Bátorság, lendület, humor, tánccal

Interjú Dányi Viktória táncos-koreográfussal

2013-ban mutattátok be a Nyúzzatok meg! című darabot (ITT írtunk róla). Azóta mennyit változott?

Dányi Viktória: A turnék során a „külső szemeink", akiknek a visszajelzéseire hagyatkozhattunk, a produkciós menedzser Rácz Anikó (Sín Produkciós Ház), a fénytervező Dézsi Kata és a hangtechnikus Papp Dávid voltak. Ők követhették végig a darab alakulását a bemutatótól mostanáig, mi csak a belső megéléseinkre támaszkodhatunk. Biztos változott, és mi is érezzük, hogy minden egyes előadás más és más. Viszont hogy aznap épp milyen, az nemcsak tőlünk függ, befolyásolja ország, helyszín, emberek, nézői reakciók. Nyilván a struktúra meg a téma nem változik, de az előadás maga rengeteget finomodott, erősödött, előadóilag is sokkal játékosabb lett.

Kaptatok valamilyen kiemelkedő, emlékezetes, akár pozitív, akár negatív reakciót?

DV: Az jut rögtön eszembe, hogy most nyáron Udinében egy szabadtéri előadáson meglepő módon semennyi nézői reakciót nem kaptunk. Az emberek végigülték, megnézték, tapsoltak és hazamentek. Ez nagyon fura volt, mi persze próbáltunk belőlük valamit kicsikarni, de nem sikerült. A másik véglet egy svájci fesztiválon történt, ahol a nézők is művészetközeli fiatalok voltak. Ott az elejétől kezdve folyamatosan reagáltak, amint beszaladtunk a színpadra már nevettek. De akármelyikkel is találkozunk, ha úgy érezzük, hogy a nézőket nem szippantjuk be, akkor azért toljuk meg még több energiával az előadást, ha meg az elejétől nagyon velünk vannak az meg annyira inspiráló és magával ragadó, hogy a tőlük kapott lendületet azonnal forgatjuk is vissza az előadásba.

A premier második napjára már alig lehetett jegyet szerezni, olyan gyorsan híre ment az előadásnak. Meglepett titeket a siker?

DV: Nagyon. Nem úgy indultunk neki, hogy na, most csinálunk egy közönségsiker darabot, hanem egyszerűen csak csináltunk egy előadást azokkal az emberekkel, akikkel szeretünk együtt dolgozni. Bekerültünk egyfajta mainstreambe, de valójában nem vagyunk vele egészen tisztában, hogy mennyire terjedt el a darab híre. Meglepő és nagyon jó érzés, hogy nem csak a megszokott közegünket érdekli a darab, hogy szeretik az emberek, hogy az ismerős ismerősének az ismerőse is eljött. Persze a hype időnként el is ronthatja az élményt, amikor valaki úgy ül be, hogy túl sokat vár el az előadástól.

A közönségtalálkozón mi érdekelte az embereket leginkább a Nyúzóval kapcsolatban?

DV: Általánosságban arra voltak kíváncsiak, hogy hogyan dolgoztunk mi öten együtt. A zenészek hogyan csatlakoztak, a táncot és zenét hogyan tudtuk összehangolni a színpadon. Ezt a darabot a kezdetektől közösnek tekintettük - nem az én koreográfiám, nem Csabié és nem Tamaráé. Sokan azt kérdezték, hogy hogy lehet ez „senkié", hogy lehet közös, nem vitatkoztunk-e, nem vesztünk-e össze, hogy tudtuk az egészet menedzselni.

Egy korábbi interjúban azt mondtad, hogy Csabával és Tamarával ti máshogy gondolkodtok a koreográfiáról, mint ami általánosan bevett. Ezt ki tudnád fejteni?

DV: Az a nyilatkozatom egyrészt az együttműködésre, másrészt az elrugaszkodásra irányult. Mindhárman keressük a másféle helyzeteket, körülményeket, izgat minket az új felfedezése, hogy elmozduljunk az eddigi tapasztalatoktól, munkamódszerektől, szemlélettől. Mindhármunkra jellemző ez a kísérletezés, szeretünk rátalálni új előadói módokra, vagy arra, hogy mitől lehet más a nézőkkel való viszony. Persze nincs új a nap alatt, de mindenki másképp fedezi fel a válaszait. Arról tudunk számot adni, hogy mi épp hol tartunk ebben a folyamatban, mint alkotók, mint táncosok.

