„A fitnesz és wellness világában nemkívánatos személy vagyok”

Míg a divatiparnak már sikerült pár lépést megtennie a plus size mozgalom irányába, a fitnesz világa a rajtkőnél ragadt. Stephanie Yeboah elmeséli, milyen érzés túlsúlyos nőként meglátogatni a konditermet.

A mint leterítettem a matracomat a kézi súlyzók mellett, megéreztem magamon a pillantásokat. Testépítő pasik egy csoportja bámult rám vigyorogva. Próbáltam figyelmen kívül hagyni: felvettem a fülhallgatómat és elkezdtem nyújtani. Végülis örültem annak, hogy az edzőteremben vagyok és ellátom a testemet endorfinokkal, amelyekre egy kemény hét után nagy szüksége volt. De amikor elkezdtem a plank gyakorlatokat, még mindig láttam a maró gúnyt az arcukon. Ez elég volt ahhoz, hogy odébbálljak, és a kardiogépen folytassam. Ismerős helyzet.

A tornaórákon elsütött viccektől kezdve a jógaórák luxus sportmárkákba bújt nőinek elnéző mosolyáig, akik feltételezték, hogy nem leszek képes lépést tartani velük, az emberek gyakran tettek arról, hogy ne érezzem jól magam a terebélyes idomaim miatt. A kardiogépen töltött tizedik percben egy fénynyaláb villant az arcomon. Ahogy körülnéztem, honnan jöhetett, rajtakaptam egy vékony, vörös arcú nőt, amint sietve teszi el a telefonját. Zavartan és megszégyenítve vonultam vissza az öltözőbe. De a megaláztatás itt még nem ért véget. Zuhanyozás után egy szalvéta nagyságú törölközőt próbáltam a testem köré csavarni, tucatnyi fitneszórát reklámozó plakáttal körülvéve, amelyeken egyetlen test sem úgy néz ki, mint az enyém – mind fehér, feszes és attraktív. Azok a fajta testek, amelyeket egy 80-as évekbeli fehérnemű katalógusban láthattunk. 

Ebben a pillanatban ráébredtem, hogy ezen a helyen – a fitnesz és wellness világában – nemkívánatos személy vagyok. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Stephanie Yeboah (@stephanieyeboah) által megosztott bejegyzés

Mindig szerettem edzeni. Bevallom, a táncot és az olyan sportokat, mint a tollaslabda vagy a foci, jobban kedvelem a futópadon való trappolásnál, de az endorfin-áradat egy röpke órányi edzés után semmihez sem fogható. Számomra a testedzés a fizikai erő fejlesztéséről szól: tavaly egy nyolcórás hegyi túra során eltörtem a bokámat hegynek fölfelé (és igen, elértem a csúcsot – a túlsúlyos emberek is másznak hegyet). A felkészülés rendszeresebben edzőtermi edzéseket jelentett, ami a fizikai mellett a mentális egészségemet is fokozza. Elhatároztam, hogy számomra bárminemű fogyás pusztán a mellékhatása lehet a testedzésnek. Azonban a fitnesziparnak más elképzelései vannak. Ha kövér vagy, mindenki feltételezi, hogy fogyás céljából edzel. A kövérséged egy megoldandó probléma.

Minden alkalommal kirekesztve érzem magam a wellness-iparágból. Nagyon ritkán tudok olyan edzőruhát találni, ami jó rám. Szinte sosem látom az enyémhez hasonló testek örömteli ábrázolását a plus size közösségen kívül. Az edzőtermi felszerelések gyakran használhatatlanok a nagyobb testű vendégek számára (láttad már, mennyire kicsik a spinning kerékpárok ülései?), a mozgásórákat pedig a szuperfittekre szabják, csúfolódásokkal és megszégyenítő megjegyzésekkel tűzdelve, ha nem bírod a tempót. Mégis a fitneszvilág fókuszában vagyok, a legrosszabb értelemben. Sosem tudtam úgy belépni egy konditerembe, hogy ne szegeződjön egy (vagy több) szempár a testemre. És akik nem bámulnak, azok kéretlen tanácsokat osztogatnak, hogyan tudnék megszabadulni a túlsúlytól „az egészségem érdekében”. „Cukorbeteg leszel és 40 évesen meg fogsz halni, ha nem fogysz le.” „Hogy gondolhat egyáltalán valaki gyerekvállalásra ekkora túlsúllyal?” „Mekkora teher nehezedhet a csontjaira?” – ezek mind olyan mondatok, amelyeket újra meg újra hallanom kell. 

