Backstreet’s Back – Interjú az ötösfogattal

Nyáron hozzánk is visszatérnek!

A 2018-as „Don’t Go Breaking My Heart” című sláger nem pont az volt, amit a Backstreet Boystól vártunk. A fiúk, akikért egykor tinilányok omlottak, miközben azt énekelték „You are my fire / The one desire” és közben még összehangoltan táncoltak is, először éledtek újjá bandaként 2013 óta, teljesen új hangzással.

Az ötösfogat 25 éven át volt jelent a zeneiparban, 2 évig Las Vegasban léptek fel, és most 11 év után tértek vissza a slágerlistákra (a 2007-es „Inconsolable” után). Most pedig 70 koncertes világturnét terveznek! Talán a 10-es a legfontosabb szám: a Backstreet Boys január 27-ével, új albumuk megjelenésével fémjelezte visszatérését, aminek DNA (vagyis DNS) a címe.

Az albumot a különböző hangzások elegye jellemzi: van benne funky, nosztalgia, és késő esti szerelmes hangulat is. Sőt egy csak énekhangból álló szám, a Breathe is.

Az ELLE elkapta egy fiúkat egy beszélgetésre a visszatérés alkalmából.

A fiúbandáknak gyakran nehéz a közös munka, de nektek sikerült együtt maradnotok. Mik azok a dolgok, amik miatt kedvelitek egymást?

Nick Carter: Ezek a srácok a családom, 12-13 éves korom óta ismerem őket. Sokat tanultam tőlük, jóban-rosszban. Én ötgyerekes családból jövök, ahol én voltam a legidősebb, a csapatban meg én lettem a baba. Hihetetlen emberek, hálás vagyok értük!

Brian Littrell: Rengeteget tanultam a többiektől magamról. Például azt, hogyan álljak fel azért, amiben hiszek. Azt is megtanultam, hogy néha kell a kompromisszum, hogy néha meg erősnek kell lenni és követelni. Az, akivé lettem, nagyban köszönhető a közös utunknak.

A.J. McLean: Hmm, nem is tudom... tiszta hülyék a srácok (nevet). Nem, azt hiszem, mindegyiküktől valami mást tanultam, mondjuk, hogy ne vegyem túl komolyan magam, vagy az életet egyáltalán. Megállni, és élvezni a pillanatot néha. Azt is, hogy nem kell annyit törődni azzal, ki mit gondol. A végén azt is megtanultam, milyen apának lenni, én voltam az utolsó előtti a sorban. Nekem nincsenek vér szerinti testvéreim, szóval ők a fivéreim.

Howie Dorough: Megtanultam, hogyan kell csapatjátékosnak lenni, meg hogy ne legyek olyan befeszült. Végülis, nem rakétát építünk, hanem zenélünk! Boldoggá akarjuk tenni az embereket. És persze magunkat is!

Kevin Richardson: Nick és A.J. a bátrak, a színpadon és az éneklésben. Nem analizálgatják magukat folyton. Egyszerűen szabadok. Briannek fantasztikus a munkához való hozzáállása, versenyszelleme, az elvei. Howie nagyon érzékeny és együttérző, különleges zen kisugárzása van.

Milyen érzés, hogy 25 év után a rajongók még többet akarnak belőletek?

NC: Szuper!

KR: Megvannak a pillanatok egy hosszú karrier során, amikor amit csinálsz, átüt és nagyot szól, máskor meg minden csendes. Az, hogy a „Don’t Go Breaking My Heart”-ot Grammy-re jelölték, megint egy különleges momentum volt.

Az albumon sokféle hangzással kísérleteztek. Miért DNA (vagyis DNS) az album címe?

AM: Vegasban azon gondolkodtunk, legyen-e ennek az albumnak is egy témája, mint a Millenium és a Black and Blue esetében. Nálunk mindig megvolt a digitális és az analóg hangzás kettőssége.

KR: Szerettük volna, ha a nashville-i hangzás érződik az albumon, hiszen onnan származunk. Country, hip-hop, rock, pop, gospel: ez mind belefér. Ez a mi DNS-ünk.

AM: Ehhez jön hozzá, hogy Kevin arról beszélt, talán dupla CD-t kéne csinálnunk: egy digitális és egy analóg oldalt, és ez hozta az ötletet: Digitális és Analóg, ne nevezzük DNA-nek?

A „Breathe” a leginkább klasszikusan Backstreet Boysos dal az albumon

NC:  Vissza kell térnünk a Backstreet Boys történet legelejére. Olyan bandák inspiráltak minket, mint a Boyz II Men, a Shai, vagy a Jodeci. Szeretjük ezeket az énekhang harmónián alapuló csapatokat. Az ’a cappella’, azaz hangszeres kíséret nélküli éneklés egy olyan eszköz, ami bizosítja számunkra, hogy az emberek nem kérdőjelezik meg, tudunk-e egyáltalán énekelni. A ’90-es évek közepén, amikor megalakultunk, benne volt ez a levegőben, a Milli Vanilli és más playback botrányok miatt. Akkoriban állandóan ez ment: „De tényleg tudnak a Backstreet Boys tagjai énekelni?”. Úgyhogy elmentünk lemeztársaságokhoz és a cappella énekeltünk. Az első megállapodásunkat így szereztük. Úgyhogy előbb-utóbb el kellett következnie, hogy egy ilyen egy albumra is felkerüljön, persze nem könnyű olyan dalt szerezni, ami így is megállja a helyét.

HD: Eredetileg nem a cappella dal volt, amikor összeraktuk a végleges listát, akkor ott volt ez, és mindannyian éreztük, hogy van benne valami.

NC: Igen, csak hogy tudnánk...

BL: még jobbá tenni?

HD: És akkor a kiadó jött ezzel az ötlettel.

Mik voltak a legviccesebb pillanatok a „Larger Than Life” Las Vegas-i koncertsorozaton?

AM: Elszakadt a gatyám és leestem a színpadról.

BL: Van az a bevezető, hogy nagy dobozokban húznak fel minket a színpadra hátulról, amikben aztán egyszerre fordulunk a közönség felé. Egyik éjjel porszem került a gépezetbe, és jóval magasabbra húztak minket a kelleténél – én tériszonyos vagyok, és én voltam a középső figura -, éppen fordultunk volna oldalra, erre leáll a rendszer. Ott lógtunk a semmiben! Elkezdődött a „Larger Than Life”, szóval muszáj volt énekelni...

KR: Én azt hittem, a többiek már lent vannak a színpadon, mivel ők mind mögöttem voltak.

BL: „Atyám, fennragadtunk. Most mi lesz?”- gondoltam. Hát, énekeltünk ott fent, amíg meg nem oldották a problémát.

AM: Addigra már túlvoltunk a dal felén!

NC: Szerintem az egyik legviccesebb dolog az volt, amikor James Corden fellépett velünk!

A legjobb hatodik ember!

NC: A közönségnek fogalma nem volt, hogy ő az, és persze a műsorához forgattunk. Forogtak a dobozok, James ott áll középen – az emberek nem értették, mi a fene folyik itt.

AM: Az egész koreográfiát aznap tanulta meg! Micsoda forma!