Meggyászolhatjuk a kedvenc hírességünk halálát?

Napról napra látjuk és halljuk őket, követjük a róluk szóló híreket, kötődünk hozzájuk, így aztán nem meglepő, hogy az esetleges halálhírük is rosszul érint minket. De vajon ez a fájdalom mennyire hasonlítható a valódi gyászhoz? Eláruljuk: nagyon is.

Diana hercegnő, Amy Winehouse, Michael Jackson, Betty White, Kobe Bryant – csak néhány azon világsztárok közül, akik a közelebbi vagy távolabbi múltban életüket vesztették, és halálhírük globálisan rajongók millióinak szemébe csalt könnyeket. Az én szívem például a mai napig minden egyes alkalommal összeszorul, amikor a Flubbert vagy a Mrs. Doubtfire-t adják a tévében, pedig valójában sosem ismertem személyesen Robin Williamst. Lehetséges, hogy egy színész, énekes vagy éppen egy hercegnő elvesztésekor valódi gyászt éljünk meg? Véronique Barfety pszichológus szerint a veszteség akkor is veszteség, ha a személy, akinek hiánya fájó űrt hagy maga után, sosem keresztezte az utunkat.

Elszakad az érzelmi kötelék

„Amikor megtudtam, hogy Heath Ledger meghalt, szinte nehezebb volt hallani, mint a nagymamám halálát” – mondja a 28 éves Natacha. A fiatal nő bevallja, a mai napig sem heverte ki a színész halálát. „Még magamnak sem igazán tudom ezt megmagyarázni.” A szakértő a szomorúság ez esetben ugyanannak köszönhető, ami miatt egy szerettünket vagy akár egy kisállatot gyászolunk: „az érzelmi köteléknek, ami a másikhoz fűz minket, legyen az valós vagy virtuális. Ha egyszer szerettünk valakit, az elválás fájdalmat okoz.” A pszichológus példaként említi azt az időszakot, amikor Brigitte Bardot felhagyott a filmezéssel – a közönség azt is egyfajta szakításnak élte meg, ami a gyászhoz hasonló elválásérzéssel járt. „A hiányzó személyen túl mindenekelőtt a hozzá fűződő kötelékünk az, amit gyászolunk.”

„Fiatal volt, kamaszkorom jóképű idolja. Még egy egész élet és hosszú karrier állt előtte” – sóhajt Natacha visszagondolva Heath Ledgerre. És én is csak szomorkásan tudok gondolni a Jumanji folytatásaira, amelyek Robin Williams szikrázó tekintete nélkül eléggé unalmasak voltak számomra. Ez a nem is annyira képzeletbeli kapcsolat egy művésszel azonban hirtelen véget érhet. „Az elválás folyamata egyben annak felismerése is, hogy többé nem mehetünk el a koncertjére, nem nézhetünk új filmeket, amikben szerepel” – teszi hozzá Véronique Barfety, aki szerint ilyenkor egy egész korszakot is eltemetünk magunkban.

A haláleset körülményei ráadásul tovább fokozhatják a mi reakcióinkat is: Diana autóbalesete vagy Aaliyah repülőgép-szerencsétlensége egy egész generáció számára jelentett tragikus élményt. Az erőszakos haláleset akár megduplázhatja a rajongók sokkját, ahogyan az is, ha egy híresség önkezével vet véget az életének. „Amikor megtudtam, hogy a halála oka antidepresszánsok túladagolása volt, még rosszabbul lettem, teljesen összetörtem. Állandóan erre gondoltam, még álmodtam is róla” – erősíti meg Natacha Heath Ledger kapcsán, amit én is átéltem, mikor kiderült, hogy Robin Williams véget vetett az életének, miután egész életében másokat nevettetett.

Azt szeretjük, amit a bálványainkra vetítünk

A rajongóknak sokszor nem maga a híresség hiányzik (hiszen személyesen sosem találkoztak vele), hanem az a hozzáállás, érték vagy érzékenység, amit képviseltek. Vajon miért rázott meg annyira Robin Williams halála, és miért érintett kevésbé rosszul Alan Rickmané? Elvégre a milleniálok generációjának egyik kulcsszereplője volt a Harry Potter filmek Piton professzoraként. Számomra ő volt a gonosztevő, akit imádtunk gyűlölni, míg Robin a gondoskodó apafigurát testesítette meg. Ezt a családi mintát Natacha is megerősíti: „Utólag rájöttem, hogy a testvérem akkoriban egy évvel volt csak fiatalabb Heath Ledgernél. Azt hiszem, tudat alatt az a felismerés rázott meg ennyire, hogy ilyen fiatalon halhatott meg.” Ez a gondolattársítás nem meglepő a pszichológus számára. „Amikor szeretünk valakit, rávetítünk bizonyos dolgokat, aspektusokat és mindent, ami ehhez a személyhez köthet bennünket.”

Egy olyan korban, ahol a vallásos vagy spirituális hit ritkaságszámba megy, egyfajta kultusz alakult ki a 27-esek klubja körül – vagyis azon hírességek körül, akik 27 évesen hunytak el. A mai napig sokan bálványozzák Tupacot, Amy Winehouse-t vagy Kurt Cobaint. Véronique Barfety szerint ennek a különleges kapcsolatnak, amelyet egy rajongó egy hírességgel kialakít, egy része éppen annak a varázslatnak köszönhető, amelyet az életünkbe hoznak a sztárok. „Gyakran olyan emberekről van szó, akik szó szerint álmokat adnak el nekünk, akik által kivételes dolgokat élhetünk át: van egy fantáziaelem.” Lady Diana tökéletes példája ennek, már a „szívek hercegnője” becenév is árulkodó arról, hogy milyen kép alakult ki róla az emberekben. Forradalmi volt, elbűvölő, és „arra késztetett, hogy olyan legyek, mint ő!” – teszi hozzá a szakértő.

Amikor a gyász közügy lesz

A búcsú annál nehezebb, minél elkötelezettebbek vagyunk a kedvencünk mellett. „Minél többet fektetünk be, és minél hosszabb ideig tart ez a befektetés, annál bonyolultabb az elválás” – erősíti meg a pszichológus. Ugyanakkor fontos különbség, hogy míg egy szerettünk elvesztésekor a szűk család osztozik a gyászban, egy híresség halálakor emberek millió rendülnek meg ugyanannyira, mint mi. A kollektív aspektust erősítik a Facebook-csoportok, rajongói fórumok és az éves megemlékezések is: ezek a közös események sokkal elviselhetőbbé teszik a veszteséget. „A gyász a társadalmunkban mindig nagyon magánügy, amivel kapcsolatban hajlamosak vagyunk diszkrétek maradni” – emlékeztet Véronique Barfety. A hírességek esetében azonban egy társadalmi dimenziót is kap, amit érdekes látni egy olyan társadalomban, ahol a fájdalmas érzelmek kifejezésének nincs helye.

Ám 2022-ben gyászoló rajongónak lenni néhány furcsasággal is jár. „Ma mindennel telítődünk: képekkel, érzelmi kötődésekkel, információkkal – mondja a pszichológus. – Az, hogy a közösségi oldalakon percről percre követhetjük a zenészek vagy sportolók mindennapjait, még inkább egyfajta ismeretségbe von minket, erősíti az érzelmi kötődést.” A képek túláradása azonban kevésbé érzékennyé tehet bennünket, mint korábban. Legalábbis ez a pszichológus elmélete: „Annak idején hetekig beszéltünk egy-egy híresség haláláról. Ma ez már máshogy alakul, az emberekben kialakult egyfajta hozzászokás a drámához.”

Forrás: Elle