Kemény Zsófi: „Túl erős volt bennem a vágy, hogy mindenki szeressen”

A Mental Health Week keretében mindennap egy ismert embernek tesszük fel a kérdést: hogy vagy? Ezúttal Kemény Zsófi őszinte válaszait olvashatjátok.

Költő, író, forgatókönyvíró, tagja a Szépírók Társaságának és a József Attila Körnek, emellett pszichológia szakon szerzett alapdiplomát. A szélesebb közönség elsősorban slammerként ismeri, 2012 óta lép fel rendszeresen slam poetry szövegeivel, emellett Sophie Hard néven rapdalokat is ír, illetve ad elő. Epés és szarkasztikus stílusban, nyíltan és őszintén dolgozza fel a tabuként kezelt témákat, köztük például a depressziót, az önbizalomhiányt, az életközepi válságot.

Elle: Hogy vagy?

Kemény Zsófi: A karanténban lenyugodtam, átértékeltem és elengedtem, most pedig eufóriát érzek, és újra szeretem azokat a dolgokat, amikből a karantén előtt már elegem volt. Nagy terveim vannak, amiket iszonyatosan nehéz végigvinni, és nem tudom, hogy fogom viselni, ha nem sikerülnek. Az a korszellem, hogy álmodjunk nagyot, és a kemény munka mindig meghozza a gyümölcsét idővel, csak dolgozni kell érte, és várni. De ez biztos, hogy igaz? Én írással foglalkozom, elvileg bárhol, bármikor, bármit lehet írni. De ahhoz, hogy olvassa is valaki, borzasztó sok szerencse, jókor, jó helyen levés szükséges. 50%, hogy sikerül-e – igen vagy nem –, és akárhogy döntök is, ugyanúgy 50% marad. Ami rettenetesen kevés. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne kéne dolgozni a célok elérésén, de eléggé talajvesztett állapot, amikor nem csak rajtunk múlik a sikeres megoldás.

Húsz éve először nem járok iskolába. Nem is tudom, hogy végeztem el minden feladatot, mikor még jártam, mert most sincs idő semmire. Lassan felnövök, mármint tényleg és véglegesen, és megint azt az átmenetiséget érzem, mint serdülőkoromban. Még nem vagyok 27, de harmincként gondolok magamra, nehogy majd váratlanul érjen, hogy elmúltak a húszas évek. Csak félek, hogy ettől a felkészüléstől közben elfelejtem átélni és eléggé értékelni őket.

Elle: Van olyan érzelmi kihívás, amit szeretnél legyőzni? / Ha nincs ilyen éppen most, de van olyan mentális kihívás, amit már legyőztél, meséld el nekünk!

K.Zs.: Az a vágy, hogy mindenki szeressen, mindig túl erős volt bennem. Még Anonymus Kommentelőuszról is azt akartam, hogy fogadjon el, és legyen velem kedves. A pályafutásom elején teljesen tönkrementem attól, hogy akadtak, akiknek nem tetszett, amit csináltam, vagy nem tetszettem én magam. Máig elég sok rosszat hallok vissza magamról, de akkor jöttem rá, hogy muszáj ezt elengedni, amikor azt hallottam vissza, hogy valaki beszélt velem, és mogorva voltam és gőgös. Ha két dolog biztosan nem lehettem, az a mogorva és a gőgös, mert általában társaságban alig szólalok meg, inkább megfigyelek, és a családom szerint felnőttnek is pont olyan vagyok, mint gyereknek: ahova leraknak, ott bambán mosolygok, és nézelődök, mit csinálnak a többiek. Úgyhogy azzal a tudattal, hogy egyáltalán nincs ráhatásom arra, mit gondolnak az emberek, lassacskán elfogadtam, hogy csak csinálni kell a dolgomat, és nekem is kétszer meggondolni, kiről mit mondok, és főleg próbálni porszívóval felszívni az ítélkezés legapróbb morzsácskáját is, és a porzsákot elásni valahol nagyon messze, ahol a madár se jár.

Elle: Milyen módszerrel tudsz megszabadulni a lelki problémáktól, hogyan tudod feloldani ezeket?

K.Zs.: Naplót írok. Kis megszakításokkal tizennégy éves korom óta, de pár éve már annyira folyamatosan, hogy szinte kötelezően mindennap. Persze van, hogy kimarad, de ritka, és akkor is bepótolom. Így vissza tudok nézni a rosszabb időszakokra, nem belülről, hanem kívülről látom az eseményeket, és úgy tudok tanácsot adni magamnak, mint egy barátnőmnek. És persze ott a versírás. Ha valami ténylegesen történik, nem csak a mezei szorongás, akkor általában megnyílik a csap, és elkezdek verset írni. A legjobb verseim azok, amik erős impulzusra íródtak, és utána, már tiszta fejjel írtam át és csiszoltam őket a végtelenségig.

View this post on Instagram

Kemény Zsófi (@zsofikemeny) által megosztott bejegyzés