„Vékony lettem és emiatt elhízás fóbiás”

"Távolról sem voltam felkészülve arra, hogy mi fog történni, amikor idáig jutok."

Régen túlsúlyos voltam, úgy húsz kilóval. Nem voltam súlyosan elhízott. Saját mércém szerint „kényelmetlen” volt nyáron: a pántos toppokban nem éreztem jól magam; a combjaim összedörzsölődtek és összeragadtak. A baráti társaságomban egész végi a tinédzser korom alatt és a húszas éveim elején én voltam a „vicces” aki a kabátokat tartotta.

„Nigella” volt a becenevem, mert mindenkire főztem – aztán megettem mindent. Amikor elmentek a vendégek, a mosogatónál állva ettem meg a maradékot. Ettem, amikor boldog voltam és szomorú és unatkoztam és magányos voltam – bűntudat és szégyen töltött el, amikor megtettem. Amikor megdicsértek az emberek, mindig azt mondták, hogy szép az arcom. Sötét harisnyát és denevér ujjú kardigánt viseltem. Jobban szerettem a szexet, ha le volt kapcsolva a villany.

Aztán egy nap, 25 évesen, végre megértettem a kalóriákat. Rájöttem, hogy 1000-el többet ettem meg a napi ajánlott kalóriamennyiségnél. Tudom, hogy ha titokban össze vagy zavarodva a saját súlyod miatt, tudni szeretnéd, hogyan fogytam le. A válasz mindig ugyan az. Edzeni kezdtem, számoltam a kalóriákat és néha kihagytam a reggelit. Hét hónap alatt „vékony” lettem.

Távolról sem voltam felkészülve arra, hogy mi fog történni, amikor idáig jutok. Először nem mértem meg magam, de éreztem, hogy valami drasztikusan megváltozott, mert mindenki furcsán kezdett viselkedni. Először volt az az elsöprő érzésem, hogy más nők féltékenyek rám. Minél vékonyabb lettem, annál féltékenyebbek lettek, és ez az érzés teljesen megrészegített. Korábbi barátaim újra előkerültek, a vékony anyám úgy tűnt büszkébb lett rám. Teljesen abszurdnak tűnt számomra, hogy csak annyit kellett tennem, hogy banánt eszek reggelire és eszméletlenül vonzó pasik küldenek üzenetet. Egyértelműen dögös emberek hívtak meg bulikba. Erősnek éreztem magam, szelfiket készítettem, már nem kellett viccesnek lennem.

A probléma az volt, hogy elő hozta belőlem a versenyszellemet, amely azóta sem igazán távozott. Minél jobban megszereztem az irányítást azon képességem felett, hogy visszafogjam magam a büféasztalnál, annál jobban undorodtam attól, hogy mások képtelenek erre. Amikor megnéztem az „előtte” fotóimat (van egy olyan, amin egy sonkát tartok a karomban, mint egy csecsemőt, ez a kép még most is borzalommal tölt el), visszataszítónak éreztem magam a testem iránti tisztelet hiánya miatt. Vékonyabbá válásom elhízás fóbiássá tett, és ez nem olyasmi, amit képes vagyok nyíltan beismerni.

Nem szeretek kövér emberek közelében lenni; nincsenek kövér barátaim, folyamatosan ítélkezem felettük. Mióta viszonylagos irányítást szereztem az étkezési szokásaim felett, nagyon nehéz néznem, ahogy valaki túleszi magát. Amikor az elhízott kollégáim nagy ebédet tartanak vagy fánkot hoznak az irodába, különös izgalmat érzek, ahogy fejben összeszámolom, hogy mennyi kalóriát fogyasztanak el egyszerre. Úgy tehetnék, mintha az egészségük iránti jó szándékú aggodalom motiválná, de nem az. Erkölcsi kudarcnak látom, képtelennek - ahogy hittem magamról -, hogy ellenőrizzék, mit esznek. Azért tudom ezt, mert szégyent érzek a saját étkezési szokásaimmal kapcsolatban, és az a tény, hogy soha nem akarok visszatérni, de nem tudom elnyomni az undoromat.

Ezt senkivel nem oszthatom meg. A test pozitivitás mozgalom miatt, amelyet márkák irányítottak és mely naponta felbukkan a közösségi média felületeimen, ellentmondásos érzéseim vannak. Óvatos vagyok, hogy soha ne fejezzem ki a testem iránti ellenszenvemet a barátaim körül. Néhányan közülük nagyobbak, mint én, így ez gonosznak tűnne. Egy ismerősöm ráadásul body positive influenszer az Instagramon. Tetszik az összes bejegyzése, nem akarom, hogy úgy tűnjön, gyűlölködöm.  Próbáltam az agyamat átállítani, hogy szeresse a nagy testeket, bámultam a social médiában a pozitív testképpel foglalkozó oldalakat és megpróbáltam megtalálni a szépséget bennük, de az az igazság, hogy nem találom azokat a testeket erősnek és szépnek, hanem visszataszítónak, mert én mindig is az a túlsúlyos ember leszek. Sosem leszek olyan sovány, amilyen igazán lenni szeretnék.

Biztos vagyok benne, hogy sok olyan ember van, aki csak szeret enni, szereti a testét és nem érdekli őket, mit gondolnak mások, de nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy ez csak erről szól. Azt hiszem, sok embernek nagyon nem tetszik az étellel fennálló titkos és szégyenteljes kapcsolata, de nincs kinek elmondania. Azt hiszem, azt csinálják, amit én. Gyakran beírom a keresőbe, hogy „Adele fogyása” és „Jessica Simpson kövér”. Vagy összehasonlítom az iskolai barátok egész alakos Facebook fotóit. Amikor megteszem, kis megkönnyebbülést érzek, hogy nem engedtem el magam annyira, mint azok a nők.

Nem vagyok büszke a viselkedésemre és azzal is tisztában vagyok, hogy nem különösebben praktikus együtt élni a Weight Watchers edzőjének hangjával a fejemben. A súlyomat nehezen tartom meg, ezért tudom, hogy bizonytalan. A fogyás folyamata megtanított félni, hogy újra meghízok.

Most hatvan kiló vagyok (a diéta nem volt fenntartatható) de még mindig gyűlölöm a testem. Nagyon valószínű, hogy amikor gyerekeim lesznek, utálni fogom a „terhességem utáni” testemet, és emiatt nagyon szomorú vagyok.  De azt is tudom, hogy nem feltétlenül az én hibám, hogy így érzek. Bár viszonylagos tudatlanságban éltem, mielőtt lefogytam volna, most azzal a tudattal élek, hogy a társadalom vékony emberként „jobbnak” talál. Mindig küzdeni fogok, hogy elengedjem ezt az érzést.