Charlize Theron: Test és lélek

200 százalékon

fotó: Gilles Bensimon

Charlize Theron körül nagy csapat sürgölődik: fotósok, asszisztensek, fodrászok, sminkesek, ügynökök. A színésznő szoborszerű testén egyrészes fehér fürdőruha feszül, és épp a medencéhez készülődik egy utolsó beállításhoz. „Ez jéghideg!” – kiált fel, amikor a vízhez ér, de utána szép lassan, szemrebbenés nélkül belemerül a hideg vízbe, mint egy istennő, akinek – ellentétben velünk, földi halandókkal – az ilyen hirtelen hőmérséklet-változás semmiféle gondot nem okoz. Sokatmondó jelenet: Charlize Theron igazi ikon, akinek természetfeletti szépsége Hollywood aranykorát idézi.

Elle: A filmjeiben általában egészen extrém, sokszor borderline karaktereket alakít, máskor viszont maga a megtestesült glamour. Melyiket érzi magához közelebb?

Charlize Theron: Mindkettőt. Szerintem a nő ez mind egyszerre. Nagy tévedés azt gondolni, hogy egyszerre csak egy személyiségünk lehet: anya vagy csábító, házitündér vagy dolgozó nő. A nők túl sokat szenvedtek ahhoz, hogy beskatulyázzák őket. Több arcuk van, akárcsak a férfiaknak.

Elle: Színésznői karrierje elején elhatárolódott a modellkedéstől, de ma úgy tűnik, hogy teljes harmóniában van ezzel a szereppel is, sőt büszke is tud lenni a szépségére. Mi változott?

CT: Amikor én kezdtem a pályafutásomat, akkor nemigen voltak modellek, akikből színésznő lett volna. Nem nézték jó szemmel. Ha így alakult, egyből arra gondolt mindenki, hogy üresfejű, de szép lányokról van szó, akik a szépségüket használják arra, hogy színésznő lehessen belőlük. Azért akartam a lehető legmesszebre eltávolodni a modellkedéstől, hogy színésznőként elfogadjanak. Tíz év alatt azonban szerencsére a dolgok megváltoztak, és már nincsenek ilyen éles határok.

Elle: Sokan megközelíthetetlennek, titokzatosnak tartják. Hogy éli meg színésznőként azt, hogy a filmjeiben ki kell tárulkoznia?

CT: De hát a filmjeimben nem tárulkozom ki! Szerepet játszom. Van egy olyan elterjedt, de szerintem helytelen elképzelés, hogy egy színésznőnek meg kell mutatnia a magánéletét. Én ezt nem hiszem. Ha nem mutatom meg a magánéletem részleteit a közönségnek, az azért van, hogy megőrizzem a lelki egészségemet: azt akarom, hogy úgy mehessek haza esténként, hogy van egy része az életemnek, ami titkos és csak az enyém. És különben is, szerintem az interjúimban azért elég sokat megmutatok magamból!

Elle: Mit kapott a filmezéstől?

CT: A színészi játék számomra mindig az ember sorsának egyre mélyebb megismerését jelentette. A szerepek eljátszása során olyan ismeretekre teszünk szert magáról a létezésről, amikhez egyébként nem jutnánk hozzá. Mint minden művészetben, itt is olyan intenzív tudatszintekre jutunk el, amik meghaladják a hétköznapi tapasztalatokat.

Elle: Egyik korai interjújában azt mondta, az az álma, hogy a Sunset Boulevardon lássa a nevét egy hatalmas táblán. Mit érez ma, amikor ezen már túl van?

CT: Tényleg ezt mondtam? Alig hiszem! Akkoriban a legnagyobb álmom az volt, hogy meg tudjak élni a művészetből. Sok színészt ismerek, akiknek ez nem sikerült, és kénytelenek más munkákat is elvállalni a színészet mellett. Ez nem könnyű. Kivételesen szerencsésnek érzem magam.

Elle: Milyen érzés, amikor megvalósulnak az álmai? Mi hajtja még előre?

CT: Még mindig ugyanaz: történeteket mesélni. Kevésbé érzem magam színésznőnek, inkább „történetmesélőnek”, akár amikor valakinek a bőrébe bújok, akár amikor producerként filmeket gyártok. Nincs jobb érzés annál, mint részt venni egy olyan történet elkészítésében, ami meghatja, elgondolkodtatja vagy akár csak elszórakoztatja az embereket.

Szöveg: Patrick Williams

A cikket teljes terjedelmében az augusztusi ELLE magazinban olvashatjátok!