Az énekes nem a dal - interjú Lukács Lászlóval

A Tankcsapda frontembere elmesélte, milyen egy magyar rocksztár élete valójában

ELLE: Mintha most, mikor az új lemez elment volna a gyártásba, kicsit gondterheltnek tűnnél. Kimélyültek a ráncaid.

Lukács László: Nyilvánvalóan nem az a cél, hogy ráncos legyek, érted, de hát az én ráncaim is az enyémek. Különösebben nem vagyok rájuk büszke, de ha arról lett volna szó, hogy ha ötven szál cigivel kevesebbet szívtam volna életemben, és akkor nem lenne itt ez a szarkaláb – hát az egyáltalán nem érdekelne. Nyilvánvalóan nem az a célom, hogy ráncos öregember legyek, de ha az leszek, akkor azt azt jelzi majd, ahogy éltem. Vagy ahogy élek.

Fiatalabban belecsaptatok a lecsóba rendesen, de ma mintha visszább vettetek volna a rockzenészek életformájából.

LL: Ez kétségtelen. Él amúgy az emberek fejében egyfajta sztereotípia, hogy egy rocksztárnak milyen lehet az élete koncert után a backstage-ben vagy a szállodában – de hát ez valóban csak a képzelet szüleménye. Lehet, hogy Amerikában meztelen nőkről szívják fel a kokaint a buli után, de ez nálunk sose működött így. Egyrészt amikor azt az életkorunkat éltük, amikor ezt csináltuk volna, akkor nem volt rá pénzünk meg lehetőségünk, hogy ilyesmit csináljunk. Időközben meg amikorra lett is volna rá lehetőségünk, vagy pénzünk, hogy ilyesmit csináljunk, akkor meg ez már nem érdekelt minket különösebben. Sokkal inkább izgat a "zenecsinálás" hétköznapi formája. Az, hogy amit csinálunk, az jó legyen. Persze ez nem azt jelenti, hogy szentek vagyunk; szűz fiúk gyülekezete. Neeem... A Tankcsapda-számok szövegeinek ilyen szempontból mindig van valami valóságalapjuk. Az összes csajozós, bulizós, drogozós, éjszakázós dalszövegnek is. De például soha nem voltunk olyan típusú zenészek, akik csak azért zenélnek, hogy drogozhassanak. Vagy hogy csajozhassanak. Azért zenélünk, mert mindig is szerettünk zenélni. Az más kérdés, hogy hazudik az a gitáros, aki ezt nem képzeli el még az elején. Aki, ahogy én magam is voltam, 12 évesen, az első gitárral beálltam a tükör elé, és néztem, hogyan kell pózolni. Hogy hogyan tudom majd a csajokat hülyíteni a színpadról. Ez benne van a pakliban. Szóval, nem a sztárság meg a pénz miatt nyomjuk. Nagyképűnek tűnhet, de tudnék én pénzt keresni mással is.

Mivel például?

LL: Mindenféle másban is ki tudnék teljesedni. Szerintem tudnék írni, és azt gondolom, hogy jók a vizuális képességeim is.

És tényleg láttad már gyerekkorodban, hogy ezt a pályát futod majd be?

LL: Abszolút. Amikor már elektromos gitárom is volt – még ha csak egy egyszerű meg NDK gyártmányú is –, és ha még csak a haverokkal a suli pincében zajongtunk, akkor is el tudtam már képzelni ezt. Sőt, akkor már határozott elképzelésem volt azt illetően, hogy ezzel akarok foglalkozni, ezt szeretném csinálni, és ebben akarok kiteljesedni. És amikor annak idején mondtam a szüleimnek, vagy a tanáraimnak, hogy azért nem megyek egyetemre vagy főiskolára, mert csak az időmet pazarolnám ott – mert amit én meg akarok tanulni, azt ott nem tanítják, és higgyék el, hogy én ezt nem csak hobbi szinten fogom csinálni, hanem nekem ez lesz az életem, ebből fogok meg is élni, ez leszek én –, akkor mindenki mondta, hogy jól van, persze, majd elmúlik ez a hülyeség. Kinövöd.

Nagyon gürcölős volt az eleje?

LL: Persze. Példul úgy kezdtük, hogy egy névtelen, senki-zenekar elindult, és azonnal saját turnét csináltunk. Egy 14 állomásos önálló országos turnét, 15 nap alatt. Volt olyan, Szombathelyen, hogy aznap nem volt koncertünk, és amennyi pénzünk volt, az mind belement az üzemanyagba meg a plakátragasztásba. Öten voltunk, és ötünknek aznap este a vacsoránk egy lapos halkonzerv volt, meg egy zacskó győri háztartási keksz. De ezt nem úgy éltük meg, hogy ez valami szörnyű dolog, hanem úgy, hogy ha-ha-ha, ilyen a rock and roll.

