„Ha az ember jó színész akar lenni, akkor el kell követni bizonyos hibákat”

Minden szerepnél a határait feszegeti, minden további nélkül vállalja a korát, és úgy tűnik, az idő előrehaladtával egyre autonómabb személyiség. Kate Winslet a folyamatos kiteljesedés megtestesítője.

A tehetség és a természetesség mintapéldája, és egy olyan antidíva, akinek minden adottsága meglenne a valódi dívasághoz. Kate Winslet egy meteor sebességével robbant be a filmiparba, majd nyerte el annak legtekintélyesebb díjait – ő volt a legfiatalabb színésznő, aki a legtöbb Oscar-jelölést kapta, és azon kevesek egyike, akik Oscar-, Emmy- és Grammy-díjat is hazavittek. Újabban a L’Oréal Paris új nemzetközi nagykövete, és bármilyen hihetetlen, de hamarosan pályakezdésének harmincéves évfordulóját ünnepeli.

Hamarosan ugyan több filmje is érkezik a mozikba (többek között az Avatar második része), egyhamar nem lesz könnyű fölülmúlnia két legutóbbi alakítását. Az Easttowni rejtélyek (Mare of Easttown) című HBO-sorozat borús hangulatú thrillere és Ammonite (magyarul Örök lenyomat) című finom kamaradrámájának főszerepe pályája kiemelkedő munkái. Utóbbiban Mary Anninget alakítja, aki a 19. század első felében forradalmasította a paleontológia tudományát, és aki beleszeret egy fiatal, férjezett nőbe. 

Elle: Hogyan készült fel az Ammonite Mary Anningjének egyszerre érzékeny, másrészt nagyon is fizikai szerepére?

Kate Winslet: Egyértelmű volt, hogy annak a Kate Winsletnek, akit a nagyközönség a vörös szőnyegről ismer, el kell tűnnie, egyszerűen ki kell radíroznom, ha tényleg a magamévá akarom tenni ezt a különleges személyiséget. Újra meg kellett tanulnom játszani. 17 éves korom óta vagyok színésznő, azóta magamévá tettem bizonyos szakmai fogásokat, és valamilyennek elkönyveltek. Ebben a filmben azt éreztem, hogy a nulláról kell kezdenem mindent. Nagyon kevés a filmben a dialógus, alig kell megszólalnom, ez nekem új volt. Sokkal inkább a testem volt a munkaeszközöm, mint a hangom. Meg kellett változtatnom a mozgásomat is, a karomat meg úgy kigyúrtam, mint egy megszállott. Még rajzolni is megtanultam, mert Mary Anningnek nem volt fényképezőgépe, és minden felfedezését a füzeteibe rajzolta le.

Elle: Mary Anningnek a film története szerint egy nő a szerelme, bár ezt semmiféle történeti adat nem támasztja alá. Mit gondol az alkotói szabadságnak erről a megnyilvánulásáról?

KW: Semmi nem bizonyítja, hogy bármilyen szerelme lett volna, akár férfi, akár nő. Azt viszont tudjuk, hogy nagyon fontos és mély kapcsolatai voltak más nőkkel. Ez biztos. Mary erősen patriarchális társadalomban élt, és őszintén szólva egyáltalán nem zavart, hogy a filmben nő a szerelme, akivel teljesen egyenrangú partnerek.

Elle: Napjainkban az inkluzivitás fogalma előtt új dimenziók nyíltak meg. Hogy éli meg ezt a változást?

KW: Mindig is azt hangoztattam, hogy a világnak befogadóbbnak kellene lennie, és ez most valóban megtörténik. Hogy én hogyan ültetem át ezt a gyakorlatba? Úgy, hogy nagyon nyitott vagyok a gyermekeimmel, értékelem a sokféleséggel kapcsolatos nézeteiket, bátorítom őket vitákra, és igyekszem normalizálni az azonos neműek kapcsolatát és házasságát. Ez az egyetlen módja annak, hogy a fiatalabb generáció megértse, hogy a világnak muszáj ebbe az irányba haladnia.

Elle: Együtt koreografálták meg a szerelmi jelenetet a partnerével, Saoirse Ronannel, pedig ez általában a rendező vagy egy „sex coach” feladata szokott lenni.

