Nem kell mások elvárásainak megfelelni

Bár a szüleim sosem mondták nekem, hogy jól kell teljesítenem, óriási nyomást gyakoroltam magamra a siker érdekében.

Olyan gyerekkorom volt, amely szétszóródott az egész világon. A nővérem és én követtük a szüleinket országról országra, ahogy keresték a lehetőségeket, hogy orvosként építsék a szakterületeiket. A szüleim elsőgenerációs nigériai bevándorlók –a bevándorló sikertörténetének kiváló példája. Szembe kellett nézniük az ő saját megpróbáltatásaikkal, amikor dél-ázsiai / fekete párként letelepedtek Angliában a kétezres évek elején és nagy bátorsággal küzdöttek meg ezekkel a nehézségekkel. Hihetetlenül felnéztem rájuk.

De egy másodikgenerációs bevándorlónak saját kihívásai vannak – az enyémeket a szüleim nem feltétlenül értették meg. Nem nőttek fel a nyugati csábítással és nem várták, hogy a lányuk megadja magát nekik. „Moziba akarsz menni? morgolódott az apám. „Én sosem jártam moziban.” De pontosan tisztában voltak néhány olyan kihívással, amivel szembe kellett néznem: „Te egy fekete muszlim nő vagy. Háromszor olyan keményen kell dolgoznod, hogy egyáltalán figyelembe vegyenek” mondták.

Ha egy baráti család fia jól teljesített az iskolában, másnap hallottam róla. Ha 99 százalékot vittem haza 100 százalék helyett, kényelmetlen poénkodás következett: „Hol van az az egy?”. Mindennél jobban szerettem volna, hogy büszkék legyenek rám.

Szükségem volt arra, hogy az apám lássa, hogy a rengeteg mozi ellenére, az ottalvós bulik és a fiúk fenyegetései ellenére, még mindig érdemes volt idejönni, a számunkra nyújtott lehetőségek miatt. Bár a szüleim sosem mondták nekem, hogy jól kell teljesítenem, óriási nyomást gyakoroltam magamra a siker érdekében.

Nem csak a szüleimről volt szó. Az egész nigériai családom azt várta azoktól a gyerekektől, akik Angliában éltek, hogy legvadabb álmaikon túl is sikeresek legyenek. Egy bevándorló család számára, a gyerekeik sikere nem csak büszkeség kérdése. Kétségbeesésből született – ha olyan országba viszed a gyerekeidet, ahol elveszíthetik kapcsolatukat a gyökereikkel, akkor kell valami, amit fel tudsz mutatni.

A bevándorló gyerekek számára a siker többről szól, mint te; az egész családot ábrázolja. Tudatában vagy annak, hogy a szüleid akkor tekinthetők sikeresnek, ha a gyerekeik is azok. A gyerekkoromat félelemben töltöttem, hogy mi történne, ha valami nem sikerül. Mindent megtettem, amit tudtam, hogy megakadályozzam, hogy ez valósággá váljon. Hozzászoktam, hogy büszkeséget látok az apám arcán; szégyenlős lennék, de mégis büszke, ha az apám dicsekedne velem.

Felfedeztem, hogy jól teljesíteni az identitás felvételének csodálatos módja egy bevándorló számára – még ha nem is voltam elég dél-ázsiai vagy fekete vagy angol, de legalább egy eszköz voltam a szüleim számára. A probléma azzal, hogy eszköz vagy az az, hogy elhanyagolja azt, ki vagy az osztályzatok és a különórákon kívül. Sosem töltöttem időt azzal, hogy bármely más részemen dolgozzak, így sosem jöttem rá ki vagyok a sikereimen kívül.

Ez az identitásom része lett: hogyan mutattak be – minden teljesítményem megelőzött engem. Ez nem ritka a dél-ázsiai kultúrában. Ismertem olyan embereket, akik azok voltak, amit elértek: Bilal volt az, aki nemzetközi sakkversenyt nyert, Suraj az ortopéd sebész, Aisha tudta kívülről a Koránt.

Nem lehetsz biztos a sikerben. Ez a lecke hirtelen érkezett, amikor azt gondoltam, hogy ez a legkönnyebb rész lesz. A jogi pályafutásomat az egyetem második évében eltöltött gyakorlat határozná meg. Fárasztó értékelések után hármat ajánlottak fel nekem. A szakmai gyakorlat valójában formalitás volt: ha helyet kaptál, szinte biztos, hogy munkát kínálnak fel. A nyári gyakorlat után, csak várnunk kellett, hogy halljunk felőlük. Lassan mindenki megkapta az állásajánlatot. Az enyém sosem érkezett meg.

Először életemben, kénytelen voltam lenyelni a kudarc éles ízét, ahogy elutasítás jött elutasítás után. Összeszorult a gyomrom a féltékenységtől és a zavartságtól, amikor kiderült, hogy az egyetemen mindenkinek, aki gyakorlaton volt, munkát ajánlottak fel. Nem tudtam mit csináljak. Az egyetem utáni jogi karrier megkezdésének ablaka bezárult, ami azt jelentette, hogy kihagyok egy évet. Az enyémhez hasonló családban, ez nem utazást jelentett. Hajadon muszlim nő voltam. A kihagyott év azt jelentette, hogy hazaköltözni a szülői házba, és várni, hogy teljen az idő.

Komoly önbizalomhiánytól szenvedtem.

Ha nem én voltam a tökéletes lányuk a szüleimnek, akit annyira dicsértek, akkor nem voltam senki. A kudarc egy új terület volt. A szüleimmel való kapcsolatom soha nem lépett túl a siker határain. Ahogy az apám mondaná: „Mi nem a barátaid, mi a szüleid vagyunk”. Először kellett elmondanom nekik, hogy nem azt kaptam, amit akartak.  Nem voltam biztos benne, látnak-e valamit a siker álarca mögött - miután eltört, még én sem voltam biztos benne, hogy teljesen üres vagyok-e belül.

Hetekig kerültem, hogy elmondjam nekik, végül egy este vacsora közben kiböktem. Az apám finoman felsóhajtott és a legrosszabbra számítottam. „Ne aggódj. Ezek a dolgok nem mindig állnak az irányításunk alatt. Majd találsz egy másik állást” mondta.

Nem hittem el, amit hallottam. Nem volt mérges. Még csalódott sem volt. Egy kis mosoly volt az arcán; mindentudó mosoly. Abban a pillanatban megértettem, hogy mi most megosztottunk valamit. Azt mondja – anélkül, hogy szavakba öntené –, hogy ő is volt ilyen helyzetben. Ebben a pillanatban hozzám beszél, talán, mint egy baráthoz. Sosem voltunk ilyen helyzetben.

A kudarc tapasztalata lehetővé tette, hogy ne féljek annyira. Kezdtem rájönni, hogy a sikerem miatt a szüleim nem szerettek jobban vagy kevésbé.  Az apámnak igaza volt – nem tudtam mindent ellenőrizni, hogy sikerült-e vagy nem. A kudarc nem tett üressé, az kellett, hogy elengedjem azt a személyt, aki mindenáron félt ettől.