert ő lány, ezt vagy azt csinálja vagy ne csinálja. De Vera feminista szellemiségével nem is igazán tudok azonosulni. A feminizmus olyan alapvetéseivel természetesen egyetértek, mint a nők saját testükkel kapcsolatos önrendelkezési joga, néhány dolgot viszont nem teljesen értek benne – de erről majd máskor.

Érdekes, most semmilyenek. A 60-nál nagyon rosszkedvű voltam, és ez csak akkor változott meg, szinte varázsütésre, amikor a háziorvosom azt mondta, „de hiszen még csak 60 éves!”. És ha jól látom, a tanítványaim még most, tíz évvel később sem néznek vénembernek. Mindenesetre ünnepelni nem nagyon fogok.

Nem, a tánc teljesen kimaradt az életemből. Ezt a részt másképp oldottam meg a nőkkel.