"Nem félek a szomorúságtól" - interjú Pető Katával

Behatárolhatatlan tehetség

ELLE: Kialakított magáról egy meglehetősen kedvező képet. Amellett, hogy vonzó, sokoldalú színésznő, még okos, éles elméjű ember is. Hol és hogyan tett szert a műveltségére? Mennyi ebben a kapott és mennyi a szerzett tudás?

Pető Kata: Meg vagyok lepődve. Nem emlékszem, hogy korábban valaki illetett volna ezekkel a jelzőkkel. A családomnak, a neveltetésemnek mindenesetre nagy szerepe van abban, hogy erős általános műveltséggel indultam otthonról. A komolyzene például nagyon sokat formált rajtam. Nagypapám Szőnyi Ferenc operaénekes volt. Legfőképpen Wagner-tenor. Az édesanyám révén pedig belenevelkedtem ebbe a zenei világba. Mi a szabad estéinket a Zeneakadémián vagy az Operaházban töltöttük. De ez még mindig inkább egyfajta nyitottságot adott a kultúrára. Mindkét szülőm egyetemet végzett. Édesanyám fordító, a nagymamám is az volt. A nyelvek szeretetét tőlük kaptam. Noszogatnia senkinek sem kellett. Nagyon szerettem iskolába járni. Szerencsére ezt látom most az elsős kisfiamon is. Az iskolában még csak az u betűnél tartanak, de ő már ír és olvas. A nagy pillanatra, amikor eldöntöttem, hogy színésznő leszek, nem emlékszem, csak arra, hogy ez még az általánosban történt. Azt is tudtam, hogy gimnáziumba szeretnék menni, aztán valami egyetemet is elvégeznék szívesen, utána jöhet a színészet. Mivel rettenetesen szerettem olvasni, tanulni, minden órára felkészülni, hajnali háromig-négyig ültem a könyvek fölött. Barátom nem sok volt. Nem volt időm rájuk. Tanítás után angolra és zongoraórára jártam, lovagoltam, klarinétoztam. Táncoltam is. Érdekelt. Mindent én találtam ki magamnak. A tanulmányi, az ének- és a szavalóversenyeket is. Két tannyelvű gimnáziumba jártam, ahol még a magyar történelmet is franciául tanultuk.

ELLE: Csupa humán tantárgyról beszélünk.

PK: A két tannyelvű gimnáziumból, a második év után átmentem egy másikba, angol-matek szakra. De a fizika, a kémia és a biológia is érdekelt. Érettségiig olaszul is megtanultam, a német nyelv alapjait Berlinben sajátítottam el, folyékonyan beszélni pedig akkor tanultam meg igazán, amikor a Szputnyik Hajózási Társaság színészeként német színpadokon kezdtem játszani.

ELLE: Volt egyáltalán valami, ami nem igazán érdekelte?

PK: A gimnáziumban? A történelem. Még be is tudtam volna magolni, csak bosszantott, hogy nem látom az összefüggéseket. Nem tudtam, mit kössek mihez. Fizikában, az egyenleteknél, igen. Kémiában a képleteknél is. A matematikáról és a geometriáról nem is beszélve.

ELLE: Ha most azt mondja, hogy kötni és horgolni is tud!

PK: Az is jól ment. A zenét és a matematikát is össze tudom kötni. A színházban azt is tudni kell, mi, hol, hogyan helyezkedik el, hogyan működik. Ehhez pontos térlátás szükséges. Az emberi kapcsolatokat is ilyen összefüggésben látom. Hogy ki, kivel, milyen érzelmi viszonyban van.

ELLE: Mozart is matematikai aggyal komponált. De Wagner?

PK: Belőle kaptam a legtöbbet. De emlékszem, a Tannhäuseren elaludtunk a nővéremmel. Szerencsére nem az elején, hanem valahol a harmadik órában.

ELLE: Utána pedig hajnalig tanult.

PK: Az is lehet, hogy szerelmes voltam, és csak nem tudtam aludni. A gimnázium végére kicsit magamba fordultam. Nem tudom, mi történhetett velem. Amikor először jelentkeztem a színművészetire, nagyon szomorú jelenség lehettem. Nagy, sötét haj, fekete festék, fekete ruha... Úristen, hogy nézhettem ki?! Valami olyat mutattam, ami nem is én voltam. Fel sem vettek elsőre. Olyan szomorú népdalokat énekeltem, hogy ha a mindig kacagó kisfiam meghallja valamelyiket, elérzékenyül és elsírja magát. Nem tehetek róla, valahogy ez illik a hangomhoz. A kamaszkor lehetett az oka, hogy ezekkel azonosultam a legkönnyebben. Két évig konzervatóriumba jártam. Ott jöttem rá, hogy hiába kacérkodom a gondolattal, nem leszek operaénekes.

ELLE: Az ELTE esztétika szakán is eltöltött két évet.

PK: Ott is jól éreztem magam, főleg Rényi András kurzusain. Amikor Caravaggióról tartott előadást, az felért egy intellektuális orgazmussal. Úgy magyarázta a képeit, hogy közben elrepített a látásmódjával.

ELLE: Megjegyzem: Caravaggio vásznain sincs sok fény.

PK: De minden festménye végtelenül emberi. Egyszerű érzésekre kiélezett bibliai történetek. Féltékenység, bizonytalanság, bizalmatlanság, hitetlenség. Mindennapi témák.

ELLE: Mi hozta el végül is a nyitást, amikor kifordult a szomorúságából?

PK: Tudatos döntés volt. A következő felvételin, a színművészetin, már máshogy jelentem meg. Amikor először próbálkoztam, Ascher Tamás figyelmeztetett, hogy: „Ez így nem lesz jó, gyere el jövőre is, de máshogy!" Megértettem, miért mondta.

ELLE: Látta az arcán a mélységes búbánatot.

PK: Szerintem mindenki látta.

ELLE: Miközben nem is biztos, hogy...

PK: ...de igen! Ez az énem most is megvan.

ELLE: Akkor nem kell sok, hogy maga alá zuhanjon.

PK: Nem, nem mondanám, hogy magam alá zuhanok. Könnyen látom bizonyos helyzetek árnyoldalát. De nem vagyok szomorú ember, bár gyakran kérdezik: „Mi van, veled? Mi a baj?" Pedig nincs baj, csak elmerülök a gondolataimban, vagy ilyen az arcberendezésem.

ELLE: Közben bekerült Hegedűs D. Géza osztályába.

PK: A befelé fordulás még elég sokáig eltartott. Utólag úgy látom: túl komolyan vélekedtem a feladataimról és a felmerülő kérdésekről, vagy akár az osztályközösségről, tanár-diák viszonyáról. Kevés volt bennem a játékosság. De alakul a dolog, talán hetvenéves koromra sikerül integrálnom a személyiségembe azt a valakit, aki tizenkét éves koromig voltam. A legnagyobb bohóc a családban, az iskolában. Szerettem szerepelni. Végtelenül vicces, jókedvű kislány voltam.

ELLE: Mi váltotta ki a fordulatot?

PK: Olyan kérdések kezdtek el foglalkoztatni, amit még megfogalmazni sem tudtam, nem még kibeszélni. Hároméves volt a kisfiam, amikor meghallotta a rádióban azt a számot, hogy Ott fogsz majd sírni, ahol senki sem lát. Ült az ölemben, egyszer csak elkezdett zokogni. De úgy, hogy ilyet még nem is hallottam. Mintha nem is belőle, hanem a földből fakadt volna fel ez a zokogás. Időbe telt, míg meg tudta fogalmazni, miért sírt. Azt kérdezte: „Anya, mi lesz velem, ha te nem leszel?" Mindenfélét mondtam neki, mert annyira váratlanul ért a kérdése. Végül abban állapodtunk meg, hogy mindketten őzikék leszünk, és majd újra találkozunk. De ez sem nyugtatta meg igazán. Azt mondta: „Ez nem így van, anya, mert amikor meghalsz, belépsz egy ajtón, és mire én bemegyek, te már ki fogsz jönni." Azt hiszem, ilyesmikkel foglalkoztam annak idején én is. Az első óra, amire a bölcsészkaron feliratkoztam, a halálesztétika volt. De nem negatív érzés bennem a szomorúság, csak foglalkoztat, mint minden más érzés, és nem félek tőle.

ELLE: Kaposvár, a színművészeti után...

PK: ... hivatalosan három év volt, aztán terhes lettem. Akkor már nem játszottam. Kaposváron nagyon sokat tanultam. Még dolgozhattam Babarczy Lászlóval, Ascher Tamással és Mohácsi Jánossal, aki mellett nagyon ki tudtam ereszteni a hangomat.

ELLE: Az okos színésznő: gondolkodó színésznő. A teljes átélés mellett a kiálló szöget is észreveszi a színpadon. A nagy rendezők szeretik az okos színészeket. De a férfiak zöme nehezen viseli, ha a párja okosabb, mint ő. Vagy rosszul látom?

PK: Van ilyen tapasztalatom. De valóban nyomasztó tud lenni, ha valaki mindent jobban tud, és azt hangoztatja is.

ELLE: Tehát előnyösebb nem kiadni, nem megmutatni?

PK: Vagy ne legyen nyomasztó. Lekicsinylő. Voltam már sajnos okoskodó is. Színházban is. Nem szabad. Semmi értelme. Nem visz előbbre. Nem érek el vele semmit. Azt biztos nem, amit szeretnék.

ELLE: Babarczyval, Ascherrel, Mohácsival nem kell szópárbajt vívni. Gondolom én.

PK: Nem, dehogy. Akivel meg kell, azzal is jobb megtalálni a megfelelő fogalmazási módot, vagy kicsit csendben maradni. Esetleg két-három nap múlva megszólalni.

ELLE: Diplomácia?

PK: Idő. Békén hagyás. Lehet, hogy ő is ugyanarra jön rá. Az okosság csak tárgyi tudás, idegesítő okoskodás érzelmi intelligencia, pszichológiai készség nélkül.

ELLE: A Szputnyikban Bodó Viktorral dolgozik, aki nemzedékének egyik kiemelkedő rendezőegyénisége. Ő is rendkívül okos ember. Stílusosan fogalmazva: eszes hajóskapitány.

PK: Nagyon régre nyúlik vissza a mi kapcsolatunk. Tizenhét éves voltam, amikor megismertük egymást. Ad Hoc néven neki akkor már társulata volt. Egy közös barátunk vitt el hozzájuk. Ő már akkor is történetekben gondolkodott, tudta mit akar elérni és létrehozni. Nagyon szeretem, ha valami speciálisat kér tőlem. Előbb persze rá kell jönnöm, mit akar látni, miért akar kibillenteni egy hangulatból, miért akar témát váltani. Ez a legszebb egy alkotói folyamatban. Rájönni, hogy mit kér a másik, miféle varázslatot.

ELLE: Köln, Graz, Heidelberg. Ezek a Szputnyik játszási helyei.

PK: Grazi pályafutásunk egy néma darabbal kezdődött. Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról. Csak a taxi szó hangzott el benne. A Liliomban én voltam az egyetlen magyar, Julika szerepében. De én is németül játszottam. Itthon, a Nemzetiben is, amikor ott vendégszerepeltünk. Furcsa helyzet volt. Magyar létemre, egy ízig-vérig magyar történetben németül beszéltem – a Nemzeti színpadán. A nagybátyám Berlinben él, sokat voltam nála. A német nyelv alapjait zenei hallás után akkor szívtam magamba.

ELLE: Viktória, Couch Surf, Stone in the River. Svájci filmdráma, magyar játékfilm, magyar tévésorozat.

PK: A Viktóriában kis szerepem van. A tolmács. Én közvetítek a Svájcban dolgozó magyar prostik és a bevándorlási hivatal emberei között. Jó munka volt. Dyga Zsombor kanapésztorijában, a Couch Surfben díler vagyok. A tőlem elrabolt heroinadagba hal bele Jim Morrison. Franciául játszottam, mivel Párizshoz kötődik a történet. Szeretem az ilyen kihívásokat. Tóth Gergő hétrészes sorozata még bemutatásra vár. Háromdimenziós kórházi thriller. Tavaly nyáron forgattuk. Ápolónő vagyok benne, aki mindenféle veszélyes dolgokba keveredik. Sikkasztás, gyógyszercsempészet.

ELLE: Színésznő, énekesnő, édesanya, nő. Ez a sorrend a szputnyikos honlapján.

PK: A munkahelyemre nem akartam fordított sorrendben írni, de kezdhettem volna úgy is, hogy nagyon édesanya ésnagyon nő.

ELLE: Szűkítsük a kört. E kettő közül melyik a fontosabb?

PK: Pont az a lényeg, hogy ne legyen egyik sem fontosabb. Nem szeretném egyiket sem alárendelni a másiknak. Tavaly Lengyelországban jártunk a Szputnyikkal. Rábeszéltem a technikust, hogy induljunk el előadás után. A fesztiválozás és egy kényelmes másnapi repülés helyett egy díszletszállító teherautóval utaztam át az éjszakát, hogy másnap háromkor ott lehessek a fiam furulyavizsgáján.

ELLE: Az okos nő okos férfit szeret?

PK: Nem. Pedig azt keres. Csak nem olyanba zúg bele.

ELLE: Tehát nem az agyába lesz szerelmes?

PK: Várjunk! Fogalmazzunk inkább úgy, hogy...

ELLE: ... óvatosan! Ez lesz a slusszpoén.

PK: Nálam nem is okosság, hanem személyiség kérdése, hogy kibe szeretek bele. Nem az intelligencia-hányadosa érdekel, hanem... nekem az kell, aki az éppen akkori személyiség-állapotomat visszatükrözi. Benne látom, hogy hol tartok.

ELLE: Előfordult, hogy totál „mellészeretett"?

PK: Nem is egyszer. De nem azon a szinten, hogy „Úristen, mi volt ez?!" Hanem, hogy atyaég, nekem erre volt szükségem? Szégyenkeznem szerencsére nem kell, és önvád sem emészt. Tudom, hogy mit köszönhetek... még a legnagyobb hülyeségemnek is.