Jobban vagyok. És most?

Az elmúlt évek globális és társadalmi tapasztalatai, a tömegmédia, valamint az újabb témába vágó kutatások és felismerések hatására egyre inkább középpontba kerül a pszichés állapotunk kérdése. Ám amíg a terápiás lehetőségekről sok szó esik, jóval kevesebbet beszélünk arról, mivel jár valójában, ha elkezdjük jobban érezni magunkat.

Gyerekkorunk meséinek főszereplője megharcolja a harcait, szembenéz a legfélelmetesebb szörnyeteggel, majd elnyeri méltó jutalmát. Slussz-passz. Habár a mesék szüzséje, a bennük rejlő toposzok és szimbólumok sok mindent taníthatnak nekünk – nem hiába vált a meseterápia a 21. század egyik népszerű önismereti irányzatává –, gyakran itt véget is ér a történet. Pedig a boldog vég valaminek a kezdete is egyben. A korábbi tetteinkkel való szembesülés miatt érzett megbánás, bűntudat és szégyenérzet időszakáé, de meghatározó érzés lehet a félelem és a szorongás is, hiszen sokan tartanak a visszaeséstől, azaz attól, hogy a „jobban levés” talán csak átmeneti állapot.

Egyéntől, problémától, terápiától, szociális és kulturális közegtől függően változó, ki milyen utat jár be, mire elkezdi jobban érezni magát, és az is, mit jelent mindez számára. Egy biztos, nem érdemes a saját gyógyulásunkat másokéval összehasonlítani (ahogy mondjuk azt is fölösleges méricskélni, kinek a traumája súlyosabb), azt viszont érdemes észben tartani, hogy mások is úton vannak, hogy rajtunk kívül nagyon sokan küzdenek különféle mentális problémákkal. Lehet, hogy a mi utunk kacskaringósabb, hosszabb, vagy kevésbé meredek, mint másoké, de nekünk ezt kell végigjárnunk.

A szembesülés fájdalma

Nem véletlenül volt már Sigmund Freud is (túlságosan) belegabalyodva az antik mitológiába. Oidipuszt egy jóslat miatt utasították el és akarták megölni a szülei, miszerint ha felnő, végez apjával és feleségül veszi az anyját. A szülők kegyetlen terve azonban nem vált be, a magára hagyott Oidipusz életben maradt, felcseperedett, és tudtán kívül beteljesítette az egykori jóslatot. Megölte apját – akit nem ismert – egy országúti incidens során, majd miután megszabadította Thébai városát a Szphinxtől és tettéért cserébe királlyá választották, feleségül vette az özvegyen maradt királynét, akitől négy gyermeke született. Múltjával akkor szembesült, amikor nyomozásba kezdett, hogy megtudja, miért sújtja dögvész a várost. A rettenetes igazságra ráébredve anyja felakasztotta magát, ő maga pedig kiszúrta saját szemét. Szimbolikus tette a terápia során feltáruló emlékek, történetek, nem utolsó sorban az önmagunkkal és múltbéli tetteinkkel való szembenézés fájdalmas és sokszor szinte elviselhetetlen mivoltának metaforája lehet.

„A múltunkkal való szembenézés és megbékélés előbb-utóbb felbukkan a terápia során. Vannak elszalasztott lehetőségek, amiket már nincs mód helyrehozni. Lehet ez egy megromlott párkapcsolat, vagy ha valaki sok-sok éven át volt függő, annak lehetnek olyan egészségügyi következményei, amiket már nem tudunk visszafordítani. A terápia alatt azt tanítjuk meg a kliensnek, hogy az ezzel kapcsolatban felmerülő megbánás, bűntudat és szégyen adekvát érzések. A terápia lezárásakor és később is, amikor erre az időszakra visszatekint, segítség lehet az a megengedő attitűd, hogy egykor úgy döntöttem, ahogy, de ma már dönthetek másként. Van választásom. Jóvá tehetem a hibáimat. Tanultam belőlük” – mondja Pázmándi Ivett klinikai szakpszichológus, EMDR-terapeuta.

