A francia zene és az európai életérzés ünnepe a Müpában – interjú Micheller Myrtillel és Hámori Mátéval

A francia kultúra sokszínűsége és az európai összetartozás élménye találkozik november 15-én a Müpa színpadán, ahol a Danubia Zenekar és a Micheller Myrtill közreműködésével megszólaló „Vive la France!” koncert a zene, az elegancia és az életöröm ünnepe lesz. Az ELLE magazin támogatásával megvalósuló est a francia zeneszerzők – ms. Maurice Ravel, Claude Debussy, Hector Berlioz és mások – műveit vonultatja fel, egyúttal egy zenei utazásra invitál: a barokk kortól a 20. századig. 

Az est fellépői között szerepel Micheller Myrtill énekesnő és Hámori Máté karmester, akikkel arról beszélgettünk, mit jelent számukra a francia kultúrához való kötődés, hogyan született meg ez a különleges koncertprogram, és miért hisznek abban, hogy a zene – akár francia, akár magyar – az európai identitás egyik legszebb közös nyelve.

ELLE: A Viva la France koncert a francia kultúra sokszínűségét ünnepli, ti hogyan kapcsolódtok ehhez a világhoz. Milyen élményetek, kötődésetek van az országgal?

Micheller Myrtill: Gyerekkorom óta nagy vágyam volt a nyelv elsajátítása, illetve az, hogy eljussak az országba – ez igazából egy  lelki kapcsolat, kötődés, vonzás volt. Ezért aztán el is kezdtem franciául tanulni, majd végül nyelvtanári képesítést szereztem, de ezt aztán nem ültettem át a gyakorlatba. Éneket nagyon régóta tanítok, de úgy érzem, hogy a nyelv megtanításához nem lenne elég türelmem. A mindennapokban nincs kivel gyakorolnom a francia nyelvet, de szerencsére használom éneklés közben. Franciaországgal kapcsolatban nem szűnt meg a gyermekkori, mély vonzódásom, sőt! Továbbra is egy különlegesen üdítő, maradandó élményeket adó hely számomra. Igazából mindegy is, hogy pontosan merre megyek, vagy mennyire látványos helyeken járok, egyszerűen jólesik ott töltődni. Az egyetlen problémám, hogy csak ritkán jutok el oda. 

Hámori Máté: Ha most hirtelen kéne választani, hogy hol élnék Budapesten kívül, akkor Nizzát azonnal rávágnám. Franciaország egy igazán lenyűgöző ország, és sok része van, amit még nem ismerek. Párizsban többször is jártam, de például a normandiai részen egyáltalán nem, szeretnék oda is eljutni valamikor. Többször nekifutottam a nyelvnek, de nem túl komolyan, csak „l’art pour l’art” jelleggel, és ennek megfelelő szintig jutottam. Most pont jól jönne az életemben a komolyabb francia tudás, ugyanis lehet, hogy meg kell tanulnom Kurtág francia nyelvű operáját. A gasztronómia is egyértelműen a kedvenceim közé tartozik – a borok, a sajtok, meg egyáltalán az egész konyhaművészetük –, és felnőtt fejjel sokkal jobban tudom értékelni, mint korábban.

ELLE: És a francia zene?

Micheller Myrtill: Sok alkalommal énekelek franciául, például a saját zenekarommal, a Swinguistique nevű formációval, ahol fő csapásként francia dalok, sanzonok átdolgozásait hallhatja a közönség. A francia zenének azt a szeletét ismerem a legjobban, amit mi is játszunk a zenekarral, a gypsy swing világot. Ez egy igazán vidám, virtuóz zene – szinte már bulis, ha lehet ezt mondani egy ilyen régi műfajra.

A sanzonok világát később ismertem meg, és amit különlegesen szeretek bennük, hogy mindig vannak benne mélységek, történetek. Rengeteg, szinte túlcsorduló érzelem, és ezeket előadóként könnyű és jó elődani.

A felszínes dalokkal ugyanis jóval nehezebb bármit is kezdeni. Én ebben a műfajban találtam otthonra. Pár kivétellel francia popzenét sokkal ritkábban hallgatok, az annyira nem érint mélyen, de például a francia rappet kifejezetten szeretem – jobban, mint az amerikait, holott onnan származik a műfaj. Számomra nagyon érdekes, ahogy használják a nyelvet – ami a magyarhoz hasonlóan szintén nem arról híres, hogy rövidke szótagok vannak benne – , nagyon csípem, amikor franciául jól tudnak rappelni.