KW: Én mindig is beleraktam a magam elképzeléseit az ilyen típusú jelenetekbe. Nagyon sokat beszélgettünk Saoirse-val erről előkészítés közben. Az volt a célunk, hogy a két nő közötti kapcsolat hihető legyen. Francis Lee nem titkolja a saját homoszexualitását, és örült, amikor meghallgatta a javaslatainkat. Maximálisan megbíztunk egymásban Saoirse-val, csodálatos élmény volt.

Elle: Mit kapott ettől a forgatástól?

KW: 45 éves vagyok. Tisztában vagyok vele, hogy az arcom megváltozott, a nyakam sem olyan, mint régen, a kezem sem, és az egész testem magán viseli az idő nyomait. 28 éve dolgozom a filmiparban, azaz mondhatjuk, hogy egy örökkévalóság óta. Változom, és el is fogadom a változásokat. Büszke vagyok rá, hogy nem próbálom eltakarni a ráncaimat. Kifejezetten üdítő volt olyan nőt játszani, aki fütyül arra, hogy hogyan néz ki, sőt semennyire nem foglalkozik a témával. Mary Anning soha nem néz bele a tükörbe, és kicsit magamra is ismertem ebben a szerepben. Én sem vagyok hiú egy kicsit sem. Reggel felkelek, fogat mosok, lezuhanyozom, bekenem az arcom egy táplálókrémmel, és ennyi. Nem nézegetem magam a tükörben.

Elle: Ezt adta tovább a lányának is?

KW: Igen. De amikor Mia velem van, akkor arra mindig figyelek, hogy pozitív szavakat és kifejezéseket használjak. Az én anyám a szavaiban folyamatosan leértékelte saját magát. Nem látta magát szépnek, és egyáltalán nem szerette a testét. Még ma is előfordul, hogy azt mondja: „Ezt nem vehetem föl, nem illik hozzám…” Az egész életéhez így állt hozzá, és ez szomorú. Én elhatároztam, hogy nem így fogom csinálni. Ha az ember saját magáról negatív képet közvetít a gyerekeinek, az nincs rendben.

Elle: Egykor az iskolában még önt is csúfolták, és a Titanic premierje után is rengeteg kritika érte a súlya miatt. Ezekre az élményekre hogyan gondol vissza?

KW: Jól emlékszem a Titanic bemutatóját követő újságcikkekre. Megdöbbenve olvastam őket, és nem értettem, miért írják mindezt – én akkor egy teljesen normális méretű, egészséges nő voltam. Nagyon fájt, de azt mondtam magamnak: „Várj egy kicsit. Ez a ti problémátok, nem az enyém! Ez a ti kiforgatott, beteges elképzelésetek arról, szerintetek hogyan kellene kinézniük a nőknek Hollywoodban – én nem ilyen vagyok!” Így mindez éppen arra motivált, hogy még inkább hű maradjak ahhoz, aki valójában vagyok. Én olyan nőket akarok képviselni, akik ugyanebben hisznek. Emiatt arra köteleztem el magam, hogy minden téren hitelesebb legyek: a magánéletemben éppúgy, mint a munkámban, vagy az olyan beszélgetésekben is, mint ami most közöttünk is zajlik.

Elle: A színészek legnagyobb része ma már jelen van a közösségi oldalakon, ön viszont nincs. Miért?

KW: Amikor én kezdtem a pályát, az angol sajtó tényleg nem hagyott békén. Megtanultam ezzel élni. Ha nem foglalkoztam egy cikkel vagy egy kritikával, tudtam, hogy másnap vagy legkésőbb egy hét múlva már senkit nem fog érdekelni. Elfelejtik. De ma minden megmarad. Szerintem ez veszélyes a fiatal színészekre, mert így azt tanulják meg, hogy folyton ezzel kell foglalkozniuk. Ha az ember jó színész akar lenni, akkor el kell követni bizonyos hibákat, és tanulni belőlük. De nem szabad, hogy azok rád ragadjanak és megakadályozzák a fejlődésedet. Én a magam részéről örülök, hogy nem most kezdem a pályát.

A cikk eredetileg az Elle magazin szeptemberi lapszámában jelent meg.