A nő, aki csajossá tette az irodalmat

Végre megismerhetjük Helen Fieldinget, a Bridget Jones-mánia kirobbantóját

Kedd este van, augusztus közepe, és a Chateau Marmont étterem zsúfolásig megtelt szépnek, fontosnak, híresnek látszó, vagy arra vágyó emberekkel. Egy hostess az asztalhoz kísér, ahol Helen Fielding már vár rám, fehérboros fröccsöt kortyolgatva. Egyszerű, törtfehér színű selyemruhát visel óriási karórával és néhány ízléses aranyékszerrel (köztük azzal az Elsa Peretti fülbevalóval, amelyikre én is ácsingózom), rövidre vágott körme sikkes barnásszürkére festve. Perceken belül már úgy beszélgetünk, mintha régi jó barátok lennénk.

Nem igazán tudom, mit vártam, de talán leginkább valaki olyat, aki híresen szétszórt hősnőjére, Bridget Jonesra emlékeztet – nem azt a ragyogó kékeszöld szemű, széles mosolyú, méltóságteljes, elegáns nőt, aki szemben ül velem. Fielding 1996-ban, a Bridget Jones naplója megjelenésekor került reflektorfénybe. A könyvek hatását a 2001-es mozifilm erősítette meg, amelynek forgatókönyvét Fielding társszerzőként is jegyzi. Most, 14 évvel és rengeteg tapasztalattal később Fielding visszatért a harmadik résszel, a Bridget Jones: Mad About the Boy-jal. Fielding komikusi érzékkel – és ami ugyanilyen fontos, társadalomtudóshoz méltó éles szemmel – szúrja ki a mai kultúra divatos és potenciálisan őrült jelenségeit, a Twittertől kezdve („Úristen, Lady Gagának 33 millió követője van! Totális összeomlás. Miért fárasztom magam egyáltalán? A Twitter egy óriási népszerűségverseny, amiben kudarcra vagyok ítélve”) az online randiig. Bridget immár túl van az ötvenen, és egyedülálló anyaként az köti le, hogy két kisgyereke, Billy és Mabel időben ágyba kerüljön, kiirtsa a tetveiket, feltakarítsa a hányást, vagy iskolai sportnapokra és piknikekre járjon, ugyanakkor megőrizte kelekótya, elszánt önmagát. Jóllétének szilárd alapja a baráti köre és az önsegítőkönyv-ipar, amely kibővült szülőknek szóló jótanácsokkal (Egy, kettő, három… Jobb, könnyebb gyereknevelés és Nem harap a spenót). Továbbra is számolja a kalóriákat és kiakad a súlya miatt: „Megrémültem attól, amit a tükörben láttam. Kezdek úgy kinézni, mint egy kócsag. A lábam és a karom nem változott, de a felsőtestem olyan, mint egy hatalmas madáré, középen óriási hurkával.” Legfőképpen pedig, miután megnyerte és elveszítette Mark Darcyt, keresi az igazit, ágyban és ágyon kívül.

Noha Fielding közvetlensége könnyen bizalmaskodásra adhatna okot, a sajtótól idegenkedő író – akit a könyvek nyomán támadt médiafigyelem „elbátortalanít” – csak azzal a feltétellel találkozott velem, hogy az írásról beszélünk, és nem faggatom a magánélete részleteiről. És valóban, be kell vallanom, a vacsora nagy része alatt ő kérdezget engem. A bennem élő egykori könyvszerkesztő ráharap a csalira, és Fielding szorgalmasan pötyögi megjegyzéseimet a telefonjába. Munkastílusában nyoma sincs Bridget szétszórtságának. Jó barátja, Carrie Fisher így jellemzi: „hihetetlenül szorgalmas. Ambíciózus, türelmetlen, versenyző típus, noha egyáltalán nem néz ki ilyennek. Épp ellenkezőleg: azt hinné az ember, hogy ha vért lát, elájul, miközben ő lesz az, aki elvégzi a munkát.”

Az est vége felé, amikor a bárpultnál iszogatunk, Fielding magát szarkának nevezi, aki magazinokból és különböző elméletekből szedegeti össze mások gondolatait. Azt állítja, hogy „rendetlenül dolgozik”, de amikor szóba kerül, mit írt előző nap – bizonyos mondatokat kiemelt, a többit kukába dobta –, bevallja, hogy fájlokban gyűjti az információt:„Vicces dolgok a randizásról és férfiak szépségápolási szokásairól”, „Gyerekgondolatok” („szerintem a gyerekek érdekesen látják a világot”), „Vidám apróságok”, „Időbeosztás”. Két naplót is tart, egy személyeset, a másikban pedig azt jegyzi le, hogyan reagált a hírekre vagy az időjárásra.

Mint megtudom, Fielding sosem akart harmadik könyvet írni Bridgetről. 1999 óta, amikor összejött a Simpson család író-producerével, Kevin Currannel, London és Los Angeles között ingázik. „Mindig azt gondoltam, ha egyszer író leszek, lesz egy úszómedencém. Vettem egy házat Los Angelesben és író lettem, úszómedencével.” Az írást teljesen felfüggesztette, amikor megszülettek gyerekeik, a most hétéves Romy és a kilencéves Dash. A pár nem házasodott össze („sosem akartam férjhez menni. Az egész menyasszonyiruha-ügy!”), és azóta szakítottak, de barátságos viszonyban maradtak. Fielding belevágott egy regénybe, amelynek színhelye szülőföldje, Yorkshire volt. „Az a szörnyen okoskodó hangnem… Folyton nagy igazságokat puffogtattam. Kidobtam a kukába.” Akkor belekezdett valami másba, és lám: „Rájöttem, hogy ez Bridget hangja volt. Egyszerűen megszólalt. Olyan történet volt, amit el akartam mesélni...”

A cikk folytatását aktuális, januári-februári lapszámunkban olvashatjátok!