"Szemtől szemben álltam a halállal - és nem félek tőle" - interjú Malalával

16 évesen bátrabb és elszántabban küzd, mint sok felnőtt

---

2012. október 9-én Malala hazafelé tartott az iskolából a barátnőivel egy minibusz hátsó ülésén. A 15 éves pakisztáni lány pár hónapja már a tálibok halálos fenyegetéseinek célkeresztjében volt, mert azt hangoztatta, hogy a lányokat is megilleti a tanuláshoz való jog. Mellette legjobb barátnője, Moliba ült. Beszélgettek, amikor a buszt hirtelen megállították. Egy fiatalember szállt fel, szája előtt kendővel, és megkérdezte: „Melyik Malala?” Többen ránéztek a lányra. A férfi rászegezte 45-ös pisztolyát, és lőtt. A golyó Malala bal halántékába fúródott. A lány véresen borult Moniba ölébe. Ekkor kezdődött a versenyfutás a halállal, amelyből Malala került ki győztesen. Most, egy évvel később ismét feltehetjük a kérdést: ki is az a Malala? – hiszen a különböző díjak ellenére, amelyeket azóta folyamatosan kap, nem tudunk sokat erről a csillogó szemű fiatal lányról. Honnan veszi a bátorságát? Könyve megjelenésének alkalmából – ami a nemzetközi kiadással egy időben, október végén Magyarországon is megjelent Én vagyok Malala címmel – a lány találkozott az Elle újságírójával az angliai Birminghamben, ahová menekítették, és ahol ápolták. Ahogy édesapja oldalán, piros alapon fehér pöttyös hagyományos viseletében megjelenik, olyan törékeny jelenség, hogy az ember csak reméli, nem zaklatja föl az interjú mindazok után, amin keresztülment. De hamar kiderül, hogy felesleges az aggodalom. Malala határozott hangon beszél, bájos mozdulattal igazgatja kendőjét a bal halántékához, ahol a golyó behatolt a fejébe, szívesen nevet, de közben igen harcosan nyilatkozik. Rendíthetetlenül hisz a sorsában és a küldetésében.

ELLE: Alig 16 évesen, az ENSZ-ben, a merénylet utáni első nyilvános fellépése alkalmával viselkedése hihetetlen magabiztosságról árulkodott. Nem félt?

Malala Juszufzai: Előre megírtam a beszédemet, de nem tudtam, hogy fogom magam érezni, mielőtt fellépek a pódiumra. Amikor az emberek az érkezésemre felálltak és állva tapsoltak, tudtam, hogy meg fogják érteni, amit mondani akarok. És nem csak az a pár száz ember, aki ott volt, hanem milliók az egész világon. A pakisztániak, az afganisztáni erőszak áldozatai, a szegénységtől szenvedők, a munkára kényszerített gyerekek… Arra gondoltam: „Gyerünk, Malala, mondd el, amit akarsz!”

Honnan van ennyi önbizalma?

MJ: Kilencéves voltam, amikor az első beszédemet tartottam az iskolában. A szövegét apám írta. Amikor megszólaltam, reszkettem, alig tudtam kiejteni a szavakat, de ahogy haladtam előre, úgy lettem egyre határozottabb. Ezután több szépkiejtési versenyen is elindultam. Apám és nagyapám, aki egyébként imám és éppen a beszédeiről híres, nagyon jó szónokok. Lehet, hogy örököltem tőlük a tehetséget. Édesapámat hihetetlenül szeretem. Ő a legjobb barátom is, mert tőle kaptam a szabadságot, hogy kifejezhessem magam. Neki köszönhetem az önbizalmamat, ő volt az, aki azt mondogatta nekem: „Higgy magadban, és beszélj a szívedből!”

Egy pastu családtól elég szokatlan, hogy ilyen értékek mentén nevelik a lányukat.

