Székely Kriszta és a drámai amazonok

Női történetek egy női rendező szemszögéből elmesélve

ELLE: Eljátszottam a gondolattal, hogy úgy mutatlak be: Székely Kriszta rendezőnő. Létezik egyáltalán ez a kifejezés?

Székely Kriszta: Arra gondolsz, hogy nincsen péknő és bányásznő szavunk sem? Nyilván azért nincsenek, mert nem létezik az, amire utalnak. De rendezőnő mégis csak lehet, mert velem kapcsolatban is használják.

Szóval valóban ritka Magyarországon a női rendező, a szakmailag elismertek összeszámolásában háromig jutottunk. Sejted ennek az okát?

SZK: A Színművészetin az osztályunkba hat embert vettek fel, ebből ketten voltunk lányok. Ha jól tudom, ez az első alkalom, hogy két női rendezőhallgató is bejutott. Már a felvételin is szinte kizárólag csak fiúk voltak, vagyis még ennél a szakmánál sem tartunk ott, hogy a nők elhiggyék magukról, hogy van benne keresnivalójuk.

De legalább a színházi szakma elhitte már?

SZK: Azt hiszem, igen, bár az egyetemi évek alatt a férfi színészek részéről eleinte érzékeltem egy fellengzős attitűdöt, „na, majd én segítek a rendezőhallgatónak elboldogulni itt a színházban."

Hallgatónőnek...

SZK: Pláne. De aztán rájöttek, hogy semmi szükség erre. Mert ha azt látták, hogy szakmailag rendben vagyok, felkészülten és pontosan dolgozom a próbákon, akkor ez a hozzáállás azonnal eltűnt.

Ezek szerint még a színházba is beférkőzik némi férfisovinizmus?

SZK: Férfisovinizmus szerintem nagyjából mindenhol van. Ott megy az utcán az a helyes, szoknyás lány; kíváncsi lennék, reggel óta hány beszólást kapott. A drámairodalom sem segít sokat ezen a helyzeten, hiszen döntően férfi drámaírók férfihőseiből áll. A Katona persze ilyen szempontból is kivétel, ez itt egy eléggé emancipált közeg.

A kezdeteket nálad hogyan képzeljük? Amíg a színészkollégák hat évesen szavalóversenyeket nyertek, addig te összeállítottad az anyák napi műsort?

SZK: Nem, én hat évesen a Balettintézetbe felvételiztem, ahol aztán tíz évig tanultam. Tudom, ez engem elnézve ma már eléggé hihetetlennek tűnik. A Balettintézetben viszont már ekkoriban egzecíroztattam az évfolyamtársaimat, és a saját koreográfiáimat próbáltam rájuk erőltetni. Egyre határozottabban éreztem, hogy nekem a rendezéssel kell foglalkoznom. Azt viszont sokáig nem tudtam eldönteni, hogy a filmet vagy a színházat válasszam. Aztán szerelmes lettem egy színházi emberbe és ezzel a kérdés eldőlt. De nagyon szeretnék egyszer filmet is forgatni, és ha nem üt el a troli, akkor szerintem fogok is.

Ellenben csak 26 éves korodban jelentkeztél a Színművészetire. Mivel telt az azt megelőző pár év?

SZK: Amikor abbahagytam a táncot és végre kikerültem a balett rúd mellől, alig vártam, hogy végre felfedezhessem a világot magam körül. Tudtam, hogy majd egyszer rendezni fogok, de én szerettem volna még sok kalandot, akár a világ másik felén is. Négy évet töltöttem Ázsiában. Kocsmát nyitottam Laoszban. . Pontosabban egy koktélbárt, az országban a legelsőt. Az egész úgy kezdődött, hogy elfogyott a pénzem, és az alkohol árusítása tűnt a legjobb megoldásnak. Havi 80 dollárért kibéreltem egy régi francia épületet, a lenti részén kialakítottam a pultot, az emeleten meg berendeztem a lakásomat

Egyedül?

SZK: Teljesen egyedül. Szerintem a Balettintézet szigorú aszkéta-éveit akartam ezzel kompenzálni. Ázsiában tényleg elképesztő dolgok történtek velem. Voltam letartóztatva, majd Sanghajban partikat szerveztem, ahol két évig tulajdonképpen a napot sem láttam. Huszonévesen kell élni és én egyáltalán nem spóroltam ezzel. Imádtam a szabadságát; minél több élményt és szerelmet akartam. Az élet sűrű megélése egyébként a színházcsinálásnak is jót tesz.

A színházcsinálás rendesen be is indult: az elmúlt évadban három önálló rendezésed is volt. Azt viszont nem lehet nem észre venni, hogy ezek jellemzően női történetek voltak.

SZK: Valószínűleg ez egy ideig meghatározó vonala lesz a pályámnak. A szakdolgozatomat is a drámai amazonokról írtam. Persze hosszú távon nem szeretnék beleragadni ebbe.

Mit szerettél volna megmutatni ezekben a történetekben?

SZK: Szeretek mélyebb gödröket ásni egy-egy anyagban, megkeresni a legőszintébb, legfájdalmasabb pontjaikat. Szirtes Ágival napi nyolc órát beszélgettünk az elmúlásról a Szép napok próbái alatt. A Polcz Alaine háborús traumáiról szóló Asszony a fronton című előadásban Halász Judittal sokat dolgoztunk azon, hogyan meséljen arról, hogy megverik, elrabolják, megerőszakolják. A Petra von Kantban Pelsőczy Rékának egy nagy szerelemtől az idegösszeroppanásig kellett eljutnia. Amikor a színésznek ilyen végletes lelkiállapotokat kell bejárnia, rám mint jó pedagógusra is szükség van, hogy senki ne sérüljön a folyamat közben. A színészek finom műszerek; a próbafolyamat pedig olyan, mint egy alakuló párkapcsolat: amikor két ember összejön, jó esetben mindig elérkezik az a pont, amikortól teljesen egymásra bízzák magukat. Ha ez megtörténik, utána csodálatos dolgokat lehet művelni.

Az interjú folytatása az ELLE augusztusi számában olvasható!