Hogy írtok ti?

Írókkal és költőkkel beszélgettünk

Kötter Tamás

ELLE: Mi kell az alkotáshoz?

„Minden reggel az irodában egy órát írok, este pedig az ágyban nem tévét nézek, hanem jegyzeteket készítek. Ehhez nem mindig van kedvem, de akkor is magamra erőltetem. Az én írói munkámhoz elengedhetetlenül fontos az a közeg, amiben ügyvédként mozgok. Minden sztorinak epikus alapja van, a közegemből gyűjtöm az impulzusokat. A Magyar Nemzet kapitalista-realistának nevezte a stílusomat, szerintem ez eléggé találó. A célom, hogy az a tábor, akikről és akiknek írok – 25–50 éves, nagyvállalati struktúrában szellemi foglalkozást űző nők és férfiak – elgondolkozzon, és levonja a megfelelő tanulságokat. Vagy legalább nekibúsuljon egy kicsit. Én megértem a hőseimet, és sajnálom őket, mint e kor áldozatait. Azt hiszem, leginkább abban tudok segíteni nekik, hogy szembenézzenek a valósággal, ezért is vagyok kíméletlen. Bár egyáltalán nem tartozom az irodalmárok klikkjébe, mégis érdekes lettem, még az ő számukra is, mert sikerült piaci rést találnom a magyar literatúra palettáján. Az egyik irodalmi folyóirat főszerkesztőjével volt egy erős levélváltásom. Elküldtem neki egy anyagomat, ő meg visszaírt, hogy tele vannak novellákkal, mire én azzal érveltem, hogy az öngyilkos fiúról, az apáról, aki nem érti meg a fiát, az elesettekről meg a kitaszítottakról biztos állati sok novellája van már, de komoly összegben mernék fogadni vele, hogy olyan emberekről, akik Porschét vezetnek, és egy toronyház tizedik emeletén ülnek egy penthouse-ban, nincsen. Igazat adott, és leközölte az írást, ezt nagy sikerként éltem meg.”

ELLE: De mégis, hogyan kell írni?

„Harmincévesen olvastam Bret Easton Ellistől a Nullánál is kevesebbet. Ekkortól éreztem, hogy írni szeretnék, de nem tettem érte semmi érdemlegeset. Pedig az álmainkért rengeteget kell tenni, és főleg sok mindenről lemondani. Negyvenkét éves lettem, mire elkezdtem írni. Próbálkoztam, nem sikerült, beiratkoztam a Werk Akadémiára, ahol Cserna-Szabó András, aztán Marton László egy csomó használható tanácsot adott, én pedig kitartottam, mert úgy éreztem, vannak jó témáim. Addig írtam újra és újra egyetlenegy novellát, amíg Cserna rá nem írta, hogy jó. A stílusom azóta is változatlan. Az első három könyvem koncepcionális projekt, az első a budapesti éjszaka és a felső középosztály világáról, a második egy irodaházban dolgozó munkatársakról, a harmadik valóságshow-sztárokról és

Ihlet, személyesen

„Nekem a rögvalóság adja a legtöbb inspirációt. Most legutóbb például egy felső vezető kliensem, akinek épp tart a válópere, az éjszaka közepén hívott, hogy Diósd mellett, egy elhagyatott kukoricásban van jelenleg, mert elment szórakozni a környékre, és bizalmaskodott nőkkel, akik úgy érezték, túllépett egy határt, ezért értesítették a rendőrséget. Kérdezte, mi a teendő, én azt javasoltam neki, hogy meneküljön tovább, és idézzen fel magában olyan filmeket, amikben benne van, hogy is kell ezt csinálni, mint mondjuk a Rambo. Végül is hazaért, megúszta, én meg beépítettem ezt a regényembe. Egyes megtörtént esetekből le kell faragnom, mert leírva túlzásnak tűnnének. A valóság minden elképzelést felülmúlóan karcos.”

Babiczky Tibor, Cserna-Szabó András

ELLE: Mi kell az alkotáshoz?

„Inkább otthon dolgozós voltam világéletemben, de most speciális a helyzet, mert van egy hat hónapos kislányom – meséli Cserna-Szabó András. – Ha írni kell, a gyereksírás nem tesz jót, a kocsmazaj viszont nem zavar. És ha otthon vagy, óhatatlan, hogy megkérnek erre-arra: vidd le a szemetet, gyere el sétálni, vigyázz kicsit a gyerekre, míg leugrom a boltba. Örök magánéleti konfliktus, hogy nem tudod megmondani, mikor hagyod abba. A megtört időben viszont nem megy az írás. 2012-ben Kolozsváron töltöttem fél évet ösztöndíjjal, akkor szoktam rá a kocsmában, kávézóban, könyvtárban dolgozásra. Rengeteget tudtam így haladni, kivonulva az országból, városból, lakásból. Mikor hazajöttem, a Széchényi könyvtárban folytattam, annál is inkább, mert sok minden csak ott van meg, ami elengedhetetlen, ha például gasztronómiai történetet írok. De ha nem kell kordokumentum, megteszi egy kávéház is. A Feneketlen-tó mellett lakom, és ide járok, a Keletbe, ahol napközben csend van, és mindenki laptoppal dolgozik, ráadásul

„Nekem például kiváló hosszú, többszörösen összetett mondatok jutottak eszembe a házunk előtt, de aztán azokat le is kell írni – teszi hozzá Babiczky. – Sajnos nem zárható a dolgozószobám, ami két kislány mellett gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy otthon igazán elmélyüljek.”

ELLE: De mégis, hogyan kell írni?

Hogyan készül a novella és hogy a regény? – kérdeztem az írókat. „A líra-epika-dráma felosztásnak szerintem a valósághoz semmi köze nincsen – így Cserna. – A novella például sokkal közelebb áll a vershez, mint a regényhez, hiszen ugyanúgy ihletből jövő hirtelen felindultság az alapja. A novellához nekem először is kell egy trambulin, amiről elugrok, egy hang, egy név, egy szó. Látok, hallok valamit, aztán egy kicsit érik bennem, de ha nem írom meg egy-két héten belül, akkor elmegy örökre. Nemrég írtam itt a Keletben egy tárcanovellát, az abból az egyszerű képből indult ki, hogy egy sün átmegy éjjel az úton.”

„Én is impulzusokból táplálkozom, és nagyon szeretem, ha nem látom be a pályát. A Magas tenger című regényem, ami valójában novellafüzér, így készült” – teszi hozzá Babiczky.

„A Sömmi című regényhez viszont először mindent el kellett olvasnom, nemcsak Rózsa Sándorról, hanem a kor néprajzáról, hadtörténetéről, gasztronómiájáról, nem is beszélve a szépirodalomról, amivel be kellett gyakorolnom az akkori, ottani nyelvezetet – folytatja Cserna. – Úgy egy év felkészülés után eljött az a pont, hogy úgy éreztem, már elég anyagom van, hogy elkezdjek írni. Persze az élet nem áll meg attól, hogy az ember a regényével foglalkozik. Tárcákat, cikkeket írok, és tanítok a Werk Akadémián novellaírást. Kedvet, tehetséget nem tudok adni a hallgatóknak, de azt meg tudjuk mondani a csoportban, kinél mi nem működik. Nincs ilyen, hogy a kezdők mit szoktak elrontani. Az egyiknek megvan a hangja, de nincs története. A másiknak van mit mondania, de nem tudja leírni. És az az érdekes, hogy a csoportban nagyjából egyetértés szokott lenni a munkákat illetően. Óriási segítség a külső szem.”

Ihlet, személyesen

Hogy mi is az ihlet, arra Babiczky igyekezett választ adni: „Egy versnél minden koncentrálódik, olyan, mintha megszűnne tér és idő. Közvetítő leszel, szűrő, átengedsz magadon valamit, ami ki tudja, honnan jön, magadból, máshonnan, senki meg nem mondja. Más oldalról meg lehet szövegeket konstruálni, tele van a szépirodalmi piac olyan művekkel, amik minőségiek, de nem érezni mögöttük a víziót. Szerintem ez baj egy versnél, sőt egy novellánál is, de kiváló regényeket lehet írni agyból.”

A cikk folytatása az ELLE aktuális, márciusi számában olvasható!