„Az nem lehet, hogy a vasárnapi tyúkhúsleves kikopik, vagy a rántott hús ciki lesz”

„Eltűnhet a burgonya Magyarországról” – írják a szalagcímek már évek óta, a pandémia alatt pedig még inkább a figyelmünk középpontjába kerültek a klímaváltozáshoz kapcsolódó, a hétköznapi életünket – akár étkezési, kulturális szokásainkat is – befolyásoló jelenségek.

A globális felmelegedésből fakadó, és egyre ijesztőbb, extrém időjárási körülmények kétségtelenül a konyhánkra is hatással vannak, itt és most, 2021 nyarán. Megégett az idei málna, elfagyott a sárgabarack, alig kapni kaprot a hideg tökfőzelékünkhöz. Márpedig az ételünk nem csupán táplálkozási, nutritív fogalom, hanem gasztrokulturális, összesztétikai élmény is, és a kulturális, érzelmi identitásunk fontos része. A szódás málnaszörp, a barackos gombóc, a paprikás krumpli többek, mint ételek, és képzeljük csak el, hogy ezek egyszer csak eltűnnek. Ha néhány évtizeden belül valóban veszélybe kerül a burgonya (és a kávé, kakaó, pálinka stb.), az a mi kulináris hagyományainkat is drasztikusan át fogja írni. 

A következő évtizedekben a gasztrotrendeket és főzési szokásainkat két dolog egészen biztosan jelentősen meg fogja változtatni: az éghajlati átalakulások és a digitális fejlődés. Mindkettő generációs váltás is: a mai tizen-huszonévesek úgy nőnek fel, hogy az étkezésükkel kapcsolatosan is sokkal tudatosabban hoznak döntéseket. A nagy – pszichológiai, társadalmi, kulturális – kérdés az lesz, hogyan tudjuk az új, környezettudatos, egyre húsmentesebb gasztronómiát lefordítani a saját, magyar gasztronómiai identitásunkra? Mert az nem lehet, hogy a vasárnapi tyúkhúsleves kikopik, vagy a rántott hús ciki lesz. Ennek a veszélye talán nem áll fenn, ha a fenntartható és egészséges, ugyanakkor hedonista és gasztrokulturális szempontok között valamiféle normális, arany egyensúlyt találunk. Ennek a kulcsa talán a flexitariánus étrend, ami egyre elterjedtebb lehet: javarészt növényi alapú étkezés, alkalmanként pedig hús- és tejtermék, utóbbi azonban magas minőségű és ismert forrásból, hazai kistermelőktől származik. Fentiekhez kapcsolódóan valószínűleg sokan visszatérnek a saját veteményeshez is, ahol legalább a zöldségek és gyümölcsök egy részét maguk tudják majd megtermelni. Részben tudatosságból, részben kényszerből.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Mautner Zsófi (@chilivanilia) által megosztott bejegyzés

A pandémia által még magasabb fokozatú turbósebességbe kapcsolt digitális fejlődés csak az elmúlt egy év alatt is átrajzolta a vásárlási és étterembejárási szokásainkat, hozzászoktunk a kényelemhez és ahhoz, hogy minden házhoz jön. Egyértelmű, hogy ez a tendencia a jövőben erősödni fog. Hogy vajon ezzel párhuzamosan felértékelődik-e a számunkra kedves vendéglők vagy éppen a piacok szerepe, abban csak reménykedhetünk. Hiszen lassan a terített asztal marad az egyetlen olyan helyszín, ahol személyesen beszélgetünk egymással, a piac pedig az egyetlen beszerzőhely, ahol közvetlen kapcsolatba kerülünk az értünk dolgozó és bennünket ellátó termelőkkel. Márpedig a legvalódibb, legemlékezetesebb kulináris élményeinket tőlük (is) kapjuk.

A cikk eredetileg az Elle magazin 2021. szeptemberi lapszámának Prognózis rovatában jelent meg.