Stradivari és flashmob - interjú Baráti Kristóffal

Közelebb vinné az emberekhez a komolyzenét

Kicsit fura érzés ezen töprengeni, elvégre miért kellene rájuk tukmálni azt, ami eleve jó? – fogalmaz Baráti Kristóf. A hegedűművész, aki egyébként egy 1703-ban készült és 4 millió dollárra biztosított Stradivari-hangszeren játszik, maga is aktív használója a közösségi média eszközeinek, többek között van saját honlapja, Facebook-oldala és a YouTube-ra feltöltött számtalan videója. Emellett néhány hónapja az Anima Musicae kamarazenekar szervezte flashmob keretében a Flórián téri üzletközpont szerencsés vásárlói is hallhatták őt Vivaldit játszani.

Miért vállaltad, hogy részt veszel ebben az akcióban?

A flashmob azért nagyon jó dolog, mert ilyenkor a hétköznapi járókelők között elvegyülve jelenik meg a zenész, azt az érzést erősítve bennük, hogy bármelyikük lehetne az, aki a többiektől összesen annyiban különbözik, hogy a kezében hangszer van, és azon előad valamit. Az emberek ettől közelebb érezhetik magukhoz ezt a tevékenységet, mert egyébként mintha szakadék választaná el a pódiumon ülő muzsikusokat a közönségtől, elérhetetlenné téve őket. Régen ezt a misztikumot tudatosan próbálták erősíteni, Paganini impresszáriója például mindenféle legendákat terjesztett róla: hogy az ördög megszállja hegedülés közben, vagy hogy valaki eladta a birtokát, csak hogy elmehessen a koncertjére. Így mire maga Paganini megérkezett az adott városba, már mindenki róla beszélt.

Vivaldi a flashmobon

Ezek szerint az impresszárió megelőzte a korát, és a modern PR eszközeivel népszerűsítette a művészt.

Igen, de ez a misztikus kép, ha enyhébb formában is, mégis sokáig végigkísérte a klasszikus zenét és az operát, emiatt pedig valóban keletkezett egyfajta távolság a közönség és a művész között. Az utóbbi 15-20 évben ez jelentősen mérséklődött, ha nem is tűnt el teljesen, de az internet világa rendkívül nyitottá tette a kapcsolatot a zenészek, a közönség, a rajongók között. Manapság a zenekarok szeretnek koncert előtt YouTube ajánlót csinálni, videoblogot szerkesztenek, és ezáltal egy kicsit közelebb kerülnek a mindennapi emberek világához. Minden művésznek lehet saját ötlete arra nézve, hogyan akar nyitni. Vásáry Tamás szervezett sok beszélgetős koncertet, a Fesztiválzenekar kakaó-koncerteket, éjszakai programokat. Valójában Bernstein teremtette meg azt a világot, ahol a hangverseny előtt egy kicsit mesélt a szerzőről, miért komponálta, kinek komponálta az adott művet. Így egészen másképp hallgatja a zenét a közönség, mint ha csak úgy kimegy a karmester, meghajol és elkezdődik a műsor. Az ilyesmi nagyon jót tesz a zenének, de nem lehet minden koncertet erre építeni. Jelenleg a zenekarok maguk próbálnak meg kitalálni olyan dolgokat, ifjúsági koncerteket, szabadtéri programokat, amelyek nem abban a sztereotípiában léteznek, hogy koncertterem, beülni, csendben lenni, hanem a dolog populárisabb feelingjét próbálják megragadni.

Azt szokták mondani, manapság nem lehet ugyanúgy operát játszani, mint 40 évvel ezelőtt. Hegedülni lehet ugyanúgy?

40 évvel ezelőtt az átlagos művész ült, játszott, néha egy gesztusra hagyott egy kicsit nagyobb mozdulatot, de az arca többnyire rezzenéstelen maradt, a legszebb részt is úgy adta elő. A szemén lehetett látni, hogy teljes átéléssel játszik, de a néző ebből semmit nem vett észre. Nem azt mondom, hogy a művész mielőtt felmegy a színpadra, tanulja be, melyik résznél hogyan fog grimaszolni, mert a természetesség rendkívül lényeges, és ha valakinek nincs belső igénye arra, hogy mosolyogjon, akkor ne mosolyogjon. Nekünk, hegedűsöknek eleve itt az állunk alatt a hangszer, olyan nagy mozgásterünk nincs arckifejezésekre, bár léteznek a „táncos” hegedűsök, akik játék közben jönnek-mennek, kell nekik minimum egy 5 négyzetméteres placc, ahol szabadon mozoghatnak. Én ezt is egy kicsit visszásnak érzem, mert elvonja a figyelmet a zenéről. A közönség szempontjából azonban a látvány manapság sokkal meghatározóbb, mint 40 évvel ezelőtt.

Mennyire számítanak a külsőségek, az előadó megjelenése? Amióta a HD kamerák egészen közel hozzák a nézőhöz az énekeseket, az zenészeket, a közönség szeme pedig hozzászokott a hollywoodi filmekhez, azóta egy opera- vagy koncertközvetítéstől is ugyanazt az élményt várják.

Szerintem mindez nagyon fontos, holott zenészként azt kellene mondanom, az ember azért jöjjön el egy koncertre, hogy zenét hallgasson. Vannak azért a dolognak árnyoldalai, például amikor egy főszponzor azért hív női hegedűst, mert vele jobban mutat a Sibelius-hegedűverseny, akkor az emberben felmerül a kérdés, mégis mi itt a lényeg? A hallgatóságot azonban hihetetlenül erősen befolyásolja az, amit lát, sokkal jobban, mint az, amit hall. Ebből fakadóan egy előadóművész ma már nem engedheti meg magának, hogy ezzel a kérdéskörrel egyáltalán ne foglalkozzon. Nem azt mondom, hogy a fiúknak feltétlenül testépítő szalonba kell járniuk, a zenész lét nem kimondottan a konditeremről szól, nem túl egészséges életmód, és ez néhány művészen azért meglátszik. Mindemellett azt gondolom, ha valaki tényleg felfogja, átéli a zene tartalmát, akkor egyre kevésbé fog arra figyelni, mit lát.

Szerinted hogyan lehet megnyerni a klasszikus zene ügyének a fiatalokat?

Az egyik ismerősöm csinált egy felmérést gimnazisták körében, és kiderült, a legtöbben nem érdektelenség miatt nem foglalkoznak komolyzenével, hanem mert fogalmuk sincs róla, hol és hogyan kezdjék el. Ha véletlenül rossz előadást hallanak, csak azt érzékelik, hogy nem tetszik nekik és továbbmennek. Nekem az ének-zene oktatásról is az ugrik be, hogy húszan tülkölnek egy furulyával, nem feltétlenül a leghatékonyabb módszer. Igazából nem a klasszikus zenének kellene a választóvonalnak lennie, inkább arra kellene megtanítani a gyerekeket, milyen az igényes zene.

Csajkovszkij: D-dúr hegedűverseny, 1. tétel. Baráti Kristóf (hegedű) és a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara, vezényel Pinchas Steinberg. A felvétel 2011. december 17-én készült a Magyar Állami Operaházban.