"Engem könnyű levenni a lábamról" - interjú Mörk Leonórával

Vezető szerkesztőnket legutóbbi regényéről, és komolyzenéről kérdeztük

Eddig minden regényed fókuszában állt valamilyen Ügy vagy Titok, ami után a női főszereplőnek mennie, nyomoznia kellett. Miért kell nekik ennyit szaladgálni?

Szerintem egy regény akkor jó, ha van jól elmesélhető, izgalmas története, és a hősnő és hős ennek során talál egymásra, nem csak úgy egymás nyakába ugrik. A Holdfény szonátáról többen is megjegyezték, szerintük a sztori a romantikus vonulat nélkül is megállt volna a lábán. Persze ennek hallatán az egyik kedves kolléganőm megjegyezte: Micsoda?! Ki ne hagyd a szerelemi szálat, én amiatt olvasom! A „titok" dramaturgiai szempontból azért is fontos, mert ez köti össze a jelent a múlttal. Már régóta terveztem, hogy írok egy olyan regényt, ami csak a múltban játszódik. Ki is találtam, el is kezdtem, aztán rájöttem, számomra a múltnak igazán a jelen szempontjából van jelentősége, és megfordítva. Szeretek a mából ránézni a tegnapra, és megmutatni, hogy az életek, a sorsok összefüggenek.

Rajongó típus vagy?

Engem könnyű levenni a lábamról. A szépséggel szemben védtelen vagyok, nyilvánuljon bár meg egy emberi arcban, hangban, zenében, versben, képben, tájban, élőlényben – én megadom magam.

A jóképű és tehetséges férfi főszereplő, Alexander Thiemann zongoraművész szerintem feltűnően hasonlít egy nagyon is létező komolyzenei sztárra, akivel te is találkoztál. Jól látom?

A könyv alapötletét adó eset velem történt meg 18 éves koromban, amikor egy német muzsikus kedvéért beszöktem a Zeneakadémiára. Mióta megjelent a Holdfény szonáta, többen találgatják, ki volt ő. Akkoriban még szó sem volt arról, hogy valaha újságíró leszek. Azóta a szakmámból adódóan számtalan nagyszerű zenésszel találkozhattam és beszélgethettem, ezek az élmények természetesen mind tovább élnek Alexander Thiemann alakjában. De ő az én képzeletem teremtménye. Ugyanakkor, ha a rádióban megszólal egy zongora, az az első gondolatom, hogy Alexander játszik, mint ahogyan most nyáron Salzburgban is folyton azt vártam, hogy szembejön velem az utcán. Furcsa, de nem kellemetlen érzés.

Hogyan képzelnéd el a magyar orvosnő és az osztrák zongoraművész házasságát?

Ahogyan a barátnőm fogalmazott a múltkoriban, miután a férjével több órai munka árán közösen összeszereltek egy Ikea-szekrényt: a házasságunk újabb próbatételt állt ki! Én hiszek abban, hogy kölcsönös jó szándékkal és elhatározással sok nehézségen úrrá lehet lenni, bár bizonyára elérkezhet az a pillanat, amikor a két ember felteszi a kezét és azt mondja, nem megy tovább. Ezen kívül azt gondolom, ha valaki olyan szerencsés, hogy az élettől második esélyt kap, akkor duplán igyekszik elkerülni azokat a hibákat, amiket korábban egyszer már elkövetett.

Ez a Bodrogi Eszter egész jól menedzseli a saját érzelmeit – te is ilyen könnyen meg tudod élni a magadéit? Szenvedélyesnek tartod magad?

Azért szegény Eszter nagyon tud szenvedni, bár ugyanilyen intenzitással képes megélni az örömet is. Az biztos, hogy folyamatosan reflektál a saját érzelmeire. Nagyon irigyelem tőle, hogy el tud feledkezni az időről, a pillanatban élni, boldog lenni egy ideiglenesnek ígérkező helyzetben, hasonló szituációban én ennél biztosan sokkal többet rágódtam volna a jövőn. Amúgy ha a szenvedélyesség azt jelenti, hogy át tudom adni magam egy érzelemnek, akkor a válaszom igen.

Kérlek, nevezd meg három kedvenc komolyzenei darabodat!

Hát, ez nagyon nehéz! De néhány toplistás darab belekerült a regénybe is, így Mozart d-moll zongoraversenye, Wagnertől A walkür, és Bach Wohltemperiertes Klavierjának prelúdiumai és fúgái.

Melyik koncerten voltál legutoljára, és melyik a következő, amit nagyon vársz?

Augusztusban a Salzburgi Ünnepi Játékokon hallottam a Bécsi Filharmonikusokat Beethovent és Brahmsot játszani, illetve szeptemberben Szöulban vettem részt azon a hangversenyen, ahol a négy visegrádi ország egy-egy művésze lépett fel koreai zenészekkel, tőlünk Jávorkai Sándor. Legközelebb pedig nagyon szeretném meghallgatni Anja Harterost, amint október 29-én este Wagnert énekel a Müpában.

Szerinted mennyire bízhat az ember abban, hogy a sors keze jó irányba tereli?

Egyszer írtam egy cikket a pszichológiai immunrendszerről, arról, hogy a tudomány szerint mi jellemző azokra az emberekre, akik ép lélekkel élnek túl akár nagyon súlyos traumákat is. A válasz az volt, az illetők hisznek benne, hogy befolyásolhatják a saját sorsukat, és meggyőződésük, hogy a világban rend van. Aki ebben bízik, azt szerintem önmaga is, és a sors is jó irányba viszi. Én pedig abban bízom, hogy – ahogyan a regényben is írtam – Ludmilla Ulickajának tényleg igaza van, és az élet olyan, mint a centrifuga: egymás mellé sodorja azokat, akiknek dolguk van egymással.