Érzel nosztalgiát néha?

LL: Nem. Szerettem megélni ezt, de őszintén szólva, nem bánom, hogy ma már tudok rendesen ebédelni. Ugyanazt csinálom most is, mint amit régen csináltam, legfeljebb a körülmények lettek mások. Mivel kulturáltabb körülmények között tudunk zenélni, jobb minőségben és technikai feltételek mellett, ezért sokkal inkább örömöt szerez számomra.

Tankcsapda sörrel lehetett bejutni az egyik jubileumi koncertre, benzinkúton árulják a cédéiteket, és veszik tonnaszám – elég jól megy a szerkér. A rockzenében sokan viszont a hitelességet összekötik a csórósággal.

LL: Ez nem csak a zenében van így... Magyarországon, ha valaki sikeressé, ezáltal pedig anyagilag is elismertté válik, az hirtelen mindjárt hiteltelenné is lesz. De miért lenne hiteltelen ettől valaki? Ugyanúgy dolgozom minden nap, szervezkedünk, telefonálunk, jövünk-megyünk. Nem élvezem minden pillanatát a zenekarosdinak, van, amit a legszívesebben hagynék a fenébe, de nyilván csinálom, mert az is része az egésznek!

Melyek azok a pillanatok, amelyekért igazán megéri?

LL: Az, hogy ha valaki 2014-ben, Magyarországon az ismert gazdasági, politikai, társadalmi körülmények között azzal foglalkozhat, amit szeret, és azt nem csak erkölcsileg, de még anyagilag is elismerik – ez önmagában válasz a kérdésedre. Persze, a legjobb az, amikor a színpadon állok a gitárommal. Én ott érzem magam igazán otthon. Ezért szeretek turnézni.

Ha a Tankcsapda-dalszövegeket nézzük, kétféle nőről írsz. Az egyik a kurva, akit felhívsz, jön és megtesz mindent, amit akarsz. A másik meg az, aki összetöri a szíved.

LL: Miért, ez nem így van egyébként is? Nem azért nem írok olyan dalokat, hogy "de jó együtt, és fogom a kezed, életed végéig, te vagy az én kedvesem" – mert egyébként ez ne lehetne akár igaz is, hanem azért, mert nem ezt tapasztaltam ezidáig. Persze, bár a Tankcsapda szövegeket én írom, azért nem feltétlenül mindegyik velem történik meg. Ha mondjuk azt éneklem, hogy "terrorista vagyok, egy utolsó gyilkos", akkor azért remélem, mindenki tudja és érti, hogy igazából sosem öltem meg senkit. Tehát nem kell minden egyes szót a szó szoros értelmében rám vonatkoztatni, mert ahogy a Rolling Stones is mondta: az énekes nem a dal. De az kétségtelen, hogy a személyes hangulatú, csajos, szerelmes, vagy nem szerelmes dalok jellemzően azért születnek, mert valóban az életem során leginkább ilyen kapcsolatokkal találkoztam a magam vagy a körülöttem lévő emberek életében. Vagy olyan csajokkal, akik a klasszikus rock and roll sztereotípiákban testesülnek meg: szex és rock and roll.

Nehéz egy nőnek elviselni azt az életmódot, ahogyan éltek?

LL: Kétségtelen, hogy az a fajta életritmus, vagy az a fajta, világhoz való hozzáállás, amit egy aktív rock and roll bandában lévő férfiember megtestesít, az nem a nők vagy a lányos anyák álma. Ez még akkor is igaz, ha a gitárosunknak, Sidinek is van felesége, meg két szép gyereke. A dobosunk, Tamás – neki is van kettő - ugyan már elvált, de mind a mai napig jóban van a volt feleségével, és imádja a gyerekeit. Amikor mások nyaralni mennek, ünnepnapokon lazítanak, olyankor mi soha nem vagyunk otthon. Ennek ellenére vannak olyan nők, akik ezt tiszteletben tartják és tolerálják. De azt nehéz megérteni másoknak, hogy nekünk a zenélés a legfontosabb a világon. Természetesen a család is fontos, a gyerekek is nagyon fontosak, és ha a fáj a foga a kölyködnek, akkor elviszed fogorvoshoz. De mégiscsak az van, hogy első a zenekar. Pont.

Neked lesz valaha családod?
LL: Amennyire tudatos voltam, meg amennyire célorientált már tinédzserkoromtól kezdve, annyira fogalmam sem volt soha – és most sincs, – azt illetően, lesz-e valaha klasszikus értelemben vett családom, feleségem vagy gyerekeim. Nem mondom, hogy nem lesz, mert nem tartom magam annak a fajta férfinak, aki csak azért magányos farkas, mert az milyen tökös dolog, de nem tudom, lesz-e valaha ilyen...

Az interjú folytatása az ELLE aktuális, novemberi számában található!