Hámori Máté: Ismét rácsodálkoztam, amikor erre a koncertre gyűjtöttem össze az anyagokat, hogy milyen hihetetlenül gazdag a francia zene. Magyarország történelmileg német fennhatóság alá tartozott évszázadokig, és ennek megfelelően úgy alakult, hogy a 20. században hozzánk a francia zene, meg részben a francia irodalom is kisebb mértékben jutott el, mint a német. Ezért is lehet az, hogy sokkal gyakrabban játszanak Brahmsot, Beethovent, Mozartot, mint Debussyt, Ravelt vagy Saint-Saënst. Érdekes részlet, hogy Kocsis Zoltán annak idején külön foglalkozott azzal, hogy a francia zene jobban bejusson a magyar koncerttermekbe, de azt nem mondanám, hogy óriási áttörést ért volna el. Ezért ez a koncert erről is szól, hogy ne csak germanofilek, hanem egy kicsit frankofilek is legyünk. Illetve a francia zene sokszínűségéről. Myrtill is úgy került képbe, megkoronázva az egész koncertet, hogy azért a legtöbb ember – és valószínűleg a koncertlátogatóink nagy része is – nem biztos, hogy napi szinten Erik Satie-t vagy Debussyt hallgat, viszont Piafot mindenki ismeri. Hiszen a francia sanzonokkal, amik fontos, meghatározó szegmensét adják a francia zenének, így vagy úgy, de nagyjából mindenki találkozott már életében.

ELLE: Az egész program olyan, mint egy időutazás . Van-e olyan korszak vagy zeneszerző, ami különösen közel állt hozzátok? Hogyan találtátok ki a koncertnek a programját?

Hámori Máté: Szeretjük ezt az időutazós játékot, ami persze nem egy didaktikus zenetörténet-órát jelent, és nem azért született, hogy bemutassuk azt, amit kihagytak az emberek ének-zene órán, hanem azért, hogy a zenei fejlődés íve is átélhető legyen. Hallgatóként ezek a zenék általában úgy hatnak, ahogy közeledünk a saját korunkhoz, a kapcsolódási pontok is gyakoribbá válnak, kicsit könnyebbé válik a hallgatói élmény. Tehát a hallgatóság valószínűleg könnyebben azonosul majd a koncert második felében elhangzó művekkel, mint mondjuk egy 18. századi Rameau-operával vagy opera-részlettel, amivel kezdődik a koncert. Nekem van egy fixa ideám, hogy a zene az egy sokkal nagyobb egység, mint ahogy sokszor gondoljuk. Volt egy kampányunk, melynek az volt a szlogenje, hogy „komolyzene nincs, csak zene van”.

Én nem is használom ezt a szót, mert szerintem a zenéknek van egy közös föld alatti vízgyűjtő területe – mint a folyóknak, patakoknak, tengereknek –, és bár különböző vizeknek tűnnek, de alul találkoznak és összefüggenek.

Ugyanígy a népzene, a táncok, az énekelt zene, a balettzene, ezek mind összekapcsolódnak. Gyönyörűen kimutatható, hogy mi az összefüggés mondjuk egy Bach-mű és a széki magyar népzene között. És ugyanígy a sanzon és Rameau közt is van összefüggés – ez a zenei DNS végigvonul. Igazából csak jó zene van, meg kevésbé jó, vagy unalmas. Mi így gondolkodunk erről a Danubia Zenekarral, és ez is egy ilyen műsor. Ami hozzám leginkább közel áll, az a 20. század első 30 éve – az valami egész elképesztő időszak volt. Köztudott, hogy az irodalomban, mondjuk, ha csak a magyarra gondolunk, különleges gazdag pár évtized volt ez, amikor például Ady és Kosztolányi, Karinthy, stb. egyszerre alkotott. Ugyanez volt az európai kultúrában, amikor még Saint-Saëns is komponált, de már Stravinsky megírta A tavaszi áldozatot. Ez elképesztő gazdagság, és mi ennek csak egy töredékét ismerjük és játsszuk. És még említést érdemel a békeidők zenéje – ezzel is összefügg, és a koncertnek ez is egy fontos üzenete: hogy a sok vacakság között teremtsük meg a béke szigetét, csak a szépet hallva meg abból, ami körülvesz. Szeretnénk egy buborékot képezni Myrtillel erre a másfél-két órára, amikor mindenki letehet mindent, és kicsit visszamehet az időben.

Micheller Myrtill: Ezen a koncerten, ahogy Máté is említette, a tematikából adódóan a főcsapás természetesen a francia zeneszerzők művészete lesz. Az én énekes blokkom egy körülbelül húszpercnyi anyag, ami számomra azért különlegesen érdekes, mert ismert sanzonokból lesz egy egyveleg, nem hangoznak el teljes dalok.

Egy kicsit fölvillantunk ismert dalokat, hangulatokat egymás után, de egy egészen új kompozícióban, tulajdonképpen összehangszerelve.

Ott Rezső alkotásáról, hangszereléséről van szó. Az összeállításban úgy vettem részt, hogy elküldtem egy jókora repertoár-listát, és kértem, ha lehet, ezt vegye figyelembe, és szerencsére ő ezt meg is tette. Ezek természetesen ismert dalok, és talán mondhatjuk, hogy összeértek a szándékaink, hogy ezekkel az ismert melódiákkal húzzuk be a közönség figyelmét. Úgyhogy igen, volt beleszólásom, de az, ahogyan ez megszólal, ahogyan ez kombinálva lett, az abszolút Rezső zenei fantáziája. Ez jócskán róla is szól, ahogy ez meg fog itt szólalni, kevésbé arról, milyennek írták meg ezeket a darabokat. Egy igazi „Ott Rezső-fantáziára” számíthatnak a hallgatók. 

ELLE: Van valamilyen íve az estének, amit felrajzoltok előre?

Hámori Máté: Régen nagyon szerettem a gondolati íveket a koncertekben, az intellektuális összefüggéseket, de ez inkább önszórakoztatás volt. Most már azt gondolom, hogy a zene – bármennyire komoly – a szórakoztatóipar része. Nekem a közönség fejével kell hallgatnom a saját műsorötleteimet. A nézők figyelme pedig hasonló, mint a gyerekeké: egy darabig jelen vannak, aztán elveszítik a fókuszt, elfáradnak, kényelmetlenül ülnek, mocorognak és hasonlók. Ha egy mű hosszabb vagy nehezebb, utána jót tesz valami könnyedebb.

Fontos, hogy a gyors és lassú, a drámai és könnyedebb zenék megfelelő arányban váltsák egymást. Egy koncerten, csakúgy mint egy színházi előadáson: sírni és nevetni is kell.

Kellenek komoly pillanatok is, a többi pedig emellett a feloldódás, öröm és repülés. Ezt próbáljuk létrehozni, megteremteni. Van, amikor jobban sikerül, van, amikor kevésbé. Ha jobban sikerül, az ilyen előadásokat később újra elővesszük – vidéken és Budapesten is. Nagyon bízom benne, hogy ez is ilyen lesz.

Micheller Myrtill: Az én blokkom azért volt különlegesen izgalmas kihívás, mert így a felkészülési folyamat is más, hiszen nem egy-egy dalnak a történetét adom át egy üzenetként, hanem egy kicsit szabadabb, csapongósabb formátum ez zeneileg, egyszerre sokféle élmény fog felvillanni. Nagyon izgalmas, hiszen nem csináltam még ilyet, így még nem nyúltam ezekhez a zenékhez, úgyhogy megint egy új hozzáállással kell belemennem – ami nem unalmas, hiszen bár ugyanazok a dalok fognak felcsendülni, vagy legalábbis részleteik, mint amiket már ezer éve énekelek, de így más színezetet kapnak.

ELLE: Mit szeretnétek, mi legyen az élmény, amit a közönség hazavisz az estéről?

Micheller Myrtill: Ha csak magára a francia kultúrára gondolok, annyi melódia és érzelem van benne, annyi érzelmi utaztatást lehet ezekkel a zenékkel megcsinálni, hogy ez adja az élményt. Ha jól van eljátszva, előadva – és szerintem most nem lesz hiba –, akkor ez mély, megjegyezhető élményt ad. És valahol az is a küldetés, hogy ezt jól át tudjuk adni a közönségnek, hogy tényleg úgy menjenek el, hogy:

Jaj, de rég hallottam ezeket a darabokat, és milyen szépek, mennyire jó volt újra hallani őket. 

Hámori Máté: Összefoglalva azt mondanám, hogy végtelen életöröm. Azt gondolom, hogy annak a tapasztalása, élménye, hogy élni jó – a zene valójában erről szól. Gyönyörű szó, hogy  „játsszuk” a zenét. Rengeteg munka van benne, mégis játék – és játszani csak örömből lehet, gyűlöletből soha. Én azt várom a legtöbb koncert esetében is, hogy ez az életöröm jelen legyen, és ezzel megtelve menjenek haza az emberek. Hogy egy kicsit szebb legyen az estéjük, meg talán a másnapjuk is. És hogy érezzék: Európához tartozni jó dolog. Hogy ez a mi kultúránk, és nemcsak a magyarra lehetünk büszkék, hanem az európaira és a franciára is. 

A november 15-én megrendezett, Vive la France! – francia klasszikusok ünnepe koncetre ITT tudsz jegyet venni!