Ha más családban nőttem volna fel, akkor nem lennék az a Malala, aki ma vagyok. Apám nagyon művelt ember. Amikor megszülettem, elfogadta, hogy az elsőszülöttje lány, és nem fiú. És elhatározta, hogy ugyanazokat a jogokat fogja megadni nekem, mint az öcséimnek. Nálunk a legtöbb családban, az enyémet is beleértve, ha egy családba lány születik, az rossz hír. De apám szemében a lányok és a fiúk egyenlők.

Soha nem takarja el arcát, pedig az édesanyja, egészen az ön ENSZ-ben tartott beszédéig, mindig lefátyolozva járt. Mit szólt ehhez a környezete?

Édesanyám a legjobb anya a világon. De ebben nem értettünk egyet. (nevet) Egyszer, amikor együtt mentünk a piacra, én szokás szerint fedetlen arccal, rám szólt. Azt mondta: „Le kéne fátyolozni az arcodat, mert a férfiak néznek.” Erre én azt mondtam: „Én is nézem őket!” Ha a férfiak nézhetnek engem, én miért ne nézhetném őket? Az arcomban ott vagyok én. Anyám elfogadta, hogy szabad vagyok. Bár ő jóval konzervatívabb nálam, soha nem kényszerített a fátyol viselésére.

Voltak olyan pillanatok a merénylet után, amikor mindennek ellenére szerette volna eltakarni eltorzult arcát?

Nem. Bár az arcom eltorzult, éltem. A merénylet óta nagyon megváltoztam. Előtte nagyon büszke voltam a hajamra, és sokat álltam a tükör előtt, nézegettem magam, frizurákat próbálgattam. Miután szemtől-szemben álltam a halállal, ez elveszítette a jelentőségét.

Nem beszélt még a merénylet utáni időszak harcairól: hogyan élte meg a hallálal való küzdelmet?

Annyira sok műtétem volt! Három még Pakisztánban, közvetlenül a merénylet után. A koponyámnak egy részét le kellett vágni, hogy legyen helye a megduzzadta agynak, és ezt a darabot a gyomromba operálták bele, hogy védje. Csövet dugtak a nyakamba, hogy tudjak lélegezni, és kivették a golyót, ami a vállamban landolt. Aztán kimenekítettek Birminghambe. Az arcom egyik fele teljesen lebénult. Nem tudtam pislogni, mosolyogni. Egy ideg átmetsződött, és nagyon bonyolult műtétre volt szükség, hogy ezt helyrehozzák. Általában az idegműködés 50 százalékát szokták visszakapni a betegek, ezzel a műtéttel pedig én a 86 százalékát nyertem vissza.

Hogy érzi magát most?

Nagyon jól. Jobban, mint gondoltam volna. A hangom eltorzult, nem tudtam járni, a fülem annyira sérült, hogy implantátum segítségével új fülkagylót kellett kialakítani. A koponyámat pedig egy titánlap fogja össze. Továbbra is járok rehabilitációra az arcom bal oldala miatt, de jól vagyok. Mindennap hátát adok a Jóistennek a gyógyulásomért.

Szeretne Visszatérni Pakisztánba?

Az az álmom, hogy visszatérjek, hazamenjek, visszamehessek az iskolámba, találkozzak Monibával, a barátnőmmel, a tanáraimmal… De ehhez még önállósodnom kell, és ennek az a legjobb módja, ha tanulok. Itt akarok tanulni Angliában. Az az álmom, hogy Oxfordba járjak egyetemre, vagy esetleg a Harvardra, az Egyesült Államokba. (nevet) A lehető legjobb iskolákat akarom elvégezni, mert a terroristák ellen ez a legjobb fegyver. Meg vagyok győződve róla, hogy egy nap vissza fogok térni Pakisztánba. Kiállok a pakisztáni emberek elé, beszédet mondok, és politikus leszek. (nevet)

Az interjú folytatását az ELLE aktuális, decemberi lapszámában olvashatjátok!

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!