„Fontos tudatosítanunk magunkban, hogy egykor annyit tudtunk tenni” – javasolja Csomor Mária mentálhigiénés szakember is, hangsúlyozva az önmagunk felé irányuló elfogadás fontosságát. Azt mondja, a saját életében is szüksége volt új perspektívára, hogy távolabbról tudjon ránézni a múltbéli eseményekre. Dacból lett rendőr, a szülei más pályára szánták. Aztán huszonöt évnyi szolgálat után egyre inkább érezte, hogy váltania kell. Új utakat keresett, és előbb mediátorként, majd mentálhigiénés szakemberként kezdett dolgozni. És hogy mi az igazán érdekes? Kiderült, hogy rendőri tapasztalatai, az ott átélt, gyakran nagyon megterhelő helyzetek stabil alapot adtak a mostani hivatásának, hogy segíteni tudjon másokat.

„Sokszor eszembe jut, hogy cselekedhettem volna máshogy, vagy hogy ragaszkodtam olyan helyzetekhez, amikhez nem kellett volna. De mintha ezeknek meg kellett volna történniük ahhoz, hogy most ott tarthassak, ahol. Ennek tudatában utólag már nem úgy látom, hogy elszalasztottam volna magamat” – véli Eszter, aki sokévnyi önismereti munka és terápia után nemcsak odáig jutott, hogy el tudta engedni a jobban levés után érzett bűntudatát, de ma már ő is segít másoknak a női jóga és a meseterápia módszereivel.

Az ismerős rossz, az ismeretlen jó

Rutinos terápiára járókban felmerülhet a kérdés, merünk-e egyáltalán jól lenni. A kérdés triviálisnak tűnhet, mégsem az. A mentális betegség, az a köré szervezett élet és kapcsolatrendszer ugyanis minden nehézségével és szenvedésével együtt otthonossá, ismerőssé válhat egy idő után – sőt, akár bizonyos előnyökkel is járhat. Ez a gubó az, amit az ember ismer, és ha kikukkant belőle, csupa olyasmit tapasztal, ami ismeretlen – ennélfogva ijesztő – számára.

„Az a tudat, hogy valamit legalább ismerünk, sokszor fogva tarthat bennünket, mivel adhat egyfajta hamis biztonságérzetet” – erősíti meg a pszichológus, Pázmándi Ivett.

Ha valaki például hosszú ideig úgy élt, hogy nem mozdult ki, nem járt társaságba, nem tartotta a kapcsolatot másokkal, még akkor is nehezebben nyit a világra, ha egyébként már jobban érzi magát, és volna igénye arra, hogy közösségben legyen. Ilyenkor is hasznos, ha az ember megengedő önmagával: ha elfogadja, hogy csakis a saját tempójában haladhat. Elképzelhetjük ezt a folyamatot úgy, mintha egy hűvös vizű tóba indulnánk fürödni: csak kis léptekkel, apránként, türelmesen haladhatunk előre.

„Szembe kell nézni a mentális betegség előnyeivel is, el kell engedni, sőt néha el kell gyászolni azokat” – hívja fel a figyelmet egy szintén nagyon lényeges aspektusra Pázmándi Ivett.

Mert akármennyire is fájdalmas és megterhelő mentális betegséggel élni, előfordulhat, hogy emiatt több figyelmet, törődést, gyengédséget kap az ember a környezetétől, legyen szó akár a párkapcsolatáról, akár a családjáról, barátairól. Ilyen esetben felmerülhet a kérdés, vajon megkapja-e mindezt majd akkor is, ha jobban lesz.

„Tudatosítanunk kell magunkban, hogy nekünk ez hosszú távon nem jó. Ha úgy is tűnik, hogy jól esne ugyanazt csinálni, mint korábban, nem szabad bedőlni ennek az érzésnek” – mondja Éva, aki évekkel ezelőtt pszichoszomatikus tünetek miatt kért segítséget, és a pszichoterápiát jelenleg is folytatja. Ahogy mondja, a megszokott automatizmusok néha még mindig működésbe lépnének nála, ha nem lenne résen. „Az embernek rá kell jönnie arra, hogy ez egy látszatbiztonság. Ami egykor hatékonynak tűnt, az később már inkább ellened dolgozik.” 

