Quantcast

A Tenki-gének

A Tenki-gének

"Amennyire hasonlítgatnak minket, annyira különbözünk"

ELLE: Megkésett nőnapi tulipán?

Tenki Réka: Dalmától kaptam ajándékba a díjaim miatt.

ELLE: Ez kedves. Akkor essünk is túl ezen. Rékának csak abból van hét díja, ami úgy kezdődik, hogy „a legjobb”, a napokban a filmszakma elismerése mellé egy Jászai-díjat is begyűjtött. Híres színészek gyerekei ilyenkor szoktak nevet változtatni. Mit tehet egy húg?

Tenki Dalma: Ezt a hátizsákot sokáig cipeltem. Kiskorom óta a nővérem nyomdokaiban lépkedtem: ugyanabba az általános iskolába, gimnáziumba és néptánccsoportba jártunk, majd megpróbáltam a színművészetit is, ahová nem vettek fel – utólag azt mondom, hál’ istennek. Amikor a felvételin elhangzott, hogy itt van a „Tenki Réka húga”, egy időre belém tett egy jókora görcsöt. Aztán elvégeztem a Kaposvári Egyetem színész szakát, ahol ez soha nem került szóba.

TR: A rivalizálást mindig a közeg gerjeszti, köztünk fel sem merült ilyesmi. Dalmánál öt évvel korábban kezdtem

a pályát, és hihetetlen szerencsével velem nagyon fiatalon és gyorsan történt meg minden: huszonegy évesen kerültem

a Katonába, négy évvel később a Nemzeti Színházba, majd az Örkénybe. Dalma csak két éve végzett, és már most ugyanezt szeretnék tőle elvárni.

TD: Pedig amennyire hasonlítgatnak minket, annyira különbözünk. Külsőre is, a személyiségünkben pedig

a szarkazmusunkon kívül alig van közös.

ELLE: Tehát nem azonos szerepkörökre pályáztok? A Három nővér Másája már mindkettőtöknek megvolt.

TR: És Dalma korábban játszotta! Nekem eddig szinte kizárólag szenvedő, drámai hősnőkben volt részem...

TD: Nekem is az idei Marica grófnő szubrettszerepe volt az első, ahol anyukámnak végre nem kellett végignéznie, ahogy megvernek vagy megerőszakolnak. Úgy látszik, a karakterünkben hordozzuk az áldozattípust.

TR: Pedig tényleg teljesen normális gyerekkorunk volt.

Mi a legjellemzőbb életkép a gyerekkorotokból?

TD: Közös lakótelepi szoba, emeletes ággyal, a szőnyegen ülünk, én egy értelmezhetetlenül nagy tütü szoknyában, Réka pizsamában, és játszunk.

ELLE: És közben egyeztettétek a közös karrierterveket?

TR: A Legón kívül másról nem nagyon beszélgettünk akkoriban, a színházról legalábbis biztosan nem: sokáig fel sem merült, hogy ezt a pályát választjuk majd – annak ellenére, hogy a fél családunk a debreceni színházban dolgozott.

ELLE: Dalma a Miskolci Nemzeti Színházban, Réka a budapesti Örkényben tag. Kölcsönösen eljártok egymás előadásaira?

TR: Mióta gyerekem van, nehezebben tudom megoldani a vidéki utakat, a szabad estéimet próbálom otthon tölteni. Persze sokszor láttam már Dalmát színpadon, nyáron például a szegedi szabadtérin a Vízkereszt, vagy amit akartok előadásában nagyon izgultam érte.

TD: Nekem is ez volt az eddigi legmeghatározóbb színészi élményem. Az olvasópróbán körbenéztem, Alföldi, Hernádi, Bodrogi, majd több ezer néző figyelt Viola szerepében. Én Rékát szinte minden munkájában láttam.

(...)

ELLE: A híres színésznőktől hallott inspiráló beszédek közül ti melyikre kaptátok fel a fejeteket?

TD: Amikor Meryl Streep a tavalyi Golden Globe-on nemcsak a nők helyzetéről beszélt, de kritizálta Trump sérülteken való gúnyolódását is. A sérültek régóta  szívügyem, a szakdolgozatomat is a Baltazár Színházból (értelmi sérültekből álló társulat – a szerk.) írtam, és nemrég beiratkoztam gyógypedagógia szakra is. Egyszer szeretnék alapítani egy színházi csoportot érintett gyerekekkel.

TR: Nekem nem beszéd, hanem Audrey Hepburn UNICEF-nagyköveti missziói vagy Angelina Jolie jut eszembe,

aki több harmadik világbeli gyereket fogadott örökbe. Én általában minden olyan ügyre érzékeny vagyok, ami nehéz körülmények között élő gyerekekkel kapcsolatos.

ELLE: A színház mennyire szolidáris a kisgyermekes munkavállalóival szemben?

TR: Ha erős vagy, és meghatározod a feltételeidet, akkor jól működik ez a kapcsolat. Ha nem adsz hangot az igényeidnek, akkor magadra maradsz. Kisgyerekes színésznőként is minden nehéz helyzetet meg lehet oldani, ezt tapasztalatból mondom.

Patakfalvi Dóra