Az Insta-generáció cseperedésével a wellnessipar minden eddiginél nagyobb befolyást szerzett. Mindenre kiterjedő üzenete a well-being, azaz a jó érzés körül forog. De sajnálatos módon figyelmen kívül hagyja emberek tömegeit, akiknek a teste ellentéte mindannak, amit egészségesnek tartanak. Mindig viszonylag egészséges voltam, komolyabb panaszok és betegségek nélkül, bár ezt nem azért mondom, hogy igazoljam a kövérségem. Az egyik oka, hogy a testemet egészségtelennek nyilvánítják, az a tény, hogy a BMI (testtömeg-index) még mindig az egészség mérőszámának minősül, annak ellenére, hogy számos tanulmány vitatja ezt. A Perelman School of Medicine kutatói szerint a BMI mindig is pontatlan volt a testzsír megítélésében: nem számol az izomtömeggel, a csontsűrűséggel, a nemek és fajok közti különbségekkel. 

Bár nincs recept a szorongás megszüntetésére, amit sok túlsúlyos nő érez, ha nyilvános helyen edz, kezelési módok azért léteznek. Egyrészt fontos, hogy a wellnessipar plus size emberek véleményét is kikérje a fitneszről, anélkül, hogy a fogyás témájára korlátozná a bevonásunkat. Táncórákat már szerveznek túlsúlyosak számára, ahol szégyen és ítélkezés nélkül élvezhetjük a mozgást. A Nike plus size modelleket vont be a kampányába – azzal a piaci réssel szembesülve, hogy a túlsúlyos nők is sportruházatban futnak. Súlyzózunk is meg jógázni is szoktunk – ki tudta rólunk?!  A wellnessipar! A valódi változás bekövetkeztéhez a fitneszmárkáknak és edzőtermeknek több erőfeszítést kell tenniük azért, hogy az egészség és a fitnesz átformálásával integrálják a „törődj magaddal” szellemiségébe a testpozitivitás és a plus size mozgalmak elfogadását. Senki sem ismeri a testünket úgy, mint mi, és a túlsúlyos emberek folyamatos leszólásának véget kell vetni. Bátorításra, megértésre és nyitottságra van szükségünk ítélkezés és megszégyenítés helyett. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Stephanie Yeboah (@stephanieyeboah) által megosztott bejegyzés

Többszöri próbálkozás után végleg feladtam az edzőtermet. Folyamatos szorongást váltott ki belőlem az edzőtársak ítélkezése. Személyi edzők szakították félbe az edzésemet azzal, hogy segítenek lefogyasztani. Az érzés, hogy nem tartozom oda, folyamatosan elkísért. Végül az önértékelésem elképesztően alacsony szintre csökkent, annyira, hogy nem mentem oda többé.  De a fitneszsztorim itt nem ért véget. Rátaláltam a kizárólag plus size résztvevőknek szervezett órákra, ami segített visszanyerni az önbizalmam, és újból szórakoztatóvá tette az edzést. Úgy érzem, az energiámat a fittségem és erőm fejlesztésére fordítom ahelyett, hogy azzal foglalkoznék, ki bámul meg. Már nem stresszelem magam azzal, miként festek az edzőcuccomban és vajon el tudom-e végezni a nyújtást anélkül, hogy mások kinevetnének. Olyan sokat vagy olyan keveset mozgok, amennyit csak akarok. A legjobb az egészben? A mozgás teljes szabadsága a kirekesztettség érzése nélkül.

Stephanie Yeboah könyve Fattily Ever After: A Black Fat Girl’s Guide to Living Life Unapologetically címmel jelent meg.

A cikk eredetileg az Elle magazin 2021. május-júniusi lapszámában jelent meg.