Felkészülni a változásra

Csomor Mária már az első találkozáskor felhívja rá a kliensei figyelmét, hogy készüljenek fel a változásra. Habár ebben az esetben nem pszichoterápiáról van szó, a segítő beszélgetések is az önismeret fejlődését szolgálják. Ez a folyamat pedig óhatatlanul belső változással jár, ami kihat az ember kapcsolataira is.

Eszter is megtapasztalta ezt a változást. A terápiás munka hatására képessé vált jobban meghúzni a határait, ez azonban olyannyira radikális változásnak tűnt a családja számára, hogy nem is tudtak igazán mit kezdeni vele. Egy vita alkalmával például az apja azt mondta, nem tudja, mi történt vele, de úgy tűnik, megőrült. Eszter viszont még soha nem érezte magát „normálisabbnak”. A régi barátai sem értették, mi történt vele. Hová lett a régi Eszter, aki mindenre igent mondott? A régi barátságok így aztán egykori barátságokká váltak. A veszteségek mellett viszont több új, őszinte kapcsolata lett, amelyeket már nem a játszmák határoznak meg.

„A terápia hatására kialakuló új én egészségesebb határokat kezd el képviselni, és ez természetesen a családra, barátokra is kihat. Ha már nem alkalmazkodik valaki úgy a környezetében lévőkhöz, mint korábban, nem ritka, hogy a rokonai, barátai, ismerősei megjegyzik: a terápia nincs jó hatással az illetőre” – erősíti meg Eszter tapasztalatait Pázmándi Ivett.

A pszichológus ezzel együtt azt tapasztalja, hogy a terápia pozitív irányba is terelheti a már meglévő kapcsolatokat. „Jó esetben a családtagok és a barátok nyitottan állnak ehhez az új énhez, és új szintre kerülhet a kapcsolatuk. Mélyülhet, tartalmasabbá válhat, sokszor az is előfordul, hogy bár már nem beszélnek olyan gyakran, mint korábban, mégis őszintébbek egymással.”

Ezt élte át Kata is, akinek a terápia után szorosabbá vált a kapcsolata az apukájával. Mint mondja, mindig is túl közel álltak egymáshoz az anyukájával, az apukájával viszont nem tudtak kapcsolódni. Az önismereti munka azonban segített kialakítani az egyensúlyt. És habár ma már tisztábban látja azokat az eseményeket is, amelyek negatívan hatottak a múltjában, mégis nagyobb mértékű benne az elfogadás, mint valaha.

A visszaeséstől való félelem

Ahogyan egy barátnőm szokta mondani, a terápia nem szerviz, ahová bemegy az ember, megjavítják, és jön a happy end. Vannak hátralépések, amik ijesztőek vagy kiábrándítóak lehetnek. 

„Örüljünk, amikor jobban vagyunk, de tudatosítsuk magunkban, hogy minden elmúlik egyszer. Így nem fog annyira padlóra vinni bennünket a boldogtalanság sem, hiszen az is elmúlik valamikor” – véli Csomor Mária.

Eszternek nehéz élethelyzetekkel kellett megbirkóznia az utóbbi egy évben, de azt tapasztalta, hogy a régebbi működésével ellentétben jobban felismeri a saját érzéseit, nem bonyolítja, nem dramatizálja őket, hanem elfogadja, hogy az adott helyzetben azt érzi, amit.

„Lehetünk jó barátai önmagunknak. Egy idő után elmúlik a görcsös szorongás, hogy jól akarunk lenni. Maga az alaphelyzet változik meg, ahonnan már nem lesz annyira félelmetes annak a gondolata, hogy esetleg lesznek még nehezebb időszakaink” – meséli Eszter, akinek a terápia mellett a jógával és a testalapú módszerekkel való megismerkedés, valamint a mindfulness segített sokat abban, hogy ne azonosuljon az időnként rátörő szorongásával. 

„Fontos tudni, hogy a visszaesés teljesen természetes, normális folyamat. Nem kell, és nem is tudunk mindig boldogok lenni. A nehéz érzések ugyanúgy az életünk részei. Ha nem sikerül egy vizsga, érthető, hogy elkeseredünk, de aztán megyünk tovább. Újra nekirugaszkodunk, haladunk, fejlődünk” – magyarázza Pázmándi Ivett.

Éva is megtapasztalta, hogy időnként adódnak olyan helyzetek, amelyektől ismét rosszabbul érzi magát. Ahogy mondja, tisztában van vele, hogy ez nem olyasmi, aminek egyszer csak vége szakad, hogy van egy pont, ami után már soha többé nem szorong majd. „Egyre tudatosabbá kell válnom, meg kell tanulnom, mik azok a helyzetek, amik beindítják a szorongást nálam. Ha ezeket felismerem, fel tudok rájuk készülni” – vallja.

Katának is az vált be, hogy nagyobb figyelmet fordít önmagára. Azt mondja, megtapasztalta, hogy egyértelmű a kapcsolat a szellemi, fizikai kimerültség és a pszichés kifáradás között. Éppen ezért már akkor lép, amikor a legelső jeleket észleli. Ilyenkor kerek-perec megmondja a férjének és a gyerekeinek, hogy pihenésre van szüksége – és pihen is. 

A pszichológus szerint is fontos, hogy beépítsünk olyan technikákat az életünkbe, amelyek hasznosak a mentális jóllétünk szempontjából. Változó, hogy kinek mi válik be, de vannak olyan általánosan alkalmazható módszerek, amelyek segíthetnek az egyensúly visszaállításában és megtartásában.

„Ilyen lehet a napirend, a meditáció, a hálanapló, a rendszeres mozgás, az egészséges étkezés, az elegendő alvás, valamint a támogató szociális kapcsolatok ápolása. Az EMDR-terápia kezdetén stabilizációs technikákat tanítunk a klienseknek, amiket biztonsággal alkalmazhatnak önmagukon nemcsak a folyamat közben, de a terápia lezárását követően is. Általában amikor valaki visszaesik, kiderül, hogy a korábban jól működő eszközök idővel kikoptak a repertoárjából a hétköznapok során, és azokat kell újra beillesztenie a mindennapjaiba” – osztja meg tapasztalatait Pázmándi Ivett. „Fontos arról is beszélni, hogy ha a későbbiekben az illető ismét nehezebb élethelyzettel találja magát szemben, van lehetősége visszajönni, és ideális esetben egy rövidebb, néhány alkalmas ülésen részt venni.”

Fontos, hogy az ember a visszaeséseket ne kudarcként élje meg. Éva szerint ebben segítségünkre lehet a nyílt, őszinte kommunikáció. Azt mondja, nagyon megnyugtató, hogy a férjével tud beszélni arról, min megy keresztül éppen. Ha beavatjuk a környezetünket abba, hogy mi zajlik bennünk, talán nem érzik át, vagy nem értik teljesen, de lesz egyfajta rálátásuk a dologra. Így sem ők, sem mi nem éljük meg kudarcként a nehezebb periódusokat. 

Minden jó, ha

Időről időre lehetnek kihívások, megtorpanások, megzuhanások az életünkben – még egy terápiás folyamat sikeres lezárását követően is. Az emberi kapcsolataink dinamikája, a körülöttünk zajló megannyi esemény, a valóságunk hihetetlen tempóban változik, ami mellett képtelenség volna azt gondolni, hogy ha egyszer jobban lettünk, már soha semmi gondunk nem lesz. Lesz – de ez nem feltétlen egyenlő a visszaeséssel. Az új problémákkal már erősebben, felkészültebben nézhetünk szembe. Ha megtanulunk határokat húzni, szembe tudunk nézni önmagunkkal, a múltunkkal, felfegyverkezünk a számunkra hasznos technikákkal, és ez olyan erőt adhat, amivel tovább tudunk haladni az úton, bármit is hozzon az élet. Ha szerencsénk van, akadnak útitársaink is, akik elkísérnek minket, és akiket mi is kísérhetünk. De ez már egy másik mese.