Novellaíró pályázat: a mi kedvenceink

Ezúttal főszerkesztőnk kedvenc novelláját mutatjuk be.

Bálint Ágnes: Parttalanul

Szabad vagyok. Nem korlátoz senki. Nem vár a munka, a család, a gázszámlás. Igaz, nincs pénzem, szülői értekezletem és meleg lakásom sem. Szabad vagyok. Független mások gondolatától, véleményétől, értékítéletétől. Akár meg is bolondulhatnék. Senki sem kérdezne rám: hé, öreg, micsinász? Nagy ívben tojik rám mindenki. És én is tojok rájuk. A kis suhancok néha megköpködnek, kiröhögnek, az anyjuk biztos nem tanította meg őket viselkedni. Amíg volt tévém, szerettem nézni, az hiányzik. Emlékszem, hogy’ örültem az első fekete-fehérnek, nézte az egész család, minden este azt bámultuk.

Most meg a vizet bámulom. Aki messziről néz, azt hiheti, szomorú vagyok, pedig csak szabad. Nem mondhatnám, hogy élvezem, de ez van, ezt kell szeretni. Apám is mindig mondta: „amit az Isten ad, azt köll elviselni”. Nekem mit adott? Gyerekkort, amit örökre visszasírok. A téren fogócskáztunk a Pista barátommal, bottal vertük egymás lábát. Anyám vett narancsot, amivel egyszer fociztunk az utcán, akkora fülest soha nem kaptam apámtól, mint akkor. Volt családom. Életem. Esős reggeleken békát dobtunk a lányok hajába.

Most is esik, látom a vízen. Apró köröcskék, nagy hullámok. Minden így kezdődött. Először csak apró köröcskék, aztán nagy hullámok. Belefulladtam. Ez van. Nem hiányzom senkinek, tudom. Laci még csak meg se akar ismerni, ha meglát az utcán, átmegy a másik oldalra, és szigorúan kerüli a múzeumot. Úgy hallottam, azt mondja, ha kérdezik, mi van az apjával, hogy meghalt. Valamilyen értelemben igaza van, már elpatkoltam, legalábbis a régi életem már tényleg gödörben van. Én dobtam rá az első rögöket. Van két lánya, a nevüket se tudom. Andi és Kati? Talán.

Pár hete ideköltözött két fecske, órákig néztem őket. Senki nem szólt rám, pedig álltam a tér közepén egyhelyben vagy egy félórát. Jó itt a múzeumnál. Sokan mászkálnak erre, olyan, mintha tévéznék. Csak figyelem őket, rengetegféle van. A sietős üzletember, a gyereket toló anya, az iskolás kölyök, a kutyás srác, a tarajos hajú lázadó, a vörös némber, a fekete, a fehér, a sárga. Néha dobnak ide pár forintot, volt, aki kaját hozott. Segítenek rajtam, segítenek a lelküknek. Isten biztos meghálálja. Mer’ én nem tudom. Nem hiányzik senki, már leszoktam róla. Mint a cigiről. Nincs értelme ácsingózni az után, amire nincs lehetőségem. Elviselem, ami van, jobban mondva, ami nincs. Szoktam tereferélni egy kollégával. Nagyon hasonlóan gondolkodunk, néha órákat üldögélünk csendben a víz melletti padokon. Nem tudok róla sokat, csak hogy meghalt a felesége, nem rugdossa meg a kutyákat, nem káromkodik, jó ember.

Egyszer mellém szegődött egy foltos, csapzott kutya. Hónapokig velem maradt, nem kötöttem meg, soha nem bántottam és nem korlátoztam a szabadságában, amikor akart, utánam szaladt. Nem rajongott értem, csak a néma társam volt. Elkövettem azt a hibát, hogy kötődni kezdtem hozzá. Ha nem láttam, keresni kezdtem a szememmel, néha még füttyögtem is utána. Aztán eljött az a nap is, hogy nevet adtam neki. Láttam én már, hogy a játszótéren szaglászik egy ideje, és azt is láttam, hogy egy alak sündörög a hintáknál. Kaját kínált neki, odacsalogatta, az meg eladta neki a lelkét. Soha többet nem láttam. Ennek már jó pár éve, azóta elkergetem az állatokat, ha oda akarnának csapódni hozzám. Nem értékelik a szabadságot. Nem értik a szabadságot.

Senki nem kéri, hogy adjam fel ezt az életmódot, és senkiért nem is adnám fel. Láttam én már sok mindent, nem tud újat mutatni a nagybetűs. Teljesen önállóan hozom meg a döntéseimet, még ha körülhatároltnak is látszik az életem. Akkor és oda pisálok, amikor és ahová akarok, ha jól esik, hangosan énekelek, bármikor lefekhetek aludni, nem kell sietnem sehová, minden megvár. Nem használom a nevemet, meg az okmányaim számát, nekem nem kell, vagyok én azok nélkül is, más meg nem kéri. Csak régebben a rendőrök, de azok már tudják, hogy nem vagyok balhés.

Megöregedtem. Soha nem akartam megvárni, amíg csövek meg gépek tartanak már csak életben. Az már nem élhető. Minek még tíz nap, két hónap, öt év abból, ami csak egyre rosszabb lehet? Döntöttem. Vannak kitörölhetetlen emlékeim, tudom, hogy ma vagyok hetvenkét éves, tudom, hogy van egy fiam és két unokám, tudom, hogy honnan meddig jutottam és nekem ez éppen elég. Szabadon hoztam, hozom meg a döntésemet. Meghalok. Nem azért, mert már nincs miért élnem, mert ha így nézzük, akkor már régóta nincs, hanem azért, mert az én életemmel én akarok rendelkezni, és rohamosan közeledik az a pillanat, amikor ez általam már irányíthatatlan lenne. Kiválasztottam a napot, a helyet és a pillanatot. Itt, most. Számot vetettem az életemmel és elindulok a víz felé. Tudom, hogy senkinek sem fogok hiányozni.