Ha csak három szóval jellemeznéd a Nyúzzatok meg-et, mit mondanál?

DV: Valamiért a bátorság jut eszembe róla, a lendületesség... a humor is ott van, de nem a felszínen, hanem föl-alá merül benne. Például van egy jelenet, amit mi labdafejnek hívunk, amikor az egyikünk fejét adogatja egymásnak a másik kettő. Volt, hogy valakinek ez inkább vicces volt, de van, aki alig bírta nézni, mert számára nagyon brutálisnak tűnt. Mindenkit másképp szólít meg.

Terveztek ezzel a csapattal valami újat a közeljövőben?

DV: Van, hogy kacérkodunk a gondolattal. Miután elkészült a darab és eltelt pár hónap, felmerült , hogy ugyanez a csapat csináljon-e következőt, legyen-e második felvonás. Ott van a levegőben, de azt hiszem, most egy kicsit elengedtük. Jó lenne még tovább játszani a darabot. A november 6-i Trafós előadás után legközelebb tavasszal játsszuk majd New Yorkban, de utána még nincsenek újabb időpontjaink. Meglátjuk, hogy alakul az előadás jövője.

Augusztusban a Sziget fesztiválon Nelson Reguerával (Frenák Pál Társulat) léptél fel. Erről az együttműködésről mesélnél egy kicsit?

DV: Egy évvel ezelőtt elkezdtem egy kisebb projektet. Az ötlet az volt, hogy háromszor kéthetes ciklusban fogok dolgozni, más-más emberekkel, külön témákkal, és mindegyik ciklus végén egy kisebb darabot hozok létre. Az első két alkalommal csak meghívott szakmai és baráti közönség volt jelen, minimális létszámmal. A Nelsonnal közös előadás is innen indult. Vele az ismeretség 10 éve kezdődött, amikor még szakközépiskolás voltam és csinált néhányunkkal egy kísérleti munkát, illetve bejárt hozzánk tréningre. Ő mindig nagyon lelkes volt a Nyúzó és a többi munkám kapcsán is, és az jutott eszembe, hogy ha az a projektem célja, hogy nagyon más emberekkel működjek együtt, olyanokkal, akikkel még nem dolgoztam vagy nagyon más területen mozognak, ő tökéletes választás volna. Szerencsére nagyon örült a felkérésnek.

A téma nagyon egyszerű, végig fogjuk egymás kezét és sétálunk, lépünk, forgatjuk egymást, ilyen alapelemekből épül fel a koreográfia, viszont fokozatosan egy komplex, feszes, izgalmas struktúra alakul ki belőle. A szerkezet egésze és minden mozdulat fix, ezúttal nincsenek improvizatív részek. A Szigetre úgy kerültünk, hogy a programigazgató, Kardos József megtudta, hogy elkezdtünk együtt dolgozni és meghívott minket, hogy csináljuk meg a Szigeten az előadást. Az ott egy kezdeti stádium volt, a terv az, hogy tavaszra kidolgozunk belőle egy nagyobb lélegzetvételű darabot a MU Színházba.

Érzel abban valami változást, hogy az emberek mennyire nyitottak a kortárs tánccal szemben? Én még szoktam találkozni azzal a sztereotípiával, hogy ezekben a darabokban az első 10 percben biztos meztelenre vetkőznek a táncosok.

DV: Nem is tudom, mert amilyen közegben én mozgok, ott ismerik ezt a műfajt, de anyukám barátnőinek még mindig balett-táncos vagyok és a balettkarrieremről kérdezgetnek, amire már csak legyintek. Itthon nem hiszem, hogy túl sokat változott volna a helyzet, talán egy kicsit. Bozsik Yvette és Frenák Pál neve valószínűleg egy tágabb kör előtt is ismert, de akit nem érdekel a kortárs művészet, vagy a kortárs tánc, az maximum véletlenül jön be a kevésbé ismert darabokra. A Nyúzzatok meg!- kapcsán az volt a nagyon pozitív élmény, hogy teljesen civilek a kortárs táncot nem ismerők is eljöttek és szerették, befogadták a darabot.

Az itthoni helyzethez képest például Németországban azt láttuk, hogy nagyon nyitottak az emberek, és a korosztály is nagyon vegyes, rengeteg középkorú vagy idősebb néző jött oda az előadások után beszélgetni, kérdezni. Itthon a kultúrafogyasztás, a színházba járás valahogy nem úgy a mindennapi élet része, mint máshol érzékeltük. Annak ellenére, hogy vidéken is vannak színházak, játszóhelyek, nagyon nehezen lehet belföldön turnéztatni az előadásokat, így eléggé Budapest-központúvá válik a dolog. Ezáltal kevesebb közönséghez tudunk eljutni, ez nem annyira szerencsés, ha azt vesszük, hogy a kortárs tánc alapvetően egy rétegműfaj. Ettől függetlenül jó lenne, ha a szférának nagyobb lehetősége volna több találkozási pontot teremtenie idehaza.

Vannak ugyan beavató programok diákok számára, amik önmagukban nagyon klasszak, de valójában nehéz megtalálni annak a módját, hogy ezeken az alkalmakon ténylegesen közelebb kerüljenek a jövő nézői a műfajhoz, ehhez a fajta színházcsináláshoz, táncformához. Ne csak egy olyan kötelező program legyen a számukra, ahol még a véleményükre is kíváncsiak, ami miatt aztán esetleg feszengeniük kell.

Azt látom, hogy az oktatási rendszer, az, ahogyan és amit most az iskolában tanulunk, nem igazán tereli a tanulókat a kreatív, asszociatív gondolkodás felé, így nehezebb úgy beülni és élvezni egy ilyen darabot, hogy alapvetően ahhoz vagyunk szoktatva, hogy megmondják, akár egy mű kapcsán is, hogy miről szól, mit kell, hogy láss, hogyan kell azt értelmezni. Olyan jó és természetes, hogy mindenkihez másképp szólhat egy előadás, nem csak egy jó megfejtés van.

Ahányszor táncdarabot nézek, vagy csak elolvasom az ajánlóját, felmerül bennem a kérdés, hogy lehet-e a táncról beszélni? Mert annyira zsigerekre ható élmény az egész, azt is nehéz megfogalmazni, miért tetszett vagy sem. Ehhez képest az ajánló szövegek gyakran mesterkéltek vagy érthetetlenek. Te érzed ezt az ellentétet?

DV: Nekem is nagyon nehéz beszélni-írni róla, és sokszor én is az érthetetlen kategóriába csúszok, de nem megnevezhetetlen a tánc. Minden alkotófolyamat egy gondolkodási folyamat is egyben, és pontos meghatározások, fogalmak nélkül nem menne. Pontosan kell tudnom, hogy én mit szeretnék mondani ahhoz, hogy mások is megértsék.

Az is nehéz, hogy sokszor úgy kell írni valamiről előzetesben, hogy az még nincs kész. A pályázati rendszer működéséből adódóan gyakran még közel sincs kész a darab, amikor már le kell adnomm a pályázatot. A Nyúzzatok meg!- esetében, ahhoz képest, amit először leírtam tervként, bár volt egy alapgondolat, hatalmas utat tett meg és folyamatosan változott a koncepció, mire készen lett. Sokkal szerencsésebb egy bepróbált darabról írni. Viszont van, hogy igenis segít a darab leírás egy előadás betájolásához, de sokszor én nem olvasom el a szórólapot, hogy ne legyen előre semmiféle elvárásom a nézett darabbal kapcsolatban.

A Nelsonos darabon kívül min dolgozol most?

DV: November végéig a repertoáron lévő előadásokat játsszuk, a Trafóban újra lesz a Nyúzzatok meg!, és Molnár Csaba Dekameronja is. Mészáros Mátéval Kortrijkben a Next Festivalon játszuk a HINOKI-t. Aztán Csabinak decemberben lesz az ECLIPSE című új bemutatója, amiben szintén szerepelek. Közben Porteleki Áronnal februárra tervezünk egy másik bemutatót, amit szeretnénk egy nem kimondottan színházi térben játszani, de a helyszín még egyeztetés alatt áll. Utána pedig tavasszal jönne Nelsonnal a közös darab. De ezek a munkák alakulóban vannak, támogatást kell még szerezni rájuk. Most következő szeptemberig látom előre a munkáimat, amikor is Hiroaki Umedával játsszuk majd a Trafóban azt a tavasszal készülő a darabot, amit a Sziget Fesztiválon mutatunk be először. Mindegyiket